Mostanában
sokat vitatkoznak arról, hogy tulajdonképpen mi végre van a színház. Mondják,
hogy szószék, s mondják, hogy múzeum, hogy gondfeledtető
játék, hogy véresen komoly harcieszköz, hogy kevesek
arisztokratikus, a század rohanásából a kultúrát kimentő pódiuma, hogy
mindenkié, az utcáé, a tömegé, akárcsak születésének korában, a görög arénákban
... S nálunk – mindenekelőtt és sokszor, minden fórumon – a magyar dráma
műhelyének nevezik. A műhely fogalma azonban nem kötődik kizárólagosan
újdonságok létrehozásához, valahogy azt a műves gondoskodást is felidézi, ahogy
a régihez, a látszólag elkopotthoz kell és lehet hozzányúlni. Új értékeket
létrehozni és régieket előbányászni – ez az igény hosszú éveken keresztül
mindenfelé, mindenfajta színház körül buzgólkodó konferencián és
munkaértekezleten megfogalmazódott S mintha Igazolódna a régi konyhabölcsesség,
hogy a sokszor mondott dolgok előbb-utóbb a legelszántabb mozdulatlant is
kimozdítják, meglódult valami a pesti színházak táján, a vidékiek évek óta
tartó s a fővárost sokban megelőző törekvéseiről nem is beszélve.
A
színlapra felkerülő magyar darabok számbavétele – mely talán érdemes válogatni
valót nyújt a téli vakáció némileg felszaporodó szabadidejében is – nem igényli
a bemutatók időrendi sorrendjét. Egyetlen nagy és tartósnak ígérkező folyamat
állomásairól van szó, s a néző legelső benyomása: a sokféleség.
Ízek...
Kezdjük a legszokatlanabbal. A Vígszínház színpadára alig-alig csikorogva
begördült A vörös postakocsi. Ha elmondhatjuk, hogy a mű története „kész
regény”, akkor rögtön azt is hozzá kell tennünk, hogy szomorú regény. A
színdarabot öt évtizeddel ezelőtt Ambrus Zoltán, a Nemzeti Színház
igazgatója elutasította. Az író, Krúdy Gyula regényeit mindig
körülölelte a siker, de a színpadon csak egy igazgatói eltanácsolásig jutott.
És most, egy fél évszázad múltán egy fiatal rendező, Kapás Dezső – aki
maga semmit sem élt át még a háború előtti Pest életéből sem, nem hogy a
békebeli békéből – színpadra vitt valamit – Krúdyból.
Vajon
igazságtalan volt-e Ambrus Zoltán ítélete? Annyi bizonyos, hogy Krúdy drámája
megbukik, ha szigorú dramaturgiai vizsgálatoknak vetjük alá. Mondjuk ki: rossz
darab. De hangulataiban, színeiben, figuráinak furcsa és meghatározatlan, jóból
és rosszból meg egy kis holdvilágból vegyített jellemében a mesterről is vall,
az igaziról, a prózaíró Krúdyról.
Van divat,
amelyet valami véletlenül támadt szél kavart fel, és van, amelyről kiderül,
hogy nem egyszerűen szeszély, nem okos ügyeskedés, nem mesterségesen előhívott
igény, hanem a kor szellemének kifejeződése, keresés, tapogatódzás valami és
valakik után, a hasonlatos keresése... Krúdy újonnan támadt népszerűségének oka
abban van, hogy korai előképét adja egy nehezen érthető világnak, ahol félelmek
és szorongások közt élnek emberek, akik szépen, okosan és talán hasznosan is
akarnák lepergetni az éveket, de csak erre, a testetlen vágyódásra marad
erejük, a cselekvésre már nem. Erőtlenek, elvágyódók és idegenek, nem tudnak
dönteni, választani, nem tudják kibogozni félrecsúszottságuk okait, csak érzik
... A huszadik század második felének nyugati irodalmáról is elmondhattuk volna
mindezt, csak akkor természetes beidegzettséggel használtuk volna a megszokott
terminológiát: elidegenedés, a magány életérzése, a választás egzisztencialista
kényszere, szorongás...
A
Vígszínház együttese (Darvas Iván, Tahi Tóth László, Halász Judit, Bulla
Elma s még sokan, akiknek e felsorolásban nem jut hely) nem egy gyenge Krúdy-drámát,
hanem egy varázslatos Krúdy-világot törekedett felidézni a színpadon. Ezért
több az előadás, mint egy századelőről előbányászott múzeumi darab...
Így
kerülheti el a színház, hogy érdektelen múzeum legyen, s egyúttal
bizonyíthatja, hogy múzeumnak is lehet érdekes.
[…]
(Magyar Nemzet, 1968/23-24. /december 15./ 9. p.)