Krúdy Gyula városában

Írta: Szalatnai Rezső

Sajnos, sem postakocsit, sem ekhós szekeret nem sikerült Poprádon sze­rezni, miként illő lett volna Krúdy Gyula városát keresve a kedves sze­pesi tájon. A nyárból és világhábo­rúból kilépve lassan, csendesen fu­tott a pöttöm vonat Podolinba.

Podolin, kedves olvasó, a világ végén van, egy vakvonal végállo­mása. Onnan tovább, észak felé, nem járnak emberek. Podolinban hárman szálltunk le a szerelvényről. Sajátos vidék ez. Jobbfelől eltűnt már a Tátra, el a bélai hegyek is. A morcos Poprád hűvösen hajtogatja: „Nemsokára eltűnők én is”. Még ját­szik, szigeteket csinál a hűtelen, mi­után már előbb elhatározta, hogy elválik a hazai vizektől, északra for­dul, a Dunajec ölébe. A szél, mely errevitte Rákóczit Lengyelhonba, most valahol a szemhatáron bujkál.

Augusztus vége volt, itt most kez­dődik az aratás. De kevés a gabona­föld. Minél jobban közeledünk Podolinhoz, annál több a krumpli. A sze­pesi krumpli a világ legjobb burgo­nyája. Bárhová szakad el a szepesi ember, mindunlalan visszavágyik a sült krumplija után, amelyik olyan finom, mint a nullás liszt. Száz és ezer haragoszöld krumplitábla nyí­lik jobbra meg balra. S mögöttük tüstént a még haragvóbb, délceg, ke­ménykötésű fenyők, fenyőerdők egy

tagban. Kúsznak, meredeznek, mint megannyi határőr, aki magasra kí­vánkozik, hogy szétnézzen a tájon. A tisztásokon juhok bólogatnak. Fönt a roppant kékségben kering a sas. Ez biztos Krúdynak is keringett, mert a sas túléli az embereket is. Azt hiszem, ez az egyetlen idegenforgalmi sze­mély, aki hívás nélkül ellátogat Po­dolinba; a sas meg a felhők s messziről a podolini öregdiákok felszálló emlékei.

A városka előtt egy fedett fahíd köti össze a Poprád két partját. Olyan, mint egy hatalmas pajta, régi építkezés emléke. Toporc után nem­sokára feltűnik Podolin három tor­nya meg a gőzfűrész kéménye. Po­dolin a fából él.

Az állomásról öt perc múlva el­érjük a piacot. Régi házak ezek itt egytől-egyig. A bút és a merengést a pillanatban enyhíti a bőséges nap­fény. A csendet csak a libák buta feleselése szakítja meg. Olyan csend van itt, mint egy szakadékban. A trafikban mitsem tudnak Podolin ne­vezetes irodalmi rangjáról, öreg em­berek üldögélnek a téren, villogtatják pápaszemüket s bökdösik a macska­kövek közt sűrűn növő füvet. A pa­tika előtt ostábláznak ketten, a régi játékra borulva. Akit megszólítasz, szlovákul vagy németül válaszol, de el lehet igazodni Krúdy Gyula nyel­vén is. A mondatok lengyel ízzel gomolyodnak, amely íz érthető is, ha tudjuk, mily közel van ide a lengyel határ, s a lengyelek századokon át főbérlők voltak az ország e csücské­ben, Zsigmondtól Mária Teréziáig, az elzálogosítás idején.

– „Hogyan élnek Podolinban?” Óh, békességben, uram! — feleli a boltos, akit óvatosan megkérdezünk a rangrejtő Podolinról. Békességben, nincs itt se baj, se esemény, mi eseményeken kívül élünk... e nyo­morúságos faluban! Fejcsóválva né­zek rá, hogy mondhat ilyent, a kegyeletes városról? Tiltakozom ellene, de a kalmár némán leint, félkézzel magyarázza, mennyire igaza van:

– Jöjjön ide, amikor esik!

Bólintok, jó, jó, de mi van Riminszky Kázmérral, a podolini ki­rállyal, aki itt lakott a négyszögű piacon sárga házában, a ködlovag, akit Krúdy megnövesztett a „Podolini kísértetben”, látomást és valóságot elegyítve a legnemesebb magyar mondatokba. A kérdezett nem em­lékszik Riminszkyre, Ancsurkára sem, egyre csak az esőt hajtogatja, azt hívén, lenn, a Dunánál, a váro­sokban, Pesten, nyilván kedélyes a világ, ha csattog az őszi eső.

Nem értjük meg egymást. A város ül a csendben, mint valamely test a meleg vízben szívja a vizek rejtel­mes erőit és hallgat. Nézem a régi kőcímeres városházát, a szemérmes tűzoltószertárt s a tornyokat, melyek olyanok most, mint a vak strázsák, csak álldigálnak, de nem látnak. Nyilván annyira ismerik már a köveket, hogy nem is érdemes szemet nyitniok. Lehunyva áll a dibdáb szálló is, ablakai üveg nélkül sunyítanak rád.

E pillanatban delet ütnek, vé­kony, magas hangon megszólal a harang, régi kötelességből. A ha­rangtorony, a szepesi városkák re­neszánsz emléke, fehérre van meszelve, mint egy parasztház, fű és kamillavirág nő körülötte, mint a mesebéli Csipkerózsa tornyainál, ahol alusznak a lakók. Édes szagok járják át a teret, a napfény csurog, mintha mézet folyatnának.

A piaristák temploma hív. Szűk kis utcán megyek át. A nyitott ab­laknál egy szabó dolgozik s nagyon elbámészkodik az ismeretlen lépé­sek zajára. Tovább haladva, egy fiú szavát hallani:

– Mama, adjon még abból a derelyéből!

Sehol élő ember. A piarista kolos­tort erős fal veszi körül, mint a régi monasztériumokat. Szépvonalú, egyhajós barokk temploma van. A temp­lomtól balra a régi gimnázium. Itt ütöttek tanyát a kegyestanítórendiek elsőnek Magyarországon, de a gim­názium huszonöt éve már zárva van. Törött ablakok, elmállott fakeretek, lyukas ajtó tekint rád s szőke por fedi a tárgyakat. A kolostor is be van zárva, hiába húzom a csengő rozs­dás drótját, nem nyílik a kapu. A falon a magyar és lengyel címer. Itt pihent meg Rákóczi. Itt ugrált a nyírségi fiú, Krúdy Gyuluska, akit saját vallomása szerint német szóra küldtek bölcs szülei Podolinba, de németül meg nem tanult, ellenben a ház kisasszonykái, ahol kosztos fiú volt, meglepő rövid idő alatt meg tanultak magyarul. Hol vannak a kisasszonykák, akikről egy szepesi strófa azt danolja. hogy szépek és lusták? Tudnak-e még olyan rántott pisztrángot, vagy ecetesen, kékre főve készíteni, mint egykoron? A pisztrángok sehol sem fickándoznak olyan fürgén és kitartóan, mint a po­dolini vizekben, állítja az író. Vajjon a kopó s kopaszodó, faluvá málló városkában tudnak-e még efféle tit­kokról, hisz Krúdy már szlovákul is olvasható s ép a podolini kísértet könyvében sorakoznak a régi rejtelmek. A harang szól, cikkanó. erőtlen hangon, mely gyorsan elenyészik az erős légben s újra szitál a csend, szitál, szitál szakadatlan.

 

(Kis Újság, 1949/271. /november 22./ 6. p.)