SZINDBÁD SZÜLETÉSE
1906 és 1911 között, irodalmunk egyik leggazdagabb, legszínesebb lustrumában születik meg Szindbád, modern szépprózánknak egyik legszebb, szimbolikus hőse, és egyik legellentmondásosabb, álom és való közt lebegő írói magatartása. Hogy az 1905-i orosz forradalom s az 1905-tel kezdődő, hazai „úri földrengés”, a dualizmus kiéleződő válsága, ma)d a dzsentri s a vármegye felől táplált mindennemű illúziónak szertefoszlása után mily erővel szökött fel közélet és irodalom régóta erjedő mélyeiből a legnagyobb ihlet, mely a polgári irodalom remekeinek magán a polgárságon is túlmutató egész sorát hozta létre, arról 1906 és 1907 Mikszáth Noszty fiújával, Ady Új versek-jével és Vér és aranyával, 1908 a Holnappal, az elinduló Nyugattal s Móricz Hét krajcárának 1909-re kirobbanó óriási sikerével, 1910 és 1911 Babits Ladomeiájával, s még inkább a Hadjárat a semmibe s a Második ének közti súlyos tépelődésével, 1911 és 1912 Cholnoky Viktor, Kaffka Margit és Krúdy Gyula nagy műveivel tesz bizonyságot. 1905 és az 1912. május 23-i „véres csütörtök” között „nagy tömegmozgalmak rázkódtatják meg a feudális Magyarország, az osztrák—magyar dualizmus épületét: érezni a levegőben, hogy a magyar nép nem tud, és nem akar tovább úgy élni, mint addig élt” (Révai J.). Ady írja 1908-ban: „ez az egész új, mai irodalmi kalamajka sohase lett volna meg a szocializmus magyar fejlődése nélkül.” S ugyanő 1912. május 23-ának látomás-versében: „Csönd van, mintha nem is rezzennénk – S rohanunk a forradalomba.”
A
felszín csöndje alatti mélység forradalmi üzenetét senki sem fogta fel oly igaz
és megrázó módon, s fejezte ki ugyanakkor páratlan művészi erővel, mint Ady
Endre. Ady a maga „két meggyőződésével” s kivált a korai periódusára annyira
jellemző, kusza, zűrzavaros ellentmondásokkal – mert hirdetnie kellett a
polgári demokrácia programját, amikor tudta róla, hogy hazug és képmutató,
hogy túl kell lépnie rajta – a szimbolizmus legnagyobb költője, a realitásra
való vágyakozás olthatatlan szomjával. Világát ő is kísértetiesnek ábrázolja,
mint a nagy szimbolista költők, Ady azonban „azért érzi irreálisnak,
kísértetiesnek a világot, mert anakronizmusnak érzi” (Révai J.).
Ha
forradalmi demokrata hitében, mellyel hivő hitetlenségének
gátjait át tudta törni, nem osztoznak is, a kísértetvilág élményében rokonultak vele fent elősorolt kortársai. Mikszáth
dezillúziója ezekben az években ér csúcspontjára. „A jövő évre azt szeretném,
ha kiket oly régen keresünk, végre már megtalálnák az ázsiai magyarokat. Mert
az itthon valók már elvesztették egymást” – válaszolta az 1905 végi
körkérdésre. „Hozzád fordulok, tekintetes ország, hogy a hazugságok megölnek,
rád ülnek, mint a penész és rozsda... Semmise úgy van, ahogy látszik” – írja
ugyanő a Hazugságok országában. A kettősség: álarc s kendőzetlen valóság, élet sodra s
rajta felülkerekedni képtelen tudat, én és jobbik én, jelen és kísértő múlt
között ott lappang, vagy ki is tör Bródy elbeszéléseiben, Babits nagy versében,
a Cholnoky-fivérek figuráiban, Kosztolányi Esti Kornéljának ekkorra időzített
kalandjaiban; leginkább azonban Krúdy Szindbádja az a hős, akinek jelene,
mint felszíni látszat, a mögötte fokozatosan felgyűlő sugarakban – a múlt
fényeiben – porlik szét, mintha a jelenvaló élet tartalmát – igazolását,
megváltását! – csak annak a múltnak spontán felszakadása és újjáéledése hozná
el, amely csupán belédermedt a jelen gesztusaiba, érzelmeibe vagy tárgyaiba,
onnan bármikor kiszabadítható. De tartalom-e, igazolás, megváltás-e a jelen – a
felszín, a látszat – részére az, amit mélyebb, feledésbe hullott rétegeiből fel
lehet bűvölni? Inkább a reménytelen, lezárt égboltú, megmásíthatatlan világ
törvénye tűnik ki belőle, a teljes illúziótlanság parancsa, hiszen a múlt, mely
feltámad, s megigézi a jelent is, távolból irányított automatává téve az.
egyént, maga sem különb, szebb, igazabb a jelennél, s ha mégis, akkor csak a
bűntudat, a megbánás, az elesettség érzelmével —esetleg az önirónia tehetetlen
nevetésébe rejtve azt – súlyosbítja az életet. Mindamellett Krúdy makacsul,
évtizedeken át vájja a felszín alatti mélyebb rétegeket, a zsibbadt jelen
mögött bármikor elevenülni kész múltat, jeleként annak, hogy a jelenből, amiben
nem hisz., egy olyan múltba menekül, melyben hinni ugyan nem tud, ha szeretne
is, s amelynek sugallatából felfoghatja egy történetinek mondott osztály teljes
elzüllését, noha annak egyes, a közélettől régen különvált szokását, magánéleti
és élvezkedő hajlamát tovább ápolja magában.
Alig
van illúziótlanabb és ironikusabb író az 1910 körüli (s majd a 20-as évekbeli)
Krúdynál, amikor is ő mindenki másnál tökéletesebben fejezte ki s ábrázolta a
magyar „történelmi” osztálynak kísértet-voltát, múltjának s elmúlásának
atmoszféráját. Hangulatát már az új évszázad első éveitől kezdve inkább iróniával,
mint együttérző humorral adja vissza; humora és
öniróniája csak alteregójának, az uralkodó osztálytól elszakadt kalandornak, a
különc szerelmesnek, Szindbádnak, a múlttól átlényegült jelenében teljesül ki,
az alkotói fejlődés újabb eredményeként: Krúdy ihlete a dzsentri-múlt
illúziótlan szemléletét Szindbádon át olvasztja egybe a családi hagyományból, a
Gaálok és Zathureczkyk novellatípusaiból lepárolt
lírai személyességgel, melynek nyugtalansága, újabb és újabb kalandra indulása
csillapíthatatlan szomjúság az életre, s mégis lezártság, merő emlékezés, a
megmásíthatatlan életformának végzete. Szereplírájának belső feszültsége,
melyre Szabó Ede oly szépen mutatott rá, 1909 és 1912 között tölti el igazán a
már klasszikussá érett író novelláit. A tett léte sohasem terjed túl
megvalósultságának mozzanatán, de Krúdy hőse minden másnál inkább érzi, hogy az
emberi cselekvés, azonfelül hogy tűnékeny aktus,
annyira mint ebben a világban, még sosem szakadt ki a felelősség szerinti jelentésösszefüggésből. Éppen ezért él a jelentés – vagyis
az erkölcsi egység, a jellem – keresésének mohó, talán minden más magyar
íróénál nyugtalanítóbb, szenvedélyesebb vágya Krúdyban – mással, mint ezzel,
aligha magyarázható novellatermésének rendkívüli mérete, szinte hipertrofikus elburjánzása. S mert kívül, az élet felett
álló értékekre abban a világban nem lelhetett, erkölcsi egyensúlyát,
szükségképp a belső feszültség körében állította helyre, amennyiben már csak
magán az életen belül kikristályosuló egységet kereste akaratával, a lénynek,
hősnek alapmagatartását. A jellem azonban, mely kiesett az objektív, saját
létén felül álló értékvonatkozásokból – nem látta a haladás, a jövő útját, s
nem tudott hinni eszméiben –, egyre inkább a stílus, az életstílus, majd a
stilizálás formájában merevült meg, s ami az élet viszonyításait, pólusait,
értékvonatkozásait illeti, azokat sem találhatta meg másban, mint a volt és a
van összevetésében, legfeszítettebb egymásravonatkozásában
akkor, amikor az ironikus szemlélet, a jelennek múlttá válása fölött, teljesen
egybesímult az idő kijátszásának folyamatával, amikor
az irónia és a múltba fordulás szétválaszthatatlanul egybetapadt egymással,
belső formának és tartalomnak a stílusba rejtett feszültségével. Hasonlóan
annak a Berzsenyinek „dagályá”-hoz,
akinek kétdimenziójú – múlt és jelen közt polarizálódó – történetlátása addig
ismeretlen energiákat fojtott le a stílus formáiba; de ami Berzsenyinél még
tragikus fenség volt az ömlő oldódásban, az Krúdynál már ironikus tartás az
asszociációk elburjánzó rengetegében. Száz év után ővele búcsúzik el végleg,
ironikussá hangolt kísértetjátékban a valamikor még nagyszerű illúziókra s
bizonyos reményekre is jogosító „történelmi” osztály, a nemesség.
Szindbádban
benne él Krúdy maga is, de Krúdy világának csak egyik, 1911-re kiérett hőse,
első nagy szimbóluma ő, nem kizárólagos művészi megoldása. Sok mindent összegez
a megelőző írói gyakorlatból, le is zár egy folyamatot, ugyanakkor meg is
könnyíti az addig még csomópontok nélküli novellisztikának
belső rendeződését s a regény felé irányuló, formaváltó fejlődését.
Szindbád
már egy magatartássá dermedt s csak az emlékezésben újjáéledő jelkép,
múltjával együtt él, s nem is okozati viszonyban vele: múltja nem arra szolgál,
hogy a realista ábrázolás szokott módján magyarázza meg, a társadalmi
struktúra szűkebb-szélesebb bemutatásán s típust nevelő funkciójának feltárásán
keresztül indokolja jellemét, hiszen jelleme éppen – a múlt, a jelen s a múlt
azonossága. Szindbád eredmény, effektus, okozat, alakjának jelképiségéből alig
lehet visszakövetkeztetni arra a folyamatra, melyben megszületett, az okra,
mely a magatartást megszilárdította s uralkodóvá tette. A világnak azonban,
mely mozdulatlan s megmásíthatatlanul végleges körülötte, mint ő maga, valamikor
mozgása is volt, Szindbád égboltjának és klímájának változhatatlansága művészi
fejlődésnek, ihlető élmények és formák fokozatos sűrűsödésének és
összenövésének következménye, mely nem véletlenül érte el a légköri nyomás
maximumát 1910 körül, akkor, amikor Ady vívódása is a leggyötrőbb volt magány
és forradalmiság között, hite és hitetlensége a születő s elvetélődő
változásban.
Szindbádnak
s egyben az 1909 és 1912 közti novellatermésnek genezise néhány évvel előbbre
nyúlik vissza, összevetve egymással a Téli szelek (1899), a Múlt idők (1902), az Ábrándozás és a Névtelen csárda (1907) kezdősorait,
határozottan nyomon követhető a Szindbád idejére kialakult klasszikus, érzéki benyomásra emléket
felidéző, majd az emlék után elinduló novellakezdet története. A Téli szelek így kezdődik: „Ma levelet
kaptam otthonról; az édesanyám írja, hogy a vencsellői
kéményseprőt a szent karácsony hetében megették a farkasok az országúton.
Fagyos téli szelek süvöltöznek a Nyírben, és az
országutakon farkasok leskelődnek a vándorokra. Ez már a tél. Valósággal érzem
az ünnepi kalács friss illatát, és szép havakat látok, amikor ím a szegény
kéményseprő szomorúságteljes halála foglalkoztatja
az elmémet. Hát még van tél. Habár én évek óta nem láttam igazi telet, és hogy
elszakadtam a szülőföldemtől ebbe a kővárosba...” Ezután „az emlékezés ködén”
át idézi fel a farkast elverő törökfalvi pappal való találkozását a téli
országúton. Az emlékezésnek nincs semmilyen strukturális szerepe, nem oldja
fel a jelen határait, csupán elindítja az objektív elbeszélést.
A Múlt idők elején már a mondattani
szövődmény is elárulja, hogy az emlékezésnek itt, három évvel később,
bensőségesebb kapcsolata van az elbeszéléssel. „A rózsafelhős nyarat nem
szeretem, a tavaszt sem álmaival, de a ködös őszi dél és a bánatos alkonyat
megigéz; mogorva, havas télben, míg a kályhámnál ülök, és az ablakon Budapest
magas háztetői betekintenek, képzeletben segédkezem a disznóölésnél egy messzi
kis faluban, tágas udvaron, a didergő eperfa alatt. Ma délben, az első ködös
délben, amit az idén ablakomból láttam, puskát vettem vállamra, és a határt
megkerültem. Kutyáim csaholása felverte a tágas mezők csöndjét, a fiatal
szálerdőből komoly varjak emelkedtek fel. Ha behunyom a szemem, eszembe jut,
hogy e tájon halmok vannak... és a halmok mögött tágas, régi udvarház
állott...” Így kezdődik el a régi pereskedések egy kis, érzelmes epizódját
felelevenítő történet. Az emlékezésnek, noha intimitása erősödött, itt sincs
formáló, átlényegítő hatása a cselekményre, mely attól függetlenül, objektíve
folyik le. A fordulat 1901-ben következik be. Az Ábrándozásban az emlékeztető attitűd
egybeolvad az emlékkel magával, melyet felidéz. „A nagybetegeknek szoktak lenni
olyan álmodozó hangulataik – estefelé, lámpagyújtás előtt –, amikor hirtelen
világosan látnak egyes képeket, jeleneteket a múltból... Sajátságos az emlékezés.
Olykor elcsapong messzire, elhagyatott élettájakra, és nem látja meg a néma
tájon még azt se, hogy tavasz van-e vagy tél; máskor pedig az ugyanazon utakat
bejáró emlékezés még a kavicsokat, hervadt virágokat is észreveszi... »Például
akkoriban, midőn súlyos beteg voltam – mesélte a minap az a barátom, akivel
leggyakrabban együtt szoktam lenni –, egy téli alkonyaton, minden előzködés nélkül, hirtelen feltűnt előttem egy kép:
középkori ódon templom, az orgona karzata félhomályban... lehulló, apró
homokszemeknek zizegő zörrenése; a homokszemek a templom boltozatáról hullanak, ahol keskeny párkány fut körül a nagy
magasságban, és a keskeny párkányon, a falhoz lapulva csendesen kúszik egy
kisfiú, egy tízesztendős diákfiúcska...«” Nem zuhan le, az oltárkép rámáján is
túljut; betűket lát a képkereten, melyek Julián barát és Magdolna nővér
régi-régi szerelméről mesélnek – a templommal kétoldalt határos kolostorokból
itt, a veszélyes magasban találkoztak össze titkon, míg egyszer Magdolna le nem
zuhant a mélységbe. „Így játszik velünk néha a múlt, ha szürke kárpitját
felemeljük, és kutatni kezdünk a régeit bejárt élettájakon. S ma újra éreztem
ismét – mint akkor – remegését a szerelmes Julián barátnak.” Így végződik az
elbeszélés, melynek hőse a felidézett gyermekkori emléken keresztül egy még
mélyebb rétegben fekvő emlékre tekint vissza, arra, amelynek mintájára szinte
reprodukálódott a gyermekkori. Nem is kell mondani, hogy ez a barát, akivel az
író „leggyakrabban szokott együtt lenni”, ő maga, saját énje, hogy a történet podolini, s a motívum annyira kedves neki, hogy némi
változtatással az 1909-es Pénzverőkben is s a későbbi trilógia, a Három király középső részében is
felhasználta (Crudy „püspök” és Mária királyné itt a
Boldogasszony templomának párkányán kúsznak végig). Ez a személyes eset,
szubjektivitásával és különösségével, segíti elő azt a fordulatot, mely a
novella végén a múlt emlékével árasztja el a jelent. De még ez sem az a tisztán
Szindbád-típusú múltba-váltó elbeszélés, amilyet Szindbád első,
második, negyedik útjában, s Szindbád őszi útjában találunk, mert az Ábrándozás feltámadó emléke nem
fokozatosan bontja szét a jelent, hogy lassan merítse el abba a félálomba a
hőst, melyben a múlt egyre inkább a zsibbadó jelen fölé nő, s a változó élet
fojtott levegőjű mar adandósággá stilizálódik. Az Ábrándozásnak csak a végén, inkább a
novella zártságát biztosítandó, áll az utalás a jelenre, az emlék előadásában
nem olvad egybe jelen és múlt. A Névtelen csárda (1907) azonban, a múltjának
színhelyére külföldről visszatérő, halni készülő szegény szélhámos története,
pótolja ezt az elmaradt mozzanatot is, a „buji
laposon” Bacsó János ifjúkorának alakjaival találkozik össze, s itt is tűnik
el. „Éjjel, álmában ezüstfákat látott ezüstfolyó partján, a fák felett, a víz
felett mesebeli borongással lebegett ezüstszínű hajnali köd – tehát midőn
fölébredt, nyomban tudta, hogy szülőföldjével álmodott, a buji
lapossal... Ma se lovaglás, se a reggeli gondja nem bántotta. A buji laposon állott, fehérderekú nyírfák zizegtek felette a
szélben, és Máli néni könnyes szemmel, kitárt karral állott az ócska oszlopos, mohosfedelű ház ajtajában” – így kezdődik az elbeszélés, melynek
a múlt színterére, alakjai közé visszaforduló cselekményében csak egy idegen,
külsőlegesen magyarázó mozzanat akad (az örökség).
Ez
is eltűnik a Szindbád-novellák egyik részének jellegzetes kezdőmotívumából,
amely már tisztán, az Ábrándozáson jelzett módon spontánul
merül fel, s közvetlenül vezet át a visszatérés, a lassú múltba-váltás
folyamatába. Legszebben talán a Szindbád őszi útjának bevezető szakaszában,
melyet egészében ide kellene írnunk.
A
fentiek szerint a Szindbád novellatípusának jellegzetes kezdőmotívuma, az emlékező
attitűd, 1907-ben kezd kialakulni, korábbi, szerkezetileg még konvencionális
formák után. A kezdőmotívum azonban kétségkívül tartalmi és azzal szorosan
összefüggő szemléleti hatásra hasonult el régi formájától, jellegzetes
hangulati, asszociatív sűrűséggé a fokról fokra változó tartalom és szemlélet
nyomása alatt tapadt össze.
Sőtér István írja találóan egy 1898-as Krúdy-novelláról (Az aranysarkantyús
vitéz legendája), hogy „a hanyatló osztály valóságát e novella nem kevésbé
erőteljesen érzékelteti, mint a Szinek és évek vagy Alekszej Tolsztoj első
írásai”, s ugyanő utal az 1909-es Korvin lelkére, melynek drámai realizmusa
semmiben sem marad el a Móriczé mögött. Ami a két, joggal kiemelt novella – 1898.
és 1909. – között foglal helyet, az Krúdy kísértetvilágának, Szindbádja előtörténetének
legfontosabb periódusa.
A Paraszkiva-malom ironikus – még erősen mikszáthi – remeklése mellett a Regény a Bánatos
Andrásról
vagy az Egy öreg legény és házatája (1900) címűben a múltból, az
emlékezésből hajt ki – a hanyatló nemességnek különc figurái körül – az inkább
hangulati, sejtető, mintsem elemző, részletező bírálat, ítélet az elmúlásról.
Nem kevésbé zártságánál, az elszigetelt élet sugallta hangulati egyneműségénél
fogva előremutató Krúdy későbbi művészetére a tardi
nemesi falu képe (Hétszilvafás uraink, 1900) vagy A pákász halálának drámaisága (1902), a lápi
sziget elzártságának megtörésével. Az előbbi téma A becsületes Gombos 1904-es rajzában
folytatódik, a tardi nemesi falu lókötőinek vidám,
humoros anekdotájában, s végül Pazonynak, az
elzüllött s elhalt nemesi falunak megsemmisítő bírálatával múlik ki a Valakit elvisz az
ördög
című kisregényben. A másik, a lápi sziget elzártságának témája előbb végződik
el, tragikus-komoran, a Csörszben (1906). Számos más téma és alárendelt motívum villan el,
egyelőre folytatás nélkül, e korai írásokban (mint a batár a Regény a bánatos
Andrásról c.
elbeszélésben, 1900, melyből később, Csáky Pál úti hintói és Hermann s De Ronch sétáinak postakocsija után, a Vörös postakocsi születik meg; vagy Podolinnak legelőször A lovodini cselben, 1902-ben, máris jellegzetes figuráival felidézett
környezete). Mindez egyelőre még éppoly kevéssé mélyül el, mint A budai bakterban (1903) megírt kísértetes
história, melynek tendenciája még a tréfás leleplezés felé mutat – a szomorú,
ijesztő bakter álruhájában légyottra siető menyecske rejtőzik. Később a valóság
tolódik el egyre inkább a kísértetiesség felé. A szerelmet mint ragályt ekkor
még A francia leány (1903) – s nem, mint később, Szindbád vagy Hermann – hozza
be a kisvárosba, és a novella realisztikus drámaisággal ér véget.
1903
és 1907 közé esik a hanyatló kisnemesi világ illúzióinak, legendáriumának
ironikus mosollyal előadott, változatos novellisztikája,
egymásba vegyülő zsáner- és hangulatképe a süllyedésről, melynek elejére még a
nemesebb, igazibb „régiség”-et idézi fel az író a
családi tematikát is útjára bocsátó Az álmok hősével (1903), benne a
Gaál-lányokat illető epizódokkal. Azután mindjárt ironikusan határolja el magát
az illúziókba temetkező világtól: ironikusan, amennyiben önmagán, a
tehetetlenül fölényesen is mosolyogni kénytelen. Az Út a faluba című elbeszélésének elején,
1904-ben, addig szokatlan erővel, de önmagán is gúnyolódva határolja el magát
saját nagyapjától s apjától is, akik tartottak valamit nemességükre. „Vajon
minek is tudnám? A középkorias ... címerek láttára mosolygok ... vajon mire jók
ezek a címerek? ... Vajon mind meghaltak azok, akiknek a régi királyok címeket
adományoztak? Hová lett az a nevezetes magyar köznemesség, amelyről Nagy Iván
fóliánsokat írt? A fantázia dolgozott az egykori nógrádi levéltárosban, csak
az a mindent nagyszerűnek,
gyönyörűnek látó magyar fantázia, amely oly ragyogóvá és színessé írta történelmünket
is? Vajon igazán olyan nagy vitézek voltunk századokon át? Nem-e csupán fantáziánk
szüleménye az a sok nemzeti dicsőség ... Előlünk immár eltűnt a nemzeti múlt,
amelyet a nagyapáink még láttak... A haza! Ők még látták a hazát... A haza már
nekünk semmit sem adhat. A hazának már semmivel sem tartozunk. Hová lettél,
magyar honszerelem, amelyről költőink énekeltek?’’ Keserűség szól belőle, az
ideáljaiban sértett ember keserűsége. S ezért minden világos ítélete mellett
is, mellyel a következőkben a köznemesség sorsáról szól – „S így tűnt el a régi
magyar köznemesség is! Szétfoszlott, elenyészett...” –, a helyzetbe
belenyugodni nehezen tudó, vágyaival a felismeréseibe ütköző ember magatartását
veszi fel. „De mégis jólesik visszagondolni a múltra, arra az időre, amelyben
még a mi nagy fantáziájú apáink jártak-keltek, vitézkedtek, és a hazáról azt
mondták: mindenekelőtt. Néha elvisz a vágy az ó-emberek közé, mosolyogva
hallgatni meséiket és fantasztikus történeteiket.” Így látogat vissza Gérbe, a nyíri faluba, mely a világtól elszigetelt, az
élettől teljesen elvágott fészek, maradiságában romlatlan, mert nem vezet hozzá
út. Az alispán kifakadására így válaszolnak: „Bolondság, urambátyám, de való,
hogy Gér már régen eltűnt volna a föld színéről, ha út
vezetne bele. Így nem kívánkozik ide senki, mi se kívánkozunk máshová. Úgy
élünk, mint az apáink, nagyapáink éltek.” Itt megállt az idő, gyermek, apa és
nagyapa kísértetiesen egyformák, mintha a lápi szigetnek vagy a magába zárt armalista falunak színterét töltené meg Krúdy egy sajátos
társadalmi értelemmel: az időnek, a változásnak való ellenállással. Mihelyt az
út elkészül, egy szerelmes asszony kedvéért, a falu erkölcse is megváltozik, s
Gér fokozatosan elpusztul. – Krúdy már itt, ebben az
1904-es novellában sem annyira az ellenállásnak és a pusztulásnak – az
ellenállás feladásával kapcsolatos – folyamatát írja le, realisztikus
elemzéssel, hanem az állapotváltozást, mely viharos gyorsasággal következik be,
két magatartás összeütközését, melyek közül főleg az előbbi, a tunya
ellenállás érdekli igazán. Érdemes ideállítani – Krúdy fejlődésének 1910 körüli
fokáról – az Egy régi
fogadó utolsó napjai
vagy a Souvenir de Pesth
című kis remekeket, melyekben arról van szó, hogy a befalazott cimbalom
kísértethangja csak addig szól, amíg látogatják a csárdát, a megvásárlás – megszentségtelenítés
az! – pillanatában elhallgat; vagy arról, hogy Janicsek
Pál álomvilágát szertefoszlatja a mulatóhely – a modern szórakozás – ricsaja,
s ő, aki a demi-monde-ok forgatagában egy pillanatra
felismerni véli legkedvesebb médaillon-képének
mását, hiába üldözi ideálját, belepusztul ebbe a züllésbe. E modern és
jellegzetesen krúdys novelláknak jelentése pontosan egybevág az 1904-es
novelláéval, mindegyikükben a zárt, változatlannak álmodott világ
felbomlásáról van szó, csak hogy az 1910-es novellákból már hiányzik az
ábrándot, kísértet-legendát, rögeszmét létrehozó környezet, társadalom rajza,
mely az Út a faluba címűben még megvolt. Csak a kész, szinte megkövült
attitűd maradt meg belőle.
A hanyatló, egyre
inkább egy érzelmi állapot és álom börtönébe záruló vidéki köznemességről
1904-től kezdve írja Krúdy a legtöbb novellát – ezekben halmozódnak fel a
Szindbád magatartását, jelenből múltba merülő alakját felépítő, lényeges mozzanatok.
A szurdoki
szélkakas, az Öreg írnokok szobájából, A bölcsesség mustármagva, A megye vizslája, A két Szlabóczky és annyi más elbeszélés rögeszmékbe kapaszkodó, a
világ visszavonhatatlan meg változásáról tudni nem akaró s így megsemmisülő figurái körül
még gyakran mikszáthi anekdotizmussal és mosollyal
szövődik a mese, egy-két évvel később, 1905-ben és 1906-ban
azonban már megsűrűsödik a legendakor, rátelepül az alakokra, valami oly
töménységgel, hogy a cselekmény funkcióját is kikezdi, a tárgyias történésből a légkört,
a legendaköd-nyomást illusztráló gesztusok egymásba záruló sorozata lesz, a
cselekmény egyre szorosabb közelébe kerül a jellemképnek, mely nem is valódi
mozgáson, hanem puszta „pótcselekvéseken” át kerekedik plasztikussá. Mert Krúdy
alakjai, legálmatagabb figuráit is idevéve, sosem mosódnak el, sosem válnak
vértelen papírfigurákká – művészetének egyik izgató alapvonása éppen a
gesztusok érzelmi-hangulati telítettsége. A „gesztus-felnőtt”, akit már csak
mozdulatok elégítenek ki, míg másvalahol az emberek
bizonyára kézzelfogható célok elérésére törekednek, ez a póttevékenységeiben
önmagát ki is élő, s így menthetetlenül halálra ítélt, kiüresedett figura éppen
ez idő tájt, 1905—1906-ban kezd Krúdynál művészileg kiteljesülni, ami nem pusztán
a tartalom, a rendkívül kevés fogható, tényleges és reális emberi tartalom
sűrítésének, hanem még inkább a sűrítést végző ítélet szigorodásának tulajdonítható. Hogy ez a
kritikai látásmód benne van az elbeszélésekben, azt az írónak novella eleji vagy
aközbeni megnyilatkozásai bőven bizonyítják – elég,
ha az 1904-ből még csak egy vagy kettő oly kritikai nyilatkozat után, amilyen
az Út a faluba című novella elején volt, felsoroljuk az A legnagyobb bolond (1905: „csupa félbolond, képzelődő,
hóbortos figura mozgott századokon át a Tisza, Duna mentén”), az Aki örökké haldoklik (1905: „Ha Grünwald újra
írná az új Magyarország történetét, a múlt század első felében csupa becsületes
emberről beszélne”, „a második fejezet – a század innenső fele – meg hemzsegne
a gazemberektől, a sikkasztóktól... Az én gyermekkoromban már jóformán
mindenkire ujjal mutattak a vármegyében: ez váltóra írta a jóbarátja
nevét, amaz az árvák pénzét elkártyázta, a harmadik sohasem tudott elszámolni a
gondjaira bízott pénzekkel... Mintha csupa huncut ember élt volna
körülöttünk...’’) vagy A csipkekendő (1906) különösen éles
ítéleteit: „Némely famíliában nincs is már meg egyéb az ősiségből, mint a
családi legenda. Minél jobban emlegetik a legendát, annál bizonyosabb a földi
javaknak pusztulása. Mikor a múlttal kérkednek, a jelen sivárságait akarják
leplezni. A magyar társadalom egy nagy darabja nem is tud egyébről beszélni,
mint arról, hogy volt egykor... Az élete, gondolkozása, munkája a múltaknak
szól; még mikor hivatalt vállal is, azt mondja: »Alispánok mindig voltak!« De
az ugyancsak gyönge vigasz lehet valamely egyszerű számtisztnek a megyén... A Zathureczkyekkel is így vagyunk...” Mégsem ezek az ítéletek
számítanak – döntően az ábrázolás sűríti magába az írónak kritikai állásfoglalását. Úgy
tetszik, hogy az 1898—1900 körüli első remekek után, a három—négy évig tartó
kényelmesebb, igénytelenebb gyakorlatnak – témák begyakorlásának – befejeztével
1906—1901-ben érkezik el Krúdy saját, a Mikszáthétól már határozottan elszakadó,
önállósuló hangjához, módszeréhez, világához – és a mindebbe zsúfolódó
ironikus láttatáshoz.
Figyelemre
méltó, mennyire egybecseng véleménye (mert bár az öreg alispán mondja ki, A lusta Gaálok elején, 1905-ben, nem idegen
Krúdytól sem) a nem siető, lusta, mindent a maga idejére kiváró magyarságról
Mikszáth felfogásával, aki a Noszty fiú esetének a Vasárnapi Ujság-beli változatában (1906-ban) még ezt írta: „Az úr
azért úr, hogy türelmetlen
legyen, és jólessék neki oligarcha módra előre kicsikarni egyet-mást a
természettől, amit az csak később adna meg neki... De az mindegy – azért ők
mégis így csinálják, és így fogják csinálni ezentúl is, nemcsak azokban a
dolgokban, amelyeket ők esznek meg mint még éretleneket, hanem azokban a
fontosabbakban is, amelyek, őket eszik meg mint még éretleneket. íme maga az
ország is – az urak játéka lévén – majd mindig idő előtt kóstol bele a
korszellem csemegéibe. Fölszabadítják a földet, behozzák a parlamentarizmust,
mielőtt az állam kiépült volna ... s mindezekkel mintha azt mondanák a kúriáiknak,
kastélyaiknak: »Menjetek, keressetek magatoknak más gazdát!...«” Krúdy is azt
mondatja alispánjával, a tunyaság dicséretére, hogy: „Különben is a magyarnak,
hogy ezer esztendeig meg tudott maradni, szerencséje volt vele született
lustasága. A föld meg a víz tanította a magyarokat a lassú tempóra ... A föld
az ő természetében nem ismeri a sietséget. Hiába fűtené a kertész kertecskéjét,
az ibolya csak akkor dugja ki fejét a földből, ha megjön a ideje. A búza se
érik meg hamarább, akárhogy siet a gazda a mezei munkával, és a szőlő mindig
megvárja Lőrincet. Nem is csudálni való, hogy senki sem sietett nálunk. ezer
esztendeig. De a Gaálok még annyira sem siettek. Ők szerettek volna mindig
visszafelé menni. S ezért maradtak fönn.” Mikszáthnak a sietést kárhoztató,
Krúdynak a lassúságot dicsérő vélekedései egybevágnak egymással – de művészi
állásfoglalásuk úgyszintén: Mikszáth a regény végleges szövegéből kihagyja ezt
a retrográd felfogásról árulkodó elmefuttatást, Krúdy pedig magában az
elbeszélésben fordítja visszájára tételét, amennyiben az örökség legendájára
felbuzduló s megmozduló Gaálok pusztulásával fejezi be történetét.
Ha van is ekkor még
bizonyos egyezés az öreg Mikszáth és a fiatal Krúdy társadalmi felfogása közt
az 1905-ös „úri földrengés” kilátásainak megítélésében, valóságérzékük
mindkettejüket túlvitte elgondolásaik korlátain, s az elzüllő közép- és
kisnemességnek nincs is ekkor élesebben kritikai erejű ábrázolója Mikszáthnál
és Krúdynál.
De Krúdy már kezd
lemondani a cselekményről, a történésről: saját hangjának megtalálása a
jellemképbe, a típusba sűrűsödő atmoszférának kevés gesztussal, valójában nem
is cselekvő, változtató, következményekkel járó mozdulattal, hanem csak
„pótcselekvés”-sel való megelevenítését jelenti. 1904
novellái szinte mind anekdotikus fordulatú, cselekményes történetek voltak,
1905-től 1907-ig a megmaradó anekdotikus-cselekményes elbeszélések mellett már
előtérbe lép a mozdulatlan attitűdnek, a kész magatartásnak, a légköri nyomás
alatt szinte fixációvá merevülésnek és
lidércnyomásnak novellisztikája, kísérlettel és
múltba rögzítésével a jelennek. Az anekdotaiság is
komor véghangban csattan ki: „Felszisszent a vármegye. Nem volt nevető, kacagó
cimbora, elment mindenkinek a kedve a tréfától. Szegény Csebi
Flóra eszét veszítette a szégyenben, de Szebenyi Pálból sem lett többé normális
ember. Tán kijózanodva meglátta a rettenetes valót, amely körülvette. Tán egy
pillanatig visszatért helyes elméje, s ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy
lelke egyensúlyát örökre megbontsa. Szomorú, groteszk figura volt egész
életében, s neve az maradt, aminek egykor akarta: a legnagyobb bolond. – Hát
így mulattunk valamikor az elmúlt Magyarországon.” (A legnagyobb bolond, 1905.) Egyensúlyukat vesztett, bolond figurák
következnek, olyanok, akik vagy lidércnyomásként nehezülnek a társadalomra,
mint az öreg Simkó (Aki örökké haldoklik, 1905), vagy akikből a legenda hite szorított ki
minden valóságérzést, s így egy oly korona öröklése körül hasonlanak meg a
jelenben, amely koronára valamelyik ős tarthatott volna számot (A lengyel korona, 1905), vagy akik haláluk
után kísértetként is osztozkodást követelve járnak vissza (A Gaálok
bolondságaiból, 1906), vagy az ódon világ hangulatának megőrzése kedvéért
szerződtetik a börtönviselt, vén betyárt (Az utolsó
futóbetyár,
1906). A kísértethistóriák és tetszhalottak (Középkor, 1906; Középkori álom, 1906; Családi legenda, 1907; A hóbortos Kaveczky, 1907) történetei között van egy még maróbb iróniájú is:
ősök imádata, kísértetiesség, szélhámosság és olcsó haszonlesés fonódik össze Zathureczky tréfájáig (1906).
Krúdy
elítélő állásfoglalásának és iróniájának mélyülésével alakul át a
novella szerkezete, írásművészete. Éppen az ironikus kritika mellőzteti vele
mindinkább az elemző, részletező, logikus eseménysorozatot; ami történik, szűk
keretben, az mind csak gesztus, egy társadalmi légkörű nyomás alatt eleve
elrendelt ide- oda-mozgás, mely éppenséggel nem bontja fel, inkább igazolja,
még erősebben aláhúzza a magatartás zártságát, időtlenségét. Az öreg Simkó
története csak annyi, hogy nem akar meghalni, pedig nemsokára beállíthat az
ellenőr, s akkor agyon kellene lőnie magát; ez pedig nagyon bántaná az úri
társadalmat; ezért lidércnyomás rajta az öreg léte. A lengyel korona körüli
álom annyira tartós és szilárd, hogy ha valaki – más ágról rokon – be akar
jutni ebbe az álmon belül konstruált királyi családfába, máris megtöri a
varázst, s megöli az álmodozót. A kísértetek többnyire a múlt nyomását érzékeltetik
a jelenben élőkön. Zathureczky cinikus nevetése pedig
egy teljesen életképtelenné merevedett, álomba illő magatartás fölött hangzik
el.
Mennél
ironikusabb Krúdy magatartása, annál inkább merevülnek meg alakjai valami
időtlen, változhatatlan tartásban, annál kevésbé tudnak kilépni önmagukból,
indulni el a fejlődés, a változás útján. Az utolsó vendég (1904) öreg potyázójának
alakjától Bánki Jancsiig (1907), a másik potyázóig az egész művészi ábrázolás
átalakul. Sirontai, „az utolsó vendég”, a megye
gyűléseknek főleg az ide-oda meghívatás céljából szorgalmas látogatója,
egyszerre azon kapja magát és környezetét, hogy senkinek sem kell már, nem
hívják meg, mintha sem lányok nem mennének férjhez, sem férfiak nem
házasodnának, nevenapja sem volna senkinek, sőt még
gyermekek sem születnének: kikopott az. időből, el kell tűnnie. Bánki Jancsi
viszont, aki a fővárosi Korona-kávéház ablakában üldögél, a múltban s a múltból
él, mert ő, aki valamikor nagyapákat, apákat és fiúkat kalauzolt-patronált a
fővárosban, s most csöndes emberként éldegél, a vidéken félelmes csábító
hírében él tovább mint mumus, mint legenda. Csak azért hivatkoznak rá, akit különben
már föl se keresnek a vidékről felutazók, hogy megijesszék a feleségüket. Sirontai útja még a folyamatot mutatja, melyben ki lehet
kopni az időből, feleslegessé lehet válni – Bánki alakja már egy időtlenné
alakult legendának a központja, oly legendáé, mely a múltból ereszti Bánki
köré kísérteties szálait. Sirontai csak kiesik az időből,
időszerűtlenné válik, Bánki szinte kísértet már, mint a visszatérő halottak,
csak múltjának legendája visz értelmet életébe. Ugyanezt a szerkezeti
átalakulást mutatja A Gaálok álma című 1903-ös elbeszélés is,
melyben az egyik Gaál saját főúri házasságkötését álmodja meg, s még álmában
jószágkormányzóvá nevez ki egy másik Gaált; az álmot komolyan veszik, „Gaál
Endrét nem is emlegették másképpen, mint a jószágkormányzó”, s az álmodó
Gaálnál nemegyszer jelentkeznek hivatalért. A mindennemű realitást és logikát
kizáró álomvilágnak iróniája magát az előadást hatja át.
A,
magatartás időtlenségének, legendaszerű zártságának kialakulásával Szindbád
figurájának legfontosabb alkotóeleme készül el. Láttuk, az elbeszélésen belüli
iróniának erősödésével hogyan csökkent, redukálódott a cselekmény, nőtt az
alak s gesztusa a külső mozgás fölé, hogyan sűrűsödött össze benne s
gesztusaiban az a szélesebb, tárgyiasabb akció, mely kezdetben nem hiányzott
Krúdy művészetéből.
Szindbád
azonban különös, ellentétes vonásokból összetett figura: cinikus különc és
csupa szív ember, szerelmet unó és mindig csak szerelmes, kalandot és otthoni
meleget egyformán élvező és odahagyó, nyugtalan lélek, akinek e vonásait nem
magyarázhatjuk az emlékbe, múltba, álomba feledkező világ ironikus
bemutatásával s a cselekményesség, az elemző, boncoló módszer feladásával.
Ezúttal azoknak a – novellabeli – tipikus magatartásoknak összegeződéséről
van szó, amelyek mélyén egy-egy életérzés dominált. Igen figyelemre méltó,
hogy Krúdy ezeket az ellentétes lelki vonásokat is az 1905 és 190J közötti
novellák törzsanyagában domborította ki, éspedig a családinak is tekinthető Gaál- és Zathureczky-tematikán belül, tehát akkor, amikor
ironikus és merőben hangulati környezetrajz helyett álmokon vagy rögeszméken
alapuló, időtlen „cselekményű” novelláit formálgatta. A Gaálok és Zathureczkyk históriái – a Fehérlábú Gaálné című válogatás 1905 és 1907
közti anyagának a felét foglalják el – csak a perek s főleg a lengyel koronának
álma révén érintkeznek egymással, különben jól elkülöníthetők egymástól, éppen
a bennük következetesen kifejeződő életérzésnél fogva.
A
Gaálok falusiasak és tunyák, szép lányaik körül szerelmi históriák és legendák
szövődnek; a Zathureczkyk kalandosabb, mozogni
készebb figurák, különcségük nemegyszer az illúzióromboló tréfa s a cinizmus
fokára emelkedik; s Krúdy alteregójával, Szindbáddal mindkét família rokon: Őszi útján a különc Zathureczky-kisasszonyokat látogatja meg.
Két-három
Gaál- és Zathureczky-témájú elbeszélés felbukkan már
1902-ben s 1904-ben is, tömegük azonban 1905-re, 1906-ra s részben 1907-re
esik. Az irónia fokozódásának s az ezzel együtt járó, töményebb hangulatfestésnek
alapanyagát éppen a Gaál- és Zathureczky-tematika
szolgáltatja – vagyis a családi múlt. Azok az érzések, melyek
Szindbád alakjában dominálnak – egyfelől a szerelemre, melegségre és lusta
kontemplációra való hajlam, másfelől a cinikus-felelőtlen kalandorság,
hűtlenkedés – a Gaál-témából és a Zathureczky-novellakörből
származtak át, összeolvadva egymással, Szindbád történeteibe. De már annak az
iróniának a jegyében, mely formailag is átlényegítette az elbeszélést, az
időtlen álmok, pótcselekvések, öncélú gesztusok körében rekesztve el a változó
élet folyamatát, egyre inkább jelképivé magasítva azt, ami valamikor zsáner,
fejlődő valóság volt. A „nemes spanyol lovag”-ként,
Don Quijote-ként feltűnő Zathureczky (1906, Hogy veszett el a
lengyel korona?) és a történelmi hősök pózában tetszelgő Szindbád között
nincs is lényeges különbség. Ami sajátos színezetet, árnyalatot ad Szindbád e
Gaálok és Zathureczkyk felőli „leszármazásának”, az
az iróniának éppen a családon belüli, legalábbis a rokonsági
tematikán való elmélyülése. Mert az irónia, mely a közéletnek, a történelmi
változásnak és a magyar társadalom bajainak elfogulatlan – bár a jövőt
illetőleg hitetlen – szemléletéből született meg, most az író személyes, szubjektív
érdekeltségén keresztül válik bensőségessé, s fordul át ugyanakkor – öniróniába. A Gaál- és Zathureczky- rokonokból Szindbádba átömlő életérzés
ironikus tartalmánál fogva növeli azt a távlatot, melyben Szindbád saját,
minduntalan feltámadó s őt szinte elborító, elmerítő múltjához viszonyítva is
fölényesen megmarad. Az iróniának jellegzetes kétarcúsága, a jelenség
leírásának és a szerző gondolatainak többnyire csak a stílusból kiderülő ellentétessége
a Szindbád-novelláknak és De Ronch kapitány
kalandjainak kis remekműveiben jut már-már klasszikus kifejezéshez.
Az
ironikus-kritikai látásmód, melynek izmosodása, egyre súlyosabbá tette a
társadalmi eredetű vágyak nyomását a múltba álmodozókon, annyira, hogy
cselekvésüket céltalan, de annál jellemzőbb gesztusokká bágyasztotta el, s
egyre inkább nyitogatta a jelenbe-zárt karakter határait is a múlt rögeszméi,
hóbortjai, álmai vagy kísértetei felé, ez a menekülés, mely nem választható el
Krúdy iróniájától; a Szindbád-novella születésének első feltétele. A
második az az ellentétes érzelmi tartalom, mely a Gaál- és Zathureczky-novellákból
nőtt át a Szindbádéiba, a saját tehetetlenségén, hősének – alteregójának – végzetszerű
megmásíthatatlanságán, a múltba merülés reménytelenségén villódzó öniróniával. Ehhez a két
tartalmi-formai elemhez járul a Szindbád-novellákban annyira evokatív erejű felvidéki kisváros, Eperjes, Késmárk vagy
többnyire Podolin emléke, mely (a közismert, itt
részletezésre nem szoruló Nyírség-képpel együtt) évekkel a Szindbád előtt, az
1902-i A lovodini cselben, ahol Lovodin
áll Podolin helyett, bukkant fel először, már a
jellegzetes, kikapós-civil életű piaristákkal, de még éppenséggel nem az
életnek zártságát, fullasztó, fojtottan erotikus légkörét tárva fel. A Szindbádban majd ilyenné átlényegülő
atmoszféráját az Öreg házak (1904) szerelmi históriája
készíti elő, s még inkább az 1906-os Rocambole ifjúsága és az 1907-es Ábrándozás (melyről már volt szó). A hóbortos Kaveczkynak (1901) és a Poprádi szállásainak (1908) kísérteties
cselekménye szintén Podolinban s a Szepességen
játszik, de ezek külön novellasorozatot készítenek elő a középkori város
drámáiról, szerelmeiről.
A
Szindbád-novellát közvetlenül a Rocambole ifjúsága című írás készíti elő – Barta
András találóan utalt is erre. A Rocambole ifjúsága 1906-ból való, tehát az
irónia fokozódásának, a cselekmény rovására megnövekvő hangulatnak,
álomszerűségnek, múltba menekülésnek és a Gaál- Zathureczky-féle
tematika kibontakozásának idejére esik. Sőt egyesíti is a Zathureczky-témát
a szepességi emlékkel: s már sejthető, hogy az iróniától áthatott
cselekménynek, a múltba visszatérő Zathureczky
emlékezésének és Krúdy Szepességének ez a tömény egybeolvasztása formailag már közvetlenül a Szindbád-novellák
szerkezetét és világát fogja elénk varázsolni. Még egy próba – A podolini takácsné című elbeszélésben (1909) –,
és a Szindbád-novella lényegében létre is jön, csak Szindbád alakjával kell
helyettesíteni a Zathureczkyét, illetve a Pázsmátiét, s a cselekményt kell összébb vonni a jelenből
múltba váltó emlékezés uralma alatt.
A
két novella párhuzamosítható szerkezete az ihlet közösségére vall. Zathureczky Bor – a Rocambole ifjúságában – a novella hősét, a
kisfiút, Késmárkra viszi fel, német szóra; Gábriel borovicskagyáros,
akinél egykor lakott, továbbküldi ahhoz a Ninához, akibe Zathureczky
kisfiú korában szerelmes volt, de aki most már elnehezült özvegy; ennek lánya,
Nina, éppen olyan, mint az anyja volt fiatal korában, s a vele tanuló kisfiú
egyszerre úgy érzi, valami sorsszerű visszatérésnek, a múlt megismétlődésének
válik hősévé. Mint az a Rocambole, akiről az öreg,
elesett Gábriel olvasott fel a feleségének, amikor beléptek hozzá. Rocambole, „aki sohasem hal meg, mindig visszatér, s
örökké fiatal marad... A hold akkor bukkant ki a késmárki torony mögött, és
valami furcsa érzésem azt súgta abban a percben, hogy én vagyok a Rocambole”. – Pázsmáti, – A podolini takácsnéban – Podolinba viszi német szóra
kisfiát; az öreg Budeusz Pázsmátit
egykori szerelme, Wittkó Irma, a takácsné
házához utasítja; Pázsmáti annyira belemerül
emlékeibe, hogy álmában fiát is odaadná a nőért. De felébred, s gyorsan haza
utazik: „Milyen balga az ember! Egy ostoba régi emlékért odadobná múltját,
jelenét, jövőjét – becsületét. Többé nem leszek büszke arra, hogy »rendes
ember« vagyok.”
Rocambole ifjúsága a mindig visszatérő, örökké
fiatal élet és változhatatlanság sejtelmével nyúlik át a Szindbádba, nem Zathureczky
alakjával, aki nem érzi vissza magát a változatlan múltba, A podolini takácsné hőse azonban a múltba
visszamerülésnek, az emlék veszélyes csábításának mozzanatát is átéli – a
feltámadó s a jelenbe is beavatkozó múlt-élménynek e két fordulata külön-külön
alakul ki e novellákban, a Szindbád azonban hamarosan egyesíti a kettőt.
Ironikus
ítélet a múltba visszazüllő, épp ezért merő gesztusokban „cselekvő”, tényleges
történés nélküli nemesi világról, melynek ábrázolása mindinkább a kész magatartás,
az előzményektől és környezettől elszigetelt attitűd formájába húzódik össze,
hangulati intenzitással pótolván ki a cselekmény élet- és való szerűségét; a
Gaál- és Zathureczky-famíliákról – a rokonokról és
ősökről szóló elbeszélések önironikus sugallata a
szerelem és különcség, szív és cinizmus érzelmeit illetőleg; Podolinnak illetve a Szepességnek s a Nyírségnek – mint
gyermekkori emléknek összekapcsolódása a múltjába, álmaiba visszahanyatló,
kísérteties nemesség és a „rokoni” tematika hőseivel: ez a három
tartalmi-szemléleti mozzanat váltotta ki a Szindbád jellegzetes
kezdőmotívumának, az emlékező attitűdnek legfejlettebb formáit, amint a Szindbád ifjúsága és
utazásainak
különböző darabjai élén olvashatjuk.
Így
születik meg Szindbád, s kapja meg azokat a vonásokat, melyek oly emlékezetessé
teszik, múltba visszatéréseinek sejtelmessége és önmagán nevetésének iróniája
révén. Sejtelmes hangulata, a múltba ereszkedő, bomladozó jelen fölött,
tökéletesen összeolvad az önmagát figyelő, távlatból ítélő magatartással, az
iróniával vagy a bánattal. Sejtelmes hangulat és irónia vagy bánat forr össze
azokban a nagy elbeszélésekben is, melyek szintén ez idő tájt készültek, s
többnyire a középkor drámai jeleneteit idézik elénk szepességi, kárpáti
tájakon, a hősök hatalmas, egyszerű taglejtésével (A barátok, 1909; A középkori város, 1910) vagy vándorok, bohémek
jelenkori, szintén felvidéki drámáit, mint a vándorszínész „ábrándos Ábrándi”
kegyetlen megtréfálását egy téli estén. A stílus már ezekben az írásokban is
áttetszőén metaforikus, a jelenségeken úgy tűnnek át más jelenségek, mint a
jelen formáin a múlt képei. „Estefelé járt az idő, a tornyokon és a havas
templomtetőn már elfoglalták éji állomásukat a varjak, mint a pique-szemek a fehér kártyán. A beszalmázott kerekeskút nyikorgása messzire hangzott a csöndben, és egy
furcsa, félrecsapott kalapú házból a csúcsos ablakok vöröslő zúzmarája mögül
vidám muzsikaszó hangzott kifelé. A vadászkürt széles lendülettel, mint egy hegynek
kanyarodó erdei út vitte a szólamot, a mélyhegedű egykedvű szomorúsággal
gordonkázott, mint akinek már több bánat nem fér a poharába, míg a cimbalmos
úgy pengett-csengett, mintha neki volna a legjobb kedve a városban, és a
kedvese piros csizmában járja a táncot.”
Szindbád
a középkori, komor zsoldosoknak és élvhajhász kereskedőknek éppúgy rokona, mint
az „ábrándos Ábrándi”-féle színésznépségnek – összefoglalója,
magasabb egysége kétféle, érintkező hangulatnak. így zárja magába a
Krúdy-novella addigi típusainak legjavát – a fejlődés egy nagy, döntő
szakaszának végén.
Csak
az ugyanekkor kiformálódó Madame Louise-féle elbeszélés (1909) meg az Alvinczyit s a Vörös Postakocsi utasait és hangulatait
előrejelző kis remekek (A zöldkalapos ember, Az asszonyok sarka 1910) mutatnak tovább, Krúdy
regényességének újabb állomása, az erősebb stilizálás, a Szindbádban még pontos, bizonyára
éppen az irónia révén oly szilárd szerkezet teljes felbontása felé. Az 1909 és
1912 között készült novelláknak azonban a Szindbád áll a középpontjában, a
Krúdy világát és ironikusnosztalgikus magatartását legtisztábban kifejező,
klasszikus műalkotás.
SZAUDER
JÓZSEF
(A szerelmi
bűvészinas. Utószó.
Bp. 1960, Magvető. 631-656. p.)