SZINDBÁD SZÜLETÉSE

 

1906 és 1911 között, irodalmunk egyik leggazdagabb, legszínesebb lustrumában születik meg Szindbád, modern szépprózánknak egyik legszebb, szimbolikus hőse, és egyik legellentmondásosabb, álom és való közt lebegő írói maga­tartása. Hogy az 1905-i orosz forradalom s az 1905-tel kezdődő, hazai „úri földrengés”, a dualizmus kiéleződő vál­sága, ma)d a dzsentri s a vármegye felől táplált minden­nemű illúziónak szertefoszlása után mily erővel szökött fel közélet és irodalom régóta erjedő mélyeiből a leg­nagyobb ihlet, mely a polgári irodalom remekeinek magán a polgárságon is túlmutató egész sorát hozta létre, arról 1906 és 1907 Mikszáth Noszty fiújával, Ady Új versek-jével és Vér és aranyával, 1908 a Holnappal, az elinduló Nyugattal s Móricz Hét krajcárának 1909-re kirobbanó óriási sikerével, 1910 és 1911 Babits Ladomeiájával, s még inkább a Hadjárat a semmibe s a Második ének közti súlyos tépelődésével, 1911 és 1912 Cholnoky Viktor, Kaffka Margit és Krúdy Gyula nagy műveivel tesz bizonyságot. 1905 és az 1912. május 23-i „véres csütörtök” között „nagy tömegmozgalmak rázkódtatják meg a feudális Magyarország, az osztrák—magyar dualizmus épületét: érezni a levegőben, hogy a magyar nép nem tud, és nem akar tovább úgy élni, mint addig élt” (Révai J.). Ady írja 1908-ban: „ez az egész új, mai irodalmi kalamajka sohase lett volna meg a szocializmus magyar fejlődése nélkül.” S ugyanő 1912. május 23-ának látomás-versében: „Csönd van, mintha nem is rezzennénk – S rohanunk a forra­dalomba.”

A felszín csöndje alatti mélység forradalmi üzenetét senki sem fogta fel oly igaz és megrázó módon, s fejezte ki ugyanakkor páratlan művészi erővel, mint Ady Endre. Ady a maga „két meggyőződésével” s kivált a korai perió­dusára annyira jellemző, kusza, zűrzavaros ellentmondá­sokkal – mert hirdetnie kellett a polgári demokrácia prog­ramját, amikor tudta róla, hogy hazug és képmutató, hogy túl kell lépnie rajta – a szimbolizmus legnagyobb költője, a realitásra való vágyakozás olthatatlan szomjával. Vilá­gát ő is kísértetiesnek ábrázolja, mint a nagy szimbolista költők, Ady azonban „azért érzi irreálisnak, kísértetiesnek a világot, mert anakronizmusnak érzi” (Révai J.).

Ha forradalmi demokrata hitében, mellyel hivő hitet­lenségének gátjait át tudta törni, nem osztoznak is, a kísértetvilág élményében rokonultak vele fent elősorolt kor­társai. Mikszáth dezillúziója ezekben az években ér csúcs­pontjára. „A jövő évre azt szeretném, ha kiket oly régen keresünk, végre már megtalálnák az ázsiai magyarokat. Mert az itthon valók már elvesztették egymást” – vála­szolta az 1905 végi körkérdésre. „Hozzád fordulok, tekin­tetes ország, hogy a hazugságok megölnek, rád ülnek, mint a penész és rozsda... Semmise úgy van, ahogy látszik” – írja ugyanő a Hazugságok országában. A kettősség: álarc s kendőzetlen valóság, élet sodra s rajta felülkerekedni képtelen tudat, én és jobbik én, jelen és kísértő múlt között ott lappang, vagy ki is tör Bródy elbeszéléseiben, Babits nagy versében, a Cholnoky-fivérek figuráiban, Kosztolányi Esti Kornéljának ekkorra időzített kalandjaiban; leginkább azonban Krúdy Szindbádja az a hős, akinek jelene, mint felszíni látszat, a mögötte fokozatosan felgyűlő sugarak­ban – a múlt fényeiben – porlik szét, mintha a jelenvaló élet tartalmát – igazolását, megváltását! – csak annak a múltnak spontán felszakadása és újjáéledése hozná el, amely csupán belédermedt a jelen gesztusaiba, érzelmeibe vagy tárgyaiba, onnan bármikor kiszabadítható. De tartalom-e, igazolás, megváltás-e a jelen – a felszín, a látszat – részére az, amit mélyebb, feledésbe hullott rétegeiből fel lehet bűvölni? Inkább a reménytelen, lezárt égboltú, megmásíthatatlan világ törvénye tűnik ki belőle, a teljes illúziótlanság parancsa, hiszen a múlt, mely feltámad, s megigézi a jelent is, távolból irányított automatává téve az. egyént, maga sem különb, szebb, igazabb a jelennél, s ha mégis, akkor csak a bűntudat, a megbánás, az elesettség érzelmével —esetleg az önirónia tehetetlen nevetésébe rejtve azt – súlyosbítja az életet. Mindamellett Krúdy makacsul, évtizedeken át vájja a felszín alatti mélyebb rétegeket, a zsibbadt jelen mögött bármikor elevenülni kész múltat, jeleként annak, hogy a jelenből, amiben nem hisz., egy olyan múltba menekül, melyben hinni ugyan nem tud, ha szeretne is, s amelynek sugallatából felfoghatja egy történetinek mondott osztály teljes elzüllését, noha annak egyes, a közélettől régen különvált szokását, magán­életi és élvezkedő hajlamát tovább ápolja magában.

Alig van illúziótlanabb és ironikusabb író az 1910 körüli (s majd a 20-as évekbeli) Krúdynál, amikor is ő mindenki másnál tökéletesebben fejezte ki s ábrázolta a magyar „tör­ténelmi” osztálynak kísértet-voltát, múltjának s elmúlásá­nak atmoszféráját. Hangulatát már az új évszázad első éveitől kezdve inkább iróniával, mint együttérző humorral adja vissza; humora és öniróniája csak alteregójának, az uralkodó osztálytól elszakadt kalandornak, a különc szerelmesnek, Szindbádnak, a múlttól átlényegült jelenében tel­jesül ki, az alkotói fejlődés újabb eredményeként: Krúdy ihlete a dzsentri-múlt illúziótlan szemléletét Szindbádon át olvasztja egybe a családi hagyományból, a Gaálok és Zathureczkyk novellatípusaiból lepárolt lírai személyesség­gel, melynek nyugtalansága, újabb és újabb kalandra indu­lása csillapíthatatlan szomjúság az életre, s mégis lezártság, merő emlékezés, a megmásíthatatlan életformának végzete. Szereplírájának belső feszültsége, melyre Szabó Ede oly szépen mutatott rá, 1909 és 1912 között tölti el igazán a már klasszikussá érett író novelláit. A tett léte sohasem terjed túl megvalósultságának mozzanatán, de Krúdy hőse minden másnál inkább érzi, hogy az emberi cselekvés, azonfelül hogy tűnékeny aktus, annyira mint ebben a világ­ban, még sosem szakadt ki a felelősség szerinti jelentés­összefüggésből. Éppen ezért él a jelentés – vagyis az erkölcsi egység, a jellem – keresésének mohó, talán min­den más magyar íróénál nyugtalanítóbb, szenvedélyesebb vágya Krúdyban – mással, mint ezzel, aligha magyaráz­ható novellatermésének rendkívüli mérete, szinte hipertrofikus elburjánzása. S mert kívül, az élet felett álló érté­kekre abban a világban nem lelhetett, erkölcsi egyensúlyát, szükségképp a belső feszültség körében állította helyre, amennyiben már csak magán az életen belül kikristályosuló egységet kereste akaratával, a lénynek, hősnek alapmaga­tartását. A jellem azonban, mely kiesett az objektív, saját létén felül álló értékvonatkozásokból – nem látta a hala­dás, a jövő útját, s nem tudott hinni eszméiben –, egyre inkább a stílus, az életstílus, majd a stilizálás formájá­ban merevült meg, s ami az élet viszonyításait, pólusait, értékvonatkozásait illeti, azokat sem találhatta meg más­ban, mint a volt és a van összevetésében, legfeszítettebb egymásravonatkozásában akkor, amikor az ironikus szem­lélet, a jelennek múlttá válása fölött, teljesen egybesímult az idő kijátszásának folyamatával, amikor az irónia és a múltba fordulás szétválaszthatatlanul egybetapadt egymás­sal, belső formának és tartalomnak a stílusba rejtett feszült­ségével. Hasonlóan annak a Berzsenyinek „dagályá-hoz, akinek kétdimenziójú – múlt és jelen közt polarizálódó – történetlátása addig ismeretlen energiákat fojtott le a stílus formáiba; de ami Berzsenyinél még tragikus fenség volt az ömlő oldódásban, az Krúdynál már ironikus tartás az asszociációk elburjánzó rengetegében. Száz év után ővele búcsúzik el végleg, ironikussá hangolt kísértetjátékban a valamikor még nagyszerű illúziókra s bizonyos remé­nyekre is jogosító „történelmi” osztály, a nemesség.

Szindbádban benne él Krúdy maga is, de Krúdy világá­nak csak egyik, 1911-re kiérett hőse, első nagy szimbóluma ő, nem kizárólagos művészi megoldása. Sok mindent össze­gez a megelőző írói gyakorlatból, le is zár egy folyamatot, ugyanakkor meg is könnyíti az addig még csomópontok nélküli novellisztikának belső rendeződését s a regény felé irányuló, formaváltó fejlődését.

Szindbád már egy magatartássá dermedt s csak az emlé­kezésben újjáéledő jelkép, múltjával együtt él, s nem is okozati viszonyban vele: múltja nem arra szolgál, hogy a realista ábrázolás szokott módján magyarázza meg, a tár­sadalmi struktúra szűkebb-szélesebb bemutatásán s típust nevelő funkciójának feltárásán keresztül indokolja jelle­mét, hiszen jelleme éppen – a múlt, a jelen s a múlt azo­nossága. Szindbád eredmény, effektus, okozat, alakjának jelképiségéből alig lehet visszakövetkeztetni arra a folya­matra, melyben megszületett, az okra, mely a magatartást megszilárdította s uralkodóvá tette. A világnak azonban, mely mozdulatlan s megmásíthatatlanul végleges körülötte, mint ő maga, valamikor mozgása is volt, Szindbád égbolt­jának és klímájának változhatatlansága művészi fejlődés­nek, ihlető élmények és formák fokozatos sűrűsödésének és összenövésének következménye, mely nem véletlenül érte el a légköri nyomás maximumát 1910 körül, akkor, ami­kor Ady vívódása is a leggyötrőbb volt magány és forradalmiság között, hite és hitetlensége a születő s elvetélődő változásban.

 

Szindbádnak s egyben az 1909 és 1912 közti novella­termésnek genezise néhány évvel előbbre nyúlik vissza, összevetve egymással a Téli szelek (1899), a Múlt idők (1902), az Ábrándozás és a Névtelen csárda (1907) kezdősorait, határozottan nyomon követhető a Szindbád idejére kialakult klasszikus, érzéki benyomásra emléket felidéző, majd az emlék után elinduló novellakezdet története. A Téli szelek így kezdődik: „Ma levelet kaptam otthonról; az édesanyám írja, hogy a vencsellői kéményseprőt a szent karácsony hetében megették a farkasok az országúton. Fagyos téli szelek süvöltöznek a Nyírben, és az ország­utakon farkasok leskelődnek a vándorokra. Ez már a tél. Valósággal érzem az ünnepi kalács friss illatát, és szép havakat látok, amikor ím a szegény kéményseprő szomorú­ságteljes halála foglalkoztatja az elmémet. Hát még van tél. Habár én évek óta nem láttam igazi telet, és hogy el­szakadtam a szülőföldemtől ebbe a kővárosba...” Ez­után „az emlékezés ködén” át idézi fel a farkast elverő török­falvi pappal való találkozását a téli országúton. Az emlé­kezésnek nincs semmilyen strukturális szerepe, nem oldja fel a jelen határait, csupán elindítja az objektív elbeszélést.

A Múlt idők elején már a mondattani szövődmény is el­árulja, hogy az emlékezésnek itt, három évvel később, bensőségesebb kapcsolata van az elbeszéléssel. „A rózsa­felhős nyarat nem szeretem, a tavaszt sem álmaival, de a ködös őszi dél és a bánatos alkonyat megigéz; mogorva, havas télben, míg a kályhámnál ülök, és az ablakon Buda­pest magas háztetői betekintenek, képzeletben segédkezem a disznóölésnél egy messzi kis faluban, tágas udvaron, a didergő eperfa alatt. Ma délben, az első ködös délben, amit az idén ablakomból láttam, puskát vettem vállamra, és a határt megkerültem. Kutyáim csaholása felverte a tágas mezők csöndjét, a fiatal szálerdőből komoly varjak emelkedtek fel. Ha behunyom a szemem, eszembe jut, hogy e tájon halmok vannak... és a halmok mögött tágas, régi udvarház állott...” Így kezdődik el a régi pereskedések egy kis, érzelmes epizódját felelevenítő történet. Az emlé­kezésnek, noha intimitása erősödött, itt sincs formáló, átlényegítő hatása a cselekményre, mely attól függetlenül, objektíve folyik le. A fordulat 1901-ben következik be. Az Ábrándozásban az emlékeztető attitűd egybeolvad az emlékkel magával, melyet felidéz. „A nagybetegeknek szoktak lenni olyan álmodozó hangulataik – estefelé, lámpagyújtás előtt –, amikor hirtelen világosan látnak egyes képeket, jeleneteket a múltból... Sajátságos az emlé­kezés. Olykor elcsapong messzire, elhagyatott élettájakra, és nem látja meg a néma tájon még azt se, hogy tavasz van-e vagy tél; máskor pedig az ugyanazon utakat bejáró emlékezés még a kavicsokat, hervadt virágokat is észre­veszi... »Például akkoriban, midőn súlyos beteg voltam – mesélte a minap az a barátom, akivel leggyakrabban együtt szoktam lenni –, egy téli alkonyaton, minden előzködés nélkül, hirtelen feltűnt előttem egy kép: középkori ódon templom, az orgona karzata félhomályban... le­hulló, apró homokszemeknek zizegő zörrenése; a homok­szemek a templom boltozatáról hullanak, ahol keskeny párkány fut körül a nagy magasságban, és a keskeny pár­kányon, a falhoz lapulva csendesen kúszik egy kisfiú, egy tízesztendős diákfiúcska...«” Nem zuhan le, az oltár­kép rámáján is túljut; betűket lát a képkereten, melyek Julián barát és Magdolna nővér régi-régi szerelméről mesél­nek – a templommal kétoldalt határos kolostorokból itt, a veszélyes magasban találkoztak össze titkon, míg egyszer Magdolna le nem zuhant a mélységbe. „Így játszik velünk néha a múlt, ha szürke kárpitját felemeljük, és kutatni kezdünk a régeit bejárt élettájakon. S ma újra érez­tem ismét – mint akkor – remegését a szerelmes Julián barátnak.” Így végződik az elbeszélés, melynek hőse a fel­idézett gyermekkori emléken keresztül egy még mélyebb rétegben fekvő emlékre tekint vissza, arra, amelynek min­tájára szinte reprodukálódott a gyermekkori. Nem is kell mondani, hogy ez a barát, akivel az író „leggyakrabban szokott együtt lenni”, ő maga, saját énje, hogy a történet podolini, s a motívum annyira kedves neki, hogy némi változtatással az 1909-es Pénzverőkben is s a későbbi triló­gia, a Három király középső részében is felhasználta (Crudy „püspök” és Mária királyné itt a Boldogasszony templomának párkányán kúsznak végig). Ez a személyes eset, szubjektivitásával és különösségével, segíti elő azt a fordulatot, mely a novella végén a múlt emlékével árasztja el a jelent. De még ez sem az a tisztán Szindbád-típusú múltba-váltó elbeszélés, amilyet Szindbád első, második, negyedik útjában, s Szindbád őszi útjában találunk, mert az Ábrándozás feltámadó emléke nem fokozatosan bontja szét a jelent, hogy lassan merítse el abba a félálomba a hőst, melyben a múlt egyre inkább a zsibbadó jelen fölé nő, s a változó élet fojtott levegőjű mar adandósággá stilizálódik. Az Ábrándozásnak csak a végén, inkább a novella zártságát biztosítandó, áll az utalás a jelenre, az emlék előadásában nem olvad egybe jelen és múlt. A Névtelen csárda (1907) azonban, a múltjának színhelyére külföld­ről visszatérő, halni készülő szegény szélhámos története, pótolja ezt az elmaradt mozzanatot is, a „buji laposon” Bacsó János ifjúkorának alakjaival találkozik össze, s itt is tűnik el. „Éjjel, álmában ezüstfákat látott ezüstfolyó partján, a fák felett, a víz felett mesebeli borongással lebe­gett ezüstszínű hajnali köd – tehát midőn fölébredt, nyom­ban tudta, hogy szülőföldjével álmodott, a buji lapos­sal... Ma se lovaglás, se a reggeli gondja nem bántotta. A buji laposon állott, fehérderekú nyírfák zizegtek felette a szélben, és Máli néni könnyes szemmel, kitárt karral állott az ócska oszlopos, mohosfedelű ház ajtajában” – így kezdődik az elbeszélés, melynek a múlt színterére, alak­jai közé visszaforduló cselekményében csak egy idegen, külsőlegesen magyarázó mozzanat akad (az örökség).

Ez is eltűnik a Szindbád-novellák egyik részének jelleg­zetes kezdőmotívumából, amely már tisztán, az Ábrándo­záson jelzett módon spontánul merül fel, s közvetlenül vezet át a visszatérés, a lassú múltba-váltás folyamatába. Legszebben talán a Szindbád őszi útjának bevezető szaka­szában, melyet egészében ide kellene írnunk.

A fentiek szerint a Szindbád novellatípusának jellegze­tes kezdőmotívuma, az emlékező attitűd, 1907-ben kezd kialakulni, korábbi, szerkezetileg még konvencionális for­mák után. A kezdőmotívum azonban kétségkívül tartalmi és azzal szorosan összefüggő szemléleti hatásra hasonult el régi formájától, jellegzetes hangulati, asszociatív sűrű­séggé a fokról fokra változó tartalom és szemlélet nyomása alatt tapadt össze.

 

Sőtér István írja találóan egy 1898-as Krúdy-novelláról (Az aranysarkantyús vitéz legendája), hogy „a hanyatló osztály valóságát e novella nem kevésbé erőteljesen érzé­kelteti, mint a Szinek és évek vagy Alekszej Tolsztoj első írásai”, s ugyanő utal az 1909-es Korvin lelkére, melynek drámai realizmusa semmiben sem marad el a Móriczé mö­gött. Ami a két, joggal kiemelt novella – 1898. és 1909. – között foglal helyet, az Krúdy kísértetvilágának, Szindbádja előtörténetének legfontosabb periódusa.

A Paraszkiva-malom ironikus – még erősen mikszáthi – remeklése mellett a Regény a Bánatos Andrásról vagy az Egy öreg legény és házatája (1900) címűben a múltból, az emlékezésből hajt ki – a hanyatló nemességnek különc figurái körül – az inkább hangulati, sejtető, mintsem elemző, részletező bírálat, ítélet az elmúlásról. Nem kevésbé zártságánál, az elszigetelt élet sugallta hangulati egyneműségénél fogva előremutató Krúdy későbbi művé­szetére a tardi nemesi falu képe (Hétszilvafás uraink, 1900) vagy A pákász halálának drámaisága (1902), a lápi sziget elzártságának megtörésével. Az előbbi téma A becsületes Gombos 1904-es rajzában folytatódik, a tardi nemesi falu lókötőinek vidám, humoros anekdotájában, s végül Pazonynak, az elzüllött s elhalt nemesi falunak megsemmisítő bírá­latával múlik ki a Valakit elvisz az ördög című kisregény­ben. A másik, a lápi sziget elzártságának témája előbb végződik el, tragikus-komoran, a Csörszben (1906). Számos más téma és alárendelt motívum villan el, egyelőre foly­tatás nélkül, e korai írásokban (mint a batár a Regény a bánatos Andrásról c. elbeszélésben, 1900, melyből később, Csáky Pál úti hintói és Hermann s De Ronch sétáinak posta­kocsija után, a Vörös postakocsi születik meg; vagy Podolinnak legelőször A lovodini cselben, 1902-ben, máris jel­legzetes figuráival felidézett környezete). Mindez egyelőre még éppoly kevéssé mélyül el, mint A budai bakterban (1903) megírt kísértetes história, melynek tendenciája még a tréfás leleplezés felé mutat – a szomorú, ijesztő bakter álruhájában légyottra siető menyecske rejtőzik. Később a valóság tolódik el egyre inkább a kísértetiesség felé. A sze­relmet mint ragályt ekkor még A francia leány (1903) – s nem, mint később, Szindbád vagy Hermann – hozza be a kisvárosba, és a novella realisztikus drámaisággal ér véget.

1903 és 1907 közé esik a hanyatló kisnemesi világ illú­zióinak, legendáriumának ironikus mosollyal előadott, vál­tozatos novellisztikája, egymásba vegyülő zsáner- és han­gulatképe a süllyedésről, melynek elejére még a nemesebb, igazibb „régiség”-et idézi fel az író a családi tematikát is útjára bocsátó Az álmok hősével (1903), benne a Gaál-lányokat illető epizódokkal. Azután mindjárt ironikusan határolja el magát az illúziókba temetkező világtól: iro­nikusan, amennyiben önmagán, a tehetetlenül fölényesen is mosolyogni kénytelen. Az Út a faluba című elbeszélésé­nek elején, 1904-ben, addig szokatlan erővel, de önmagán is gúnyolódva határolja el magát saját nagyapjától s apjá­tól is, akik tartottak valamit nemességükre. „Vajon minek is tudnám? A középkorias ... címerek láttára mosolygok ... vajon mire jók ezek a címerek? ... Vajon mind meghaltak azok, akiknek a régi királyok címeket adományoztak? Hová lett az a nevezetes magyar köznemesség, amelyről Nagy Iván fóliánsokat írt? A fantázia dolgozott az egy­kori nógrádi levéltárosban, csak az a mindent nagyszerűnek, gyönyörűnek látó magyar fantázia, amely oly ragyo­góvá és színessé írta történelmünket is? Vajon igazán olyan nagy vitézek voltunk századokon át? Nem-e csupán fantá­ziánk szüleménye az a sok nemzeti dicsőség ... Előlünk immár eltűnt a nemzeti múlt, amelyet a nagyapáink még láttak... A haza! Ők még látták a hazát... A haza már nekünk semmit sem adhat. A hazának már semmivel sem tartozunk. Hová lettél, magyar honszerelem, amelyről köl­tőink énekeltek?’’ Keserűség szól belőle, az ideáljaiban sér­tett ember keserűsége. S ezért minden világos ítélete mel­lett is, mellyel a következőkben a köznemesség sorsáról szól – „S így tűnt el a régi magyar köznemesség is! Szétfoszlott, elenyészett...” –, a helyzetbe belenyugodni nehe­zen tudó, vágyaival a felismeréseibe ütköző ember maga­tartását veszi fel. „De mégis jólesik visszagondolni a múltra, arra az időre, amelyben még a mi nagy fantáziájú apáink jártak-keltek, vitézkedtek, és a hazáról azt mond­ták: mindenekelőtt. Néha elvisz a vágy az ó-emberek közé, mosolyogva hallgatni meséiket és fantasztikus történetei­ket.” Így látogat vissza Gérbe, a nyíri faluba, mely a világ­tól elszigetelt, az élettől teljesen elvágott fészek, maradiságában romlatlan, mert nem vezet hozzá út. Az alispán kifakadására így válaszolnak: „Bolondság, urambátyám, de való, hogy Gér már régen eltűnt volna a föld színéről, ha út vezetne bele. Így nem kívánkozik ide senki, mi se kívánkozunk máshová. Úgy élünk, mint az apáink, nagy­apáink éltek.” Itt megállt az idő, gyermek, apa és nagyapa kísértetiesen egyformák, mintha a lápi szigetnek vagy a magába zárt armalista falunak színterét töltené meg Krúdy egy sajátos társadalmi értelemmel: az időnek, a változás­nak való ellenállással. Mihelyt az út elkészül, egy szerel­mes asszony kedvéért, a falu erkölcse is megváltozik, s Gér fokozatosan elpusztul. – Krúdy már itt, ebben az 1904-es novellában sem annyira az ellenállásnak és a pusztulásnak – az ellenállás feladásával kapcsolatos – folyamatát írja le, realisztikus elemzéssel, hanem az állapotváltozást, mely viharos gyorsasággal következik be, két magatartás össze­ütközését, melyek közül főleg az előbbi, a tunya ellenállás érdekli igazán. Érdemes ideállítani – Krúdy fejlődésének 1910 körüli fokáról – az Egy régi fogadó utolsó napjai vagy a Souvenir de Pesth című kis remekeket, melyekben arról van szó, hogy a befalazott cimbalom kísértethangja csak addig szól, amíg látogatják a csárdát, a megvásárlás – megszentségtelenítés az! – pillanatában elhallgat; vagy arról, hogy Janicsek Pál álomvilágát szertefoszlatja a mu­latóhely – a modern szórakozás – ricsaja, s ő, aki a demi-monde-ok forgatagában egy pillanatra felismerni véli leg­kedvesebb médaillon-képének mását, hiába üldözi ideálját, belepusztul ebbe a züllésbe. E modern és jellegzetesen krúdys novelláknak jelentése pontosan egybevág az 1904-es novelláéval, mindegyikükben a zárt, változatlannak álmo­dott világ felbomlásáról van szó, csak hogy az 1910-es novellákból már hiányzik az ábrándot, kísértet-legendát, rögeszmét létrehozó környezet, társadalom rajza, mely az Út a faluba címűben még megvolt. Csak a kész, szinte megkövült attitűd maradt meg belőle.

A hanyatló, egyre inkább egy érzelmi állapot és álom börtönébe záruló vidéki köznemességről 1904-től kezdve írja Krúdy a legtöbb novellát – ezekben halmozódnak fel a Szindbád magatartását, jelenből múltba merülő alakját felépítő, lényeges mozzanatok. A szurdoki szélkakas, az Öreg írnokok szobájából, A bölcsesség mustármagva, A megye vizslája, A két Szlabóczky és annyi más elbeszélés rögeszmékbe kapaszkodó, a világ visszavonhatatlan meg változásáról tudni nem akaró s így megsemmisülő figurái körül még gyakran mikszáthi anekdotizmussal és mosollyal szövődik a mese, egy-két évvel később, 1905-ben és 1906-ban azonban már megsűrűsödik a legendakor, rátele­pül az alakokra, valami oly töménységgel, hogy a cselek­mény funkcióját is kikezdi, a tárgyias történésből a lég­kört, a legendaköd-nyomást illusztráló gesztusok egymásba záruló sorozata lesz, a cselekmény egyre szorosabb köze­lébe kerül a jellemképnek, mely nem is valódi mozgáson, hanem puszta „pótcselekvéseken” át kerekedik plasztikussá. Mert Krúdy alakjai, legálmatagabb figuráit is idevéve, so­sem mosódnak el, sosem válnak vértelen papírfigurákká – művészetének egyik izgató alapvonása éppen a gesztusok érzelmi-hangulati telítettsége. A „gesztus-felnőtt”, akit már csak mozdulatok elégítenek ki, míg másvalahol az emberek bizonyára kézzelfogható célok elérésére töreked­nek, ez a póttevékenységeiben önmagát ki is élő, s így menthetetlenül halálra ítélt, kiüresedett figura éppen ez idő tájt, 1905—1906-ban kezd Krúdynál művészileg ki­teljesülni, ami nem pusztán a tartalom, a rendkívül kevés fogható, tényleges és reális emberi tartalom sűrítésének, hanem még inkább a sűrítést végző ítélet szigorodásának tulajdonítható. Hogy ez a kritikai látásmód benne van az elbeszélésekben, azt az írónak novella eleji vagy aközbeni megnyilatkozásai bőven bizonyítják – elég, ha az 1904-ből még csak egy vagy kettő oly kritikai nyilatkozat után, amilyen az Út a faluba című novella elején volt, felsorol­juk az A legnagyobb bolond (1905: „csupa félbolond, kép­zelődő, hóbortos figura mozgott századokon át a Tisza, Duna mentén”), az Aki örökké haldoklik (1905: „Ha Grünwald újra írná az új Magyarország történetét, a múlt század első felében csupa becsületes emberről beszélne”, „a második fejezet – a század innenső fele – meg hem­zsegne a gazemberektől, a sikkasztóktól... Az én gyermek­koromban már jóformán mindenkire ujjal mutattak a vár­megyében: ez váltóra írta a jóbarátja nevét, amaz az árvák pénzét elkártyázta, a harmadik sohasem tudott elszámolni a gondjaira bízott pénzekkel... Mintha csupa huncut em­ber élt volna körülöttünk...’’) vagy A csipkekendő (1906) különösen éles ítéleteit: „Némely famíliában nincs is már meg egyéb az ősiségből, mint a családi legenda. Minél job­ban emlegetik a legendát, annál bizonyosabb a földi javak­nak pusztulása. Mikor a múlttal kérkednek, a jelen sivár­ságait akarják leplezni. A magyar társadalom egy nagy darabja nem is tud egyébről beszélni, mint arról, hogy volt egykor... Az élete, gondolkozása, munkája a múltaknak szól; még mikor hivatalt vállal is, azt mondja: »Alispánok mindig voltak!« De az ugyancsak gyönge vigasz lehet vala­mely egyszerű számtisztnek a megyén... A Zathureczkyekkel is így vagyunk...” Mégsem ezek az ítéletek számíta­nak – döntően az ábrázolás sűríti magába az írónak kriti­kai állásfoglalását. Úgy tetszik, hogy az 1898—1900 körüli első remekek után, a három—négy évig tartó kényelmesebb, igénytelenebb gyakorlatnak – témák begyakorlásának – befejeztével 1906—1901-ben érkezik el Krúdy saját, a Mikszáthétól már határozottan elszakadó, önállósuló hang­jához, módszeréhez, világához – és a mindebbe zsúfolódó ironikus láttatáshoz.

Figyelemre méltó, mennyire egybecseng véleménye (mert bár az öreg alispán mondja ki, A lusta Gaálok elején, 1905-ben, nem idegen Krúdytól sem) a nem siető, lusta, mindent a maga idejére kiváró magyarságról Mikszáth fel­fogásával, aki a Noszty fiú esetének a Vasárnapi Ujság-beli változatában (1906-ban) még ezt írta: „Az úr azért úr, hogy türelmetlen legyen, és jólessék neki oligarcha módra előre kicsikarni egyet-mást a természettől, amit az csak ké­sőbb adna meg neki... De az mindegy – azért ők mégis így csinálják, és így fogják csinálni ezentúl is, nemcsak azokban a dolgokban, amelyeket ők esznek meg mint még éretleneket, hanem azokban a fontosabbakban is, amelyek, őket eszik meg mint még éretleneket. íme maga az ország is – az urak játéka lévén – majd mindig idő előtt kóstol bele a korszellem csemegéibe. Fölszabadítják a földet, be­hozzák a parlamentarizmust, mielőtt az állam kiépült volna ... s mindezekkel mintha azt mondanák a kúriáik­nak, kastélyaiknak: »Menjetek, keressetek magatoknak más gazdát!...«” Krúdy is azt mondatja alispánjával, a tunya­ság dicséretére, hogy: „Különben is a magyarnak, hogy ezer esztendeig meg tudott maradni, szerencséje volt vele született lustasága. A föld meg a víz tanította a magyaro­kat a lassú tempóra ... A föld az ő természetében nem ismeri a sietséget. Hiába fűtené a kertész kertecskéjét, az ibolya csak akkor dugja ki fejét a földből, ha megjön a ideje. A búza se érik meg hamarább, akárhogy siet a gazda a mezei munkával, és a szőlő mindig megvárja Lőrincet. Nem is csudálni való, hogy senki sem sietett ná­lunk. ezer esztendeig. De a Gaálok még annyira sem siet­tek. Ők szerettek volna mindig visszafelé menni. S ezért maradtak fönn.” Mikszáthnak a sietést kárhoztató, Krúdynak a lassúságot dicsérő vélekedései egybevágnak egymás­sal – de művészi állásfoglalásuk úgyszintén: Mikszáth a regény végleges szövegéből kihagyja ezt a retrográd fel­fogásról árulkodó elmefuttatást, Krúdy pedig magában az elbeszélésben fordítja visszájára tételét, amennyiben az örökség legendájára felbuzduló s megmozduló Gaálok pusztulásával fejezi be történetét.

Ha van is ekkor még bizonyos egyezés az öreg Mikszáth és a fiatal Krúdy társadalmi felfogása közt az 1905-ös „úri földrengés” kilátásainak megítélésében, valóságérzékük mindkettejüket túlvitte elgondolásaik korlátain, s az elzüllő közép- és kisnemességnek nincs is ekkor élesebben kritikai erejű ábrázolója Mikszáthnál és Krúdynál.

De Krúdy már kezd lemondani a cselekményről, a tör­ténésről: saját hangjának megtalálása a jellemképbe, a tí­pusba sűrűsödő atmoszférának kevés gesztussal, valójában nem is cselekvő, változtató, következményekkel járó moz­dulattal, hanem csak „pótcselekvés”-sel való megelevenítését jelenti. 1904 novellái szinte mind anekdotikus fordulatú, cselekményes történetek voltak, 1905-től 1907-ig a megmaradó anekdotikus-cselekményes elbeszélések mel­lett már előtérbe lép a mozdulatlan attitűdnek, a kész magatartásnak, a légköri nyomás alatt szinte fixációvá merevülésnek és lidércnyomásnak novellisztikája, kísérlet­tel és múltba rögzítésével a jelennek. Az anekdotaiság is komor véghangban csattan ki: „Felszisszent a vármegye. Nem volt nevető, kacagó cimbora, elment mindenkinek a kedve a tréfától. Szegény Csebi Flóra eszét veszítette a szégyenben, de Szebenyi Pálból sem lett többé normális ember. Tán kijózanodva meglátta a rettenetes valót, amely körülvette. Tán egy pillanatig visszatért helyes elméje, s ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy lelke egyensúlyát örökre megbontsa. Szomorú, groteszk figura volt egész életében, s neve az maradt, aminek egykor akarta: a legnagyobb bo­lond. – Hát így mulattunk valamikor az elmúlt Magyarországon.” (A legnagyobb bolond, 1905.) Egyensúlyukat vesztett, bolond figurák következnek, olyanok, akik vagy lidércnyomásként nehezülnek a társadalomra, mint az öreg Simkó (Aki örökké haldoklik, 1905), vagy akikből a legenda hite szorított ki minden valóságérzést, s így egy oly korona öröklése körül hasonlanak meg a jelenben, amely koronára valamelyik ős tarthatott volna számot (A lengyel korona, 1905), vagy akik haláluk után kísértetként is osz­tozkodást követelve járnak vissza (A Gaálok bolondságai­ból, 1906), vagy az ódon világ hangulatának megőrzése kedvéért szerződtetik a börtönviselt, vén betyárt (Az utolsó futóbetyár, 1906). A kísértethistóriák és tetszhalottak (Kö­zépkor, 1906; Középkori álom, 1906; Családi legenda, 1907; A hóbortos Kaveczky, 1907) történetei között van egy még maróbb iróniájú is: ősök imádata, kísértetiesség, szélhámosság és olcsó haszonlesés fonódik össze Zathureczky tréfájáig (1906).

Krúdy elítélő állásfoglalásának és iróniájának mélyülésé­vel alakul át a novella szerkezete, írásművészete. Éppen az ironikus kritika mellőzteti vele mindinkább az elemző, részletező, logikus eseménysorozatot; ami történik, szűk keretben, az mind csak gesztus, egy társadalmi légkörű nyomás alatt eleve elrendelt ide- oda-mozgás, mely éppen­séggel nem bontja fel, inkább igazolja, még erősebben alá­húzza a magatartás zártságát, időtlenségét. Az öreg Simkó története csak annyi, hogy nem akar meghalni, pedig nem­sokára beállíthat az ellenőr, s akkor agyon kellene lőnie magát; ez pedig nagyon bántaná az úri társadalmat; ezért lidércnyomás rajta az öreg léte. A lengyel korona körüli álom annyira tartós és szilárd, hogy ha valaki – más ág­ról rokon – be akar jutni ebbe az álmon belül konstruált királyi családfába, máris megtöri a varázst, s megöli az álmodozót. A kísértetek többnyire a múlt nyomását érzé­keltetik a jelenben élőkön. Zathureczky cinikus nevetése pedig egy teljesen életképtelenné merevedett, álomba illő magatartás fölött hangzik el.

Mennél ironikusabb Krúdy magatartása, annál inkább merevülnek meg alakjai valami időtlen, változhatatlan tar­tásban, annál kevésbé tudnak kilépni önmagukból, indulni el a fejlődés, a változás útján. Az utolsó vendég (1904) öreg potyázójának alakjától Bánki Jancsiig (1907), a másik potyázóig az egész művészi ábrázolás átalakul. Sirontai, „az utolsó vendég”, a megye gyűléseknek főleg az ide-oda meghívatás céljából szorgalmas látogatója, egyszerre azon kapja magát és környezetét, hogy senkinek sem kell már, nem hívják meg, mintha sem lányok nem mennének férj­hez, sem férfiak nem házasodnának, nevenapja sem volna senkinek, sőt még gyermekek sem születnének: kikopott az. időből, el kell tűnnie. Bánki Jancsi viszont, aki a fővárosi Korona-kávéház ablakában üldögél, a múltban s a múltból él, mert ő, aki valamikor nagyapákat, apákat és fiúkat kalauzolt-patronált a fővárosban, s most csöndes emberként éldegél, a vidéken félelmes csábító hírében él tovább mint mumus, mint legenda. Csak azért hivatkoznak rá, akit kü­lönben már föl se keresnek a vidékről felutazók, hogy megijesszék a feleségüket. Sirontai útja még a folyamatot mutatja, melyben ki lehet kopni az időből, feleslegessé lehet válni – Bánki alakja már egy időtlenné alakult le­gendának a központja, oly legendáé, mely a múltból ereszti Bánki köré kísérteties szálait. Sirontai csak kiesik az idő­ből, időszerűtlenné válik, Bánki szinte kísértet már, mint a visszatérő halottak, csak múltjának legendája visz értel­met életébe. Ugyanezt a szerkezeti átalakulást mutatja A Gaálok álma című 1903-ös elbeszélés is, melyben az egyik Gaál saját főúri házasságkötését álmodja meg, s még álmában jószágkormányzóvá nevez ki egy másik Gaált; az álmot komolyan veszik, „Gaál Endrét nem is emlegették másképpen, mint a jószágkormányzó”, s az álmodó Gaálnál nemegyszer jelentkeznek hivatalért. A mindennemű realitást és logikát kizáró álomvilágnak iróniája magát az előadást hatja át.

A, magatartás időtlenségének, legendaszerű zártságának kialakulásával Szindbád figurájának legfontosabb alkotó­eleme készül el. Láttuk, az elbeszélésen belüli iróniának erő­södésével hogyan csökkent, redukálódott a cselekmény, nőtt az alak s gesztusa a külső mozgás fölé, hogyan sűrű­södött össze benne s gesztusaiban az a szélesebb, tárgyiasabb akció, mely kezdetben nem hiányzott Krúdy művé­szetéből.

Szindbád azonban különös, ellentétes vonásokból össze­tett figura: cinikus különc és csupa szív ember, szerelmet unó és mindig csak szerelmes, kalandot és otthoni meleget egyformán élvező és odahagyó, nyugtalan lélek, akinek e vonásait nem magyarázhatjuk az emlékbe, múltba, álomba feledkező világ ironikus bemutatásával s a cselekményes­ség, az elemző, boncoló módszer feladásával. Ezúttal azok­nak a – novellabeli – tipikus magatartásoknak összege­ződéséről van szó, amelyek mélyén egy-egy életérzés do­minált. Igen figyelemre méltó, hogy Krúdy ezeket az ellen­tétes lelki vonásokat is az 1905 és 190J közötti novellák törzsanyagában domborította ki, éspedig a családinak is tekinthető Gaál- és Zathureczky-tematikán belül, tehát akkor, amikor ironikus és merőben hangulati környezetrajz helyett álmokon vagy rögeszméken alapuló, időtlen „cselekményű” novelláit formálgatta. A Gaálok és Zathureczkyk históriái – a Fehérlábú Gaálné című válogatás 1905 és 1907 közti anyagának a felét foglalják el – csak a perek s főleg a lengyel koronának álma révén érintkez­nek egymással, különben jól elkülöníthetők egymástól, ép­pen a bennük következetesen kifejeződő életérzésnél fogva.

A Gaálok falusiasak és tunyák, szép lányaik körül szerelmi históriák és legendák szövődnek; a Zathureczkyk kalando­sabb, mozogni készebb figurák, különcségük nemegyszer az illúzióromboló tréfa s a cinizmus fokára emelkedik; s Krúdy alteregójával, Szindbáddal mindkét família rokon: Őszi útján a különc Zathureczky-kisasszonyokat látogatja meg.

Két-három Gaál- és Zathureczky-témájú elbeszélés fel­bukkan már 1902-ben s 1904-ben is, tömegük azonban 1905-re, 1906-ra s részben 1907-re esik. Az irónia fokozó­dásának s az ezzel együtt járó, töményebb hangulatfestés­nek alapanyagát éppen a Gaál- és Zathureczky-tematika szolgáltatja – vagyis a családi múlt. Azok az érzések, me­lyek Szindbád alakjában dominálnak – egyfelől a szere­lemre, melegségre és lusta kontemplációra való hajlam, másfelől a cinikus-felelőtlen kalandorság, hűtlenkedés – a Gaál-témából és a Zathureczky-novellakörből származ­tak át, összeolvadva egymással, Szindbád történeteibe. De már annak az iróniának a jegyében, mely formailag is átlényegítette az elbeszélést, az időtlen álmok, pótcselekvé­sek, öncélú gesztusok körében rekesztve el a változó élet folyamatát, egyre inkább jelképivé magasítva azt, ami va­lamikor zsáner, fejlődő valóság volt. A „nemes spanyol lovag”-ként, Don Quijote-ként feltűnő Zathureczky (1906, Hogy veszett el a lengyel korona?) és a történelmi hősök pózában tetszelgő Szindbád között nincs is lényeges kü­lönbség. Ami sajátos színezetet, árnyalatot ad Szindbád e Gaálok és Zathureczkyk felőli „leszármazásának”, az az iróniának éppen a családon belüli, legalábbis a rokonsági tematikán való elmélyülése. Mert az irónia, mely a közélet­nek, a történelmi változásnak és a magyar társadalom bajainak elfogulatlan – bár a jövőt illetőleg hitetlen – szemléletéből született meg, most az író személyes, szub­jektív érdekeltségén keresztül válik bensőségessé, s fordul át ugyanakkor – öniróniába. A Gaál- és Zathureczky- rokonokból Szindbádba átömlő életérzés ironikus tartal­mánál fogva növeli azt a távlatot, melyben Szindbád saját, minduntalan feltámadó s őt szinte elborító, elmerítő múlt­jához viszonyítva is fölényesen megmarad. Az iróniának jellegzetes kétarcúsága, a jelenség leírásának és a szerző gondolatainak többnyire csak a stílusból kiderülő ellen­tétessége a Szindbád-novelláknak és De Ronch kapitány kalandjainak kis remekműveiben jut már-már klasszikus kifejezéshez.

Az ironikus-kritikai látásmód, melynek izmosodása, egyre súlyosabbá tette a társadalmi eredetű vágyak nyomását a múltba álmodozókon, annyira, hogy cselekvésüket céltalan, de annál jellemzőbb gesztusokká bágyasztotta el, s egyre inkább nyitogatta a jelenbe-zárt karakter határait is a múlt rögeszméi, hóbortjai, álmai vagy kísértetei felé, ez a mene­külés, mely nem választható el Krúdy iróniájától; a Szindbád-novella születésének első feltétele. A második az az ellentétes érzelmi tartalom, mely a Gaál- és Zathureczky-novellákból nőtt át a Szindbádéiba, a saját tehetetlenségén, hősének – alteregójának – végzetszerű megmásíthatatlanságán, a múltba merülés reménytelenségén villódzó öniróniával. Ehhez a két tartalmi-formai elemhez járul a Szindbád-novellákban annyira evokatív erejű felvidéki kisváros, Eperjes, Késmárk vagy többnyire Podolin emléke, mely (a közismert, itt részletezésre nem szoruló Nyírség-képpel együtt) évekkel a Szindbád előtt, az 1902-i A lovodini cselben, ahol Lovodin áll Podolin helyett, bukkant fel először, már a jellegzetes, kikapós-civil életű piaristákkal, de még éppenséggel nem az életnek zártságát, fullasztó, fojtottan erotikus légkörét tárva fel. A Szindbádban majd ilyenné átlényegülő atmoszféráját az Öreg házak (1904) szerelmi históriája készíti elő, s még inkább az 1906-os Rocambole ifjúsága és az 1907-es Ábrándozás (melyről már volt szó). A hóbortos Kaveczkynak (1901) és a Poprádi szállásainak (1908) kísérteties cselekménye szintén Podolinban s a Szepességen játszik, de ezek külön novellasorozatot készítenek elő a középkori város drámáiról, szerelmeiről.

A Szindbád-novellát közvetlenül a Rocambole ifjúsága című írás készíti elő – Barta András találóan utalt is erre. A Rocambole ifjúsága 1906-ból való, tehát az irónia foko­zódásának, a cselekmény rovására megnövekvő hangulat­nak, álomszerűségnek, múltba menekülésnek és a Gaál- Zathureczky-féle tematika kibontakozásának idejére esik. Sőt egyesíti is a Zathureczky-témát a szepességi emlékkel: s már sejthető, hogy az iróniától áthatott cselekménynek, a múltba visszatérő Zathureczky emlékezésének és Krúdy Szepességének ez a tömény egybeolvasztása formailag már közvetlenül a Szindbád-novellák szerkezetét és világát fogja elénk varázsolni. Még egy próba – A podolini takácsné című elbeszélésben (1909) –, és a Szindbád-novella lénye­gében létre is jön, csak Szindbád alakjával kell helyettesí­teni a Zathureczkyét, illetve a Pázsmátiét, s a cselekményt kell összébb vonni a jelenből múltba váltó emlékezés uralma alatt.

A két novella párhuzamosítható szerkezete az ihlet kö­zösségére vall. Zathureczky Bor – a Rocambole ifjúságában – a novella hősét, a kisfiút, Késmárkra viszi fel, német szóra; Gábriel borovicskagyáros, akinél egykor lakott, to­vábbküldi ahhoz a Ninához, akibe Zathureczky kisfiú korá­ban szerelmes volt, de aki most már elnehezült özvegy; ennek lánya, Nina, éppen olyan, mint az anyja volt fiatal korában, s a vele tanuló kisfiú egyszerre úgy érzi, valami sorsszerű visszatérésnek, a múlt megismétlődésének válik hősévé. Mint az a Rocambole, akiről az öreg, elesett Gáb­riel olvasott fel a feleségének, amikor beléptek hozzá. Ro­cambole, „aki sohasem hal meg, mindig visszatér, s örökké fiatal marad... A hold akkor bukkant ki a késmárki to­rony mögött, és valami furcsa érzésem azt súgta abban a percben, hogy én vagyok a Rocambole”. – Pázsmáti, – A podolini takácsnébanPodolinba viszi német szóra kisfiát; az öreg Budeusz Pázsmátit egykori szerelme, Wittkó Irma, a takácsné házához utasítja; Pázsmáti annyira bele­merül emlékeibe, hogy álmában fiát is odaadná a nőért. De felébred, s gyorsan haza utazik: „Milyen balga az em­ber! Egy ostoba régi emlékért odadobná múltját, jelenét, jövőjét – becsületét. Többé nem leszek büszke arra, hogy »rendes ember« vagyok.”

Rocambole ifjúsága a mindig visszatérő, örökké fiatal élet és változhatatlanság sejtelmével nyúlik át a Szindbádba, nem Zathureczky alakjával, aki nem érzi vissza magát a változatlan múltba, A podolini takácsné hőse azonban a múltba visszamerülésnek, az emlék veszélyes csábításának mozzanatát is átéli – a feltámadó s a je­lenbe is beavatkozó múlt-élménynek e két fordulata külön-külön alakul ki e novellákban, a Szindbád azonban hama­rosan egyesíti a kettőt.

Ironikus ítélet a múltba visszazüllő, épp ezért merő gesztusokban „cselekvő”, tényleges történés nélküli nemesi világról, melynek ábrázolása mindinkább a kész magatar­tás, az előzményektől és környezettől elszigetelt attitűd formájába húzódik össze, hangulati intenzitással pótolván ki a cselekmény élet- és való szerűségét; a Gaál- és Zathu­reczky-famíliákról – a rokonokról és ősökről szóló el­beszélések önironikus sugallata a szerelem és különcség, szív és cinizmus érzelmeit illetőleg; Podolinnak illetve a Szepességnek s a Nyírségnek – mint gyermekkori emlék­nek összekapcsolódása a múltjába, álmaiba visszahanyatló, kísérteties nemesség és a „rokoni” tematika hősei­vel: ez a három tartalmi-szemléleti mozzanat váltotta ki a Szindbád jellegzetes kezdőmotívumának, az emlékező attitűdnek legfejlettebb formáit, amint a Szindbád ifjúsága és utazásainak különböző darabjai élén olvashatjuk.

 

Így születik meg Szindbád, s kapja meg azokat a voná­sokat, melyek oly emlékezetessé teszik, múltba visszatéré­seinek sejtelmessége és önmagán nevetésének iróniája révén. Sejtelmes hangulata, a múltba ereszkedő, bomladozó jelen fölött, tökéletesen összeolvad az önmagát figyelő, távlat­ból ítélő magatartással, az iróniával vagy a bánattal. Sej­telmes hangulat és irónia vagy bánat forr össze azokban a nagy elbeszélésekben is, melyek szintén ez idő tájt készül­tek, s többnyire a középkor drámai jeleneteit idézik elénk szepességi, kárpáti tájakon, a hősök hatalmas, egyszerű taglejtésével (A barátok, 1909; A középkori város, 1910) vagy vándorok, bohémek jelenkori, szintén felvidéki drá­máit, mint a vándorszínész „ábrándos Ábrándi” kegyetlen megtréfálását egy téli estén. A stílus már ezekben az írá­sokban is áttetszőén metaforikus, a jelenségeken úgy tűn­nek át más jelenségek, mint a jelen formáin a múlt képei. „Estefelé járt az idő, a tornyokon és a havas templom­tetőn már elfoglalták éji állomásukat a varjak, mint a pique-szemek a fehér kártyán. A beszalmázott kerekeskút nyikorgása messzire hangzott a csöndben, és egy furcsa, félrecsapott kalapú házból a csúcsos ablakok vöröslő zúzmarája mögül vidám muzsikaszó hangzott kifelé. A vadász­kürt széles lendülettel, mint egy hegynek kanyarodó erdei út vitte a szólamot, a mélyhegedű egykedvű szomorúsággal gordonkázott, mint akinek már több bánat nem fér a poha­rába, míg a cimbalmos úgy pengett-csengett, mintha neki volna a legjobb kedve a városban, és a kedvese piros csiz­mában járja a táncot.”

Szindbád a középkori, komor zsoldosoknak és élvhajhász kereskedőknek éppúgy rokona, mint az „ábrándos Ábrándi”-féle színésznépségnek – összefoglalója, maga­sabb egysége kétféle, érintkező hangulatnak. így zárja ma­gába a Krúdy-novella addigi típusainak legjavát – a fej­lődés egy nagy, döntő szakaszának végén.

Csak az ugyanekkor kiformálódó Madame Louise-féle elbeszélés (1909) meg az Alvinczyit s a Vörös Postakocsi utasait és hangulatait előrejelző kis remekek (A zöldkala­pos ember, Az asszonyok sarka 1910) mutatnak tovább, Krúdy regényességének újabb állomása, az erősebb stili­zálás, a Szindbádban még pontos, bizonyára éppen az iró­nia révén oly szilárd szerkezet teljes felbontása felé. Az 1909 és 1912 között készült novelláknak azonban a Szind­bád áll a középpontjában, a Krúdy világát és ironikus­nosztalgikus magatartását legtisztábban kifejező, klasszikus műalkotás.

SZAUDER JÓZSEF

 

(A szerelmi bűvészinas. Utószó.
Bp. 1960, Magvető. 631-656. p.)