PODOLINI HARANGSZÓ

 

Sajnos, sem vörös postakocsit, sem napszítta, almaszagú, csengettyűs ekhós szekeret nem sikerült Poprádon szerezni, miként illő lett volna, ha már elhatároztam, hogy felkeresem Krúdy Gyula ódon városát a kedves szepesi vidéken. A tikkasztó nyári melegben lassan, csendesen futott a vonat, két kocsi mindössze, Podolinba. Elhanyagolt vasút volt. Nincs erre forgalom. A sínek közt virágok nőttek, magas gyógyfüvek édes illata csapott fel a nyitott ablakon. A kalauz Késmárk után már be sem nézett. Egyedül maradtam a kocsiban. Néztem a tájat, messzire elmaradt az idő.

Podolin a világ végén van, egy vakvonal végállomása. Onnan tovább, észak felé, már nem jár vonat. A lótolvajok lóháton nyargalnak át a Kárpátokon Lengyelországba, a csempészek pedig gyalog járnak. Podolinban hárman szálltunk le a szerelvényről, a kocsivezető – mert motoros vonat volt –, a kalauz meg én, az egyetlen utas. Sajátos vidék ez. Jobb felől eltűnt már a Magas-Tátra, el a bélai mészkőhegyek is, ahol havasi gyopár virít, vipera csúszik és medve járkál a málnásban. A morcos Poprád folyó hűvösen hajtogatja: Nemsokára eltűnök én is! Még játszik a hideg, tiszta, zöld víz, szigeteket varázsol elő a hűtelen, miután már előbb elhatározta, hogy elválik a hazai tájtól, északra fordul, beledől a Dunajecbe. A történelmi szél, mely erre hajtotta Rákóczi lovát Lengyelhon felé, most valahol a szemhatáron bujkál.

Augusztus vége van, az Alföldön már régen véget ért, itt most kezdődik az aratás. De a gabonaföld nagyon kevés. Egy gyerek friss sárga cseresznyét cipel kis kosárban, most ért be a cseresznye Podolinban. A városka körül kis zöld borzolódó tenger: a krumpli. A szepesi krumpli a világ legjobb burgonyája. Bárhová szakad el a szepesi ember, ősz végén felsóhajt: sült krumplit kér. És saját krumplijára gondol ilyenkor, amelyik finom, mint a nullás liszt. A burgonya zöldje fölött a még sötétebb és haragosabb zöld húzódik, a fenyőé. Délceg, keménykötésű fenyőfák, fenyőerdők egy tagban, semmi lomb, csak tűlevél. Kúszik, meredezik a fenyő, mint megannyi határőr. Az erdei tisztásokon juhok bólongatnak. Az égi magasban sas kering. Ez a sas alighanem Krúdy Gyulának is keringett, mivelhogy a sas túléli az emberek korát. A sas itt az egyetlen idegenforgalmi lény, rajta kívül még a felhők járnak ide, s a podolini öregdiákok messziről felszálló emlékei.

A városka előtt fedett fahíd köti össze a Poprád két partját. Olyan a híd, mint egy óriás szárító, régi építkezés emléke, piros paprikát és kukoricát lengethetne rajta a szél. Toporc után nemsokára feltűnik Podolin három tornya meg a gőzfűrész fekete kéménye, Podolin ugyanis a fából él.

Az állomásról öt perc alatt elérjük a főteret. Régi házak töppednek a napfényben. A bút és merengést enyhíti a bőséges napfény s a tiszta kék égbolt, mely reggel óta nem szűnik meg mosolyogni a Szepesség fölött. A csendet csak a libák nyugtalan hangja szakítja meg. Olyan csend van itt, mint egy szakadékban. Benézek a trafikba, majd a vegyeskereskedésbe: sehol sem tudnak Podolin nevezetes magyar irodalmi rangjáról. Nagyon öreg férfiak, nyugdíjasok üldögélnek a téren, szigorúan villog a pápaszemük, görcsös botokkal bökdösik a macskakövek közt vidáman serkenő füvet. A patika előtti pádon, régi mindentudó helyen, ketten ostábláznak, de Krúdy podolini alakjairól ők sem tudnak. Belépek a patikába, s megkérdezem a patikusnőt, középkorú, kedves, megnyerő asszonykát:

– Csuhrán bácsi már meghalt?

– Ki az, kérem?

– A régi podolini patikus, gilisztacukorkája híres volt hét vármegyében. Azt hiszem, ez volt a patikája, amikor Krúdy Gyula diák volt Podolinban.

– Csuhrán? Soha nem hallottam a nevét. Micsoda nevei vannak! Nem tréfál itt velünk?

– Bizony nem tréfálok, ha a gilisztacukor már ki is ment a divatból, akár a tiszaújlaki bajuszpedrő.

A patikusnő most már nevet.

Akit az utcán megszólítok, szlovákul vagy németül válaszol, de miként a patikusnő esete mutatja, el lehet még igazodni Krúdy Gyula nyelvén is. Mindenesetre a szlovák mondatok kissé lengyel ízzel gomolyognak, s ez érthető is, közel van a lengyel határ, s a lengyelek századokon át főbérlők voltak az ország e csücskében. Zsigmondtól Mária Terézia koráig, az elzálogosítás idején.

– Hogyan élnek Podolinban?

– Békességben, uram – feleli az újságolvasó pék. Nincs itt semmi baj, se esemény, se élmény, mi ezeken kívül estünk e nyomorúságos sárfészekben.

Fejcsóválva mutatom, hogy ne beszéljen így, de a pék leint, fél kézzel magyarázza, mennyire valószínűtlen az én podolini képem. A végén kivágja:

– Jöjjön csak ide vizitbe, amikor esik!

Bólintok, jó, jó, de magamban kérdezem, mi van Riminszky Kázmérral, a podolini kiskirállyal, aki itt lakott a négyszögű, kamillaillatú piacon, napraforgószínű házában, a ködlovag, akit Krúdy megnövesztett a Podolini kísértetben, látomást és valóságot elegyítve a legnemesebb csengésű magyar mondatokba. A kérdezett nem emlékszik Riminszkyre. Nem említették neki a magyar írót, akit itt neveltek a piarista atyák, s persze a regény nőalakjáról, a bájos Ancsurkáról sem tud, egyre csak az őszi esőket emlegeti, mint vidéki csapást, azt hivén, hogy lenn a Duna partján, Pesten, akkor is kedélyes és lobogó világ van, ha zúg a szél, és ömlik a novemberi eső.

Nem értjük meg egymást. A határváros ül a csendben, és hallgat. Nézem a régi kőcímeres városházát, a szégyenkező tűzoltószertárt, melynek nemigen kell bemutatnia hivatását. Nézem a tornyokat, melyek olyanok, mint a vak strázsák, csak álldigálnak, de hiányzik a szemük, az óralap. Lehunyva áll a dibdáb fehér szálló is, elnyűtt ablakai üveg nélkül sunyítanak a nézőre.

E pillanatban megszólal a harang, előbb elüti a délidőt, aztán elkongat két rövid, andalító strófát. A harangtorony, a szepesi városkák reneszánsz emléke, fehérre van meszelve, krétaként ragyog a napban, mintha Dalmáciában volna. Szép szelíd fű és az elmondhatatlan sűrű kamillavirág nő körülötte, mint a mesebeli Csipkerózsa tornyainál.

A piaristák temploma hív, s hív a piarista kollégium. Szűk kis utcán sietek át. Nyitott ablaknál egy szabó dolgozik, elbámészkodik, ki jár a Csend városában? Továbbhaladva gyerekszó üti meg a fülem:

– Mama, adjon még abból a mákos derelyéből!

Sehol az utcán élő ember, A kolostort erős fal veszi körül. Szép vonalú, egyhajós barokk temploma kéttornyú épület. A templomtól balra áll a régi algimnázium. Itt ütöttek tanyát a kegyestanítórend tagjai, elsőnek egész Magyarországon, de a gimnázium már negyedszázada zárva van. Törött ablakok, elmállott fakeretek, lyukas ajtó, ujjnyi por, amerre csak széttekint az ember. A kolostorban, úgy rémlik, nincs egy élő lélek, hiába húzom, húzogatom a kis harangnyi csengőt. Senki se jön ajtót nyitni. Itt állok egyedül a klastromi előszobában, a kapu fölött magyar és lengyel címer egymás mellett. Itt pihent meg Rákóczi a bécsújhelyi börtönből és a vérpadtól menekülve. Itt diákoskodott a nyírségi Krúdy Gyula.

Krúdyt német szóra küldték szülei Podolinba. Németül ugyan meg nem tanult, ellenben a ház kisasszonykái, ahol kosztos fiú volt, meglepő rövid idő alatt elsajátították a magyar nyelvet. De tanárai, úgy látszik, értettek mesterségükhöz. A serdülőkor az ember legformálóbb korszaka. Krúdyt az iskolán kívül a társaság nevelte Podolinban.

Egy téli napon lement a Poprád jegére korcsolyázni, egyedül. A jégtábla beszakadt a fiú alatt. Egy lány vagy asszony, aki arra siettében ránézett, segítségért kiáltott. Csáklyával húzták ki a jég alól félholtan, kékre dermedve. Krúdy maga mesélte, hogy e kaland óta nem félt a haláltól, azóta nyugodtan fogadta az életsors apályát és dagályát. Podolinban ismerte meg színről színre a felvidéki társadalmat, a furcsa élettipusokat, a sajátos kisvárosi hangulatot. Hány művet írt Podolinról? Nehéz volna hamarjában elősorolni. Ezekben a Krúdy-kötetekben jobban él a történelméről, emberségéről és romantikájáról nevezetes Szepesség, mint bárki más műveiben.

Hol vannak a zsindelyes háztetők s a hosszan kinyúló esőcsorgatók az ereszek alatt? Hová tűntek el a régi podolini házak? Hol bujkál Riminszky úr szenvedélye? Merre tekint Ludacskai úr, aki régen elkészítette a koporsóját? Hová utaztak a podolini kisasszonykák, akikről egy szepesi strófa azt danolta, hogy szépek voltak és kövérek? Hol a legény, aki előfutott a csáklyával? Hol a leányzó, aki nagyot sikított a folyóparton, mikor a kis Krúdy elmerült a szétrepedt jég alatt? Tudnak-e még Podolinban pisztrángot készíteni ecetesen, kékre főve, mint egykoron? Sütnek-e még olyan pompás juhtúró lepényt Podolinban, mint régen, mikor még a piaristák toronyórái mutatták az időt?

Csak állok, álldogálok, várok. Süt a nap, simogat a csend hosszú, fehér ujjakkal. Senki sincs a podolini utcán, üres a piac is. Ebédelnek Podolinban, mint egykor régen. Aztán egyet cikkan a harang, elillan az emlék. S Podolin lesütött szemmel néz a végtelen időbe, némán.

 

(Szalatnai Rezső: Magyar írók nyomában.
Bp. 1967, Móra Könyvkiadó. 161-166. p.)