Krúdy Gyula városában
Írta: Szalatnai Rezső
Sajnos, sem postakocsit, sem ekhós szekeret nem sikerült
Poprádon szerezni, miként illő lett volna Krúdy Gyula
városát keresve a kedves szepesi tájon. A nyárból és világháborúból kilépve
lassan, csendesen futott a pöttöm vonat Podolinba.
Podolin,
kedves olvasó, a világ végén van, egy vakvonal
végállomása. Onnan tovább, észak felé, nem járnak emberek. Podolinban hárman szálltunk le a szerelvényről. Sajátos
vidék ez. Jobbfelől eltűnt már a Tátra, el a bélai hegyek is. A morcos Poprád hűvösen hajtogatja:
„Nemsokára eltűnők én is”. Még játszik, szigeteket csinál a hűtelen, miután már előbb elhatározta, hogy elválik a
hazai vizektől, északra fordul, a Dunajec ölébe. A szél, mely errevitte Rákóczit Lengyelhonba, most valahol a szemhatáron
bujkál.
Augusztus vége volt, itt most kezdődik az aratás. De kevés
a gabonaföld. Minél jobban közeledünk Podolinhoz,
annál több a krumpli. A szepesi krumpli a világ legjobb burgonyája. Bárhová
szakad el a szepesi ember, mindunlalan visszavágyik a
sült krumplija után, amelyik olyan finom, mint a nullás liszt.
Száz és ezer haragoszöld krumplitábla nyílik jobbra
meg balra. S mögöttük tüstént a még haragvóbb, délceg, keménykötésű fenyők,
fenyőerdők egy
tagban. Kúsznak, meredeznek, mint megannyi határőr, aki
magasra kívánkozik, hogy szétnézzen a tájon. A tisztásokon juhok bólogatnak.
Fönt a roppant kékségben kering a sas. Ez biztos Krúdynak is keringett, mert a
sas túléli az embereket is. Azt hiszem, ez az egyetlen idegenforgalmi személy,
aki hívás nélkül ellátogat Podolinba; a sas meg a
felhők s messziről a podolini öregdiákok felszálló
emlékei.
A városka előtt egy fedett fahíd köti össze a Poprád két
partját. Olyan, mint egy hatalmas pajta, régi építkezés emléke. Toporc után nemsokára feltűnik Podolin
három tornya meg a gőzfűrész kéménye. Podolin a
fából él.
Az állomásról öt perc múlva elérjük a piacot. Régi házak
ezek itt egytől-egyig. A bút és a merengést a pillanatban enyhíti a bőséges napfény.
A csendet csak a libák buta feleselése szakítja meg. Olyan csend van itt, mint
egy szakadékban. A trafikban mitsem tudnak Podolin nevezetes irodalmi rangjáról, öreg emberek
üldögélnek a téren, villogtatják pápaszemüket s bökdösik a macskakövek közt
sűrűn növő füvet. A patika előtt ostábláznak ketten, a régi játékra borulva.
Akit megszólítasz, szlovákul vagy németül válaszol, de el lehet igazodni Krúdy
Gyula nyelvén is. A mondatok lengyel ízzel gomolyodnak, amely íz érthető is,
ha tudjuk, mily közel van ide a lengyel határ, s a lengyelek századokon át
főbérlők voltak az ország e csücskében, Zsigmondtól Mária Teréziáig, az
elzálogosítás idején.
– „Hogyan élnek Podolinban?”
Óh, békességben, uram! — feleli a boltos, akit óvatosan megkérdezünk a
rangrejtő Podolinról. Békességben, nincs itt se baj,
se esemény, mi eseményeken kívül élünk... e nyomorúságos faluban! Fejcsóválva
nézek rá, hogy mondhat ilyent, a kegyeletes városról? Tiltakozom ellene, de a
kalmár némán leint, félkézzel magyarázza, mennyire
igaza van:
– Jöjjön ide, amikor esik!
Bólintok, jó, jó,
de mi van Riminszky Kázmérral, a podolini
királlyal, aki itt lakott a négyszögű piacon sárga házában, a ködlovag, akit
Krúdy megnövesztett a „Podolini
kísértetben”, látomást és valóságot elegyítve a legnemesebb
magyar mondatokba. A kérdezett nem emlékszik Riminszkyre,
Ancsurkára sem, egyre csak az esőt hajtogatja, azt hívén, lenn, a Dunánál, a
városokban, Pesten, nyilván kedélyes a világ, ha csattog az őszi eső.
Nem értjük meg egymást. A város ül a
csendben, mint valamely test a meleg vízben szívja a vizek rejtelmes erőit és
hallgat. Nézem a régi kőcímeres városházát, a szemérmes tűzoltószertárt s a
tornyokat, melyek olyanok most, mint a vak strázsák, csak álldigálnak,
de nem látnak. Nyilván annyira ismerik már a köveket, hogy nem is érdemes
szemet nyitniok. Lehunyva áll a dibdáb szálló is,
ablakai üveg nélkül sunyítanak rád.
E pillanatban delet ütnek, vékony, magas hangon megszólal
a harang, régi kötelességből. A harangtorony, a szepesi városkák reneszánsz
emléke, fehérre van meszelve, mint egy parasztház, fű és kamillavirág nő
körülötte, mint a mesebéli Csipkerózsa tornyainál, ahol alusznak a lakók. Édes
szagok járják át a teret, a napfény csurog, mintha mézet folyatnának.
A piaristák temploma hív. Szűk kis utcán megyek át. A
nyitott ablaknál egy szabó dolgozik s nagyon elbámészkodik az ismeretlen lépések
zajára. Tovább haladva, egy fiú szavát hallani:
– Mama, adjon még abból a derelyéből!
Sehol élő ember. A piarista kolostort erős fal veszi
körül, mint a régi monasztériumokat. Szépvonalú, egyhajós barokk temploma van. A templomtól
balra a régi gimnázium. Itt ütöttek tanyát a kegyestanítórendiek
elsőnek Magyarországon, de a gimnázium huszonöt éve már zárva van. Törött
ablakok, elmállott fakeretek, lyukas ajtó tekint rád s szőke por fedi a
tárgyakat. A kolostor is be van zárva, hiába húzom a csengő rozsdás drótját,
nem nyílik a kapu. A falon a magyar és lengyel címer. Itt pihent meg Rákóczi.
Itt ugrált a nyírségi fiú, Krúdy Gyuluska, akit saját
vallomása szerint német szóra küldtek bölcs szülei Podolinba,
de németül meg nem tanult, ellenben a ház kisasszonykái, ahol kosztos fiú volt,
meglepő rövid idő alatt meg tanultak magyarul. Hol vannak a kisasszonykák, akikről
egy szepesi strófa azt danolja. hogy szépek és lusták? Tudnak-e még olyan
rántott pisztrángot, vagy ecetesen, kékre főve készíteni, mint egykoron? A
pisztrángok sehol sem fickándoznak olyan fürgén és kitartóan, mint a podolini vizekben, állítja az író. Vajjon
a kopó s kopaszodó, faluvá málló városkában tudnak-e még efféle titkokról,
hisz Krúdy már szlovákul is olvasható
s ép a podolini kísértet könyvében sorakoznak a régi
rejtelmek. A harang szól, cikkanó. erőtlen hangon,
mely gyorsan elenyészik az erős légben s újra szitál a csend, szitál, szitál szakadatlan.
(Kis Újság, 1949/271. /november 22./ 6. p.)