SZINDBÁD ELMÚLÁSA

1

Az a szemléleti egység, mely az ifjú s utazgató Szindbádra még jellemző volt, 1913 és 16 között fokozatosan felbomlik. Szindbádnak volt bizonyos tartása és többfelől – különböző novellatípusok és témák felől – egybeömlő, sajátos emberi tartalma. Ámde egyszerre élt belőle a ci­nikus különc és a csupa szív ember, a szerelmet megunó s az újabb szerelemre lobbanó; otthoni meleget egyformán élvező és odahagyó kalandor volt, felelőtlen játékos és seb­zett lelkű bűnbánó egy személyben. Ellentmondó tulajdon­ságok tapadtak össze benne ironikusan-humorosan. Külön­vált-e alakja, mint egy önálló s így saját valóságtörvényei szerint mozgó hősé, az íróétól, vagy csak lírai önarcképe volt szerzőjének? Ha arra gondolunk, hogy hányfelől – korábbi tréfás, ironikus vagy szatirikus novelláinak anya­gából – szedte össze s gyúrta egybe Krúdy a Szindbád-figura jellegzetességeit ironikus szemléletének fokozódása közben, hajlanánk arra, hogy elhatároljuk őt alkotójától, önállónak is tekintsük, mint egyéb tárgyias novellának az életből ellesett hősét. Ha azonban Szindbádnak azokat az ironikus reflexióit figyeljük meg, melyek saját mozdula­taira, gondolataira, érzelmeire, tetteire vonatkoznak, s így mindig valamiféle érzelmes önbírálatot is tolmácsolnak, az alakot lírai, szubjektív értelemben találjuk teljesnek, majd pedig, látva az írónak különös ragaszkodását e teremtmé­nyéhez, szinte jelképesnek érezzük személyét. Mindkétféle megközelítés jogosult – Szindbádban ugyan több az élet, a mozgás, mint a tisztán lírai önarcképben, kevesebb azon­ban annál, amennyi az alak teljes önállósításához volna szükséges. Jelképpé lehetne, ha életanyagát nem hétköz­napok s átlagemberek szolgáltatnák; önfeledt líraiságú ön­arcképpé, ha az író nem ültette volna át szívébe saját iróniáját. így Szindbádnak nemcsak tartalmára áll az, hogy egyensúlyi helyzetbe kerültek egymásnak ellentmondó emberi tulajdonságai, hanem egész irodalmi hős mivoltát, típusát is az a lebegő egyensúly határozza meg, amely a lírai önarckép szubjektív és az önállósult jellem objektív szemlélete között alakult ki az író lelkében. Ezért is olyan szuggesztív Szindbádnak érzékletes-konkrét körülmények közt utazó személye, amint erőltetés nélkül bűvöli jelenné a múltat, s éli át látszólag változatlanul az emléket.

Ez az egyensúlyi állapot – ellentmondó vonások lelki egysége, szemléleti harmónia líraiság és tárgyiasság, önfeledtség és irónia között – 1913-tól kezdve fokozatosan felbomlik, s 1915-re már el is tűnik. Az Aranykéz utcai szép napok és a Szindbád feltámadása c. kötetek tanúsága szerint Krúdy kiábrándulása fokozza ugyan az iróniát, de ez nem mélyül most sem szatirikus kritikává, mert hiányzik mellőle a pozitív eszménybe vetett hit, a tényleges kívül­állás az ábrázolt világon. A kiábrándulás új utakra is vi­hetne az írót, ha nem ragaszkodnék az élménykörhöz ma­gához, melyből kiábrándult. Iróniája tehát inkább bomlási termék, mintsem igazi kritika, bár végletes kiábrándulás­ból született, és szubjektíve őszinte s igaz.

2

Mi tartóztatja vissza mégis csak abban a körben, me­lyen legjobb tudomása – életismerete, iróniája, kiábrándu­lása – szerint már túljutott? Hogy nincs hite pozitív tár­sadalmi, erkölcsi vagy politikai eszményekben, az csak a továbbjutás, az iróniának mély kritikává fejlődése elé vet gátat, visszafelé nem ez a negatívum húzza.

Lényegében a szerelmi tematika bűvöli el, kínálja neki az alkalmat arra, hogy gyötrődve is a merő hazugság, illú­zió vagy. képmutatás szerelmekben, élvezze mindazt, amit e mesterségesen csigázott érzelem nyújthat. Viszonylag könnyű eljutni a dzsentri – mint társadalmi réteg – élet­képtelenségének felismeréséig, s kimondani róla az iróniá­nál erősebb kritikát; nehezebb azonban leszámolni azzal az erkölccsel és életérzéssel, melynek dekadenciáját felismer­heti, sőt ironikusan le is leplezheti a benne élő, ámde attól elszakadni mégsem tud, mert saját erejéből egyszerűen nem változtathatja meg magát. A dzsentrit – fűzheti hozzá némi rokonszenv mindig – lehet kíméletlenül bírálnia a polgár eszmei álláspontjáról; de a polgári dekadenciának feudális maradványokkal elnehezített életét Krúdy akkor és még semmiféle eszmeiség jegyében nem múlhatja felül – meg­haladásához más társadalmi életforma, más erkölcsiség élet­szerű hatása kellene. S hol van ez az első világháborút közvetlenül megelőző évek züllött és hamis társasági éle­tében?

Krúdynak talán ösztönös útkeresését is – nemcsak élvsóvár voltát – mutatja, hogy a züllött jelen feletti iró­niájának sugallatára talált fiktív távlatokat, ahonnan sú­lyosabb ítéletet remélhetett formálni a valóságos és deka­dens erkölcsi-szerelmes-világ fölött, mint a valóságból ma­gából: így talált rá a holt Szindbád kísértetjárásának fikciójára, így az áltörténeti környezetnek, a Kisfaludyak biedermeierének kulisszájára az Aranykéz utcai szép na­pokban. Mintha a másvilági Szindbád elítélőbb és felszabadítóbb bírálatot mondhatna a jelen életéről; mintha a magyar romantika hőskorából – az is másik világ – tisz­tább eszmények jegyében lehetne megbélyegezni a jelen dekadenciát. Szó sincs róla: mert mindkét „másvilág”-ba az a jelen való, dekadens érzelmi-erkölcsi világ nyomult be, melynek hitványságáról, álságairól kevesen voltak oly mélyen meggyőződve, mint Krúdy. Ha egyáltalán volt olyan szándéka, hogy felszabadítsa a kiábrándulás tárgyain belül rekedt, befulladt iróniáját s magát is e megvetésre méltó erkölcsi világból – e szándéka nemcsak hogy nem sikerült, hanem egyenest a visszájára fordult: az ironikus nevetés többnyire a legpazarlóbb gyönyörködéssel festegetett élethazugságokból csendül fel ezentúl, írótól-olvasótól egyformán elvéve a lírai azonosulás vagy belefeledkezés lehetőségét, de azt is meggátolva, hogy az irónia kiszakad­jon az ábrázolt világ köréből, teljesen felszabadítva az író kritikai tendenciáját. Ezért oly indokolt az Aranykéz utcai szép napok csüggedt Előhangja: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságo­kat... Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket... Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem, és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának. Ezért nem ér semmit az egész irodalmam...” A szenvelgő hang­hordozás mélyén félreismerhetetlen az igazság: nem azt írta, nem tudta azt írni e kötetében, amire igazságszomja vágyakozott.

3

Elvágyódás, önkritika és irónia – szinte már megvető kiábrándulás és makacs vissza-visszafordulás ahhoz, ami­ből kiábrándult, mert mégis mindenekfölött „csak a sze­relemben hisz” (Zöld fátyol), mert „az életalkotás óráját” csak ábrándozás, tervek koholása, csapdák eszelése, regé­nyes variációk töltik el (Az ecetfák pirulása) – ilyen ellentmondásos alapérzés gomolyog e korszak novelláiban, melyek így a haszontalan, sőt értelmetlen életnek, az ural­kodó társadalom erkölcsi hamisságától bélyegzett egyéni hiábavalóságnak summáját kezdik építeni. Ez az alap­érzés ritkán enged meg lírai azonosulást a hősökkel, evokatív, szépre-jóra bánatosan, sóhajtozva emlékező hang­nemét az irónia nyilai furdalják át, s így áll elő az az ideges, színét, fényét és hőfokát vibrálva cserélgető, szivárványosan tarka és könnyed stílus, mely nem zárja ki a régebbről ismert, tisztábban elégikus, érzelmileg egyneműbb hangulatképeket (pl. Első szerelem), és már előmutatja a jövőben majd erősödő groteszk látomást (ilyen e részlet a Bánatiné, a tévedt nőben: „Szindbád megállította halottas­kocsiját, és miután a koporsó fedelét rázárta az útszéli madárijesztőre, akit ócska szalmakalapban és szárnyas, zöld kabátban eddig a bakra ültetett, gyorsan átbújt a kulcslyukon, a nedves réten gomolygó köd alakjában rá­telepedett az ablakra, elpattantott egy rozsdás húrt a zon­gorában...”) – de mindkét típust az ironikus novellatermés peremére szorítja ki, mint ahogy a mesei hangú, lég­körű elbeszélés (pl. a Bánatos utazás) meg a balladai hang­nemű, építésű is (Nők zenéje) erősen megritkul. Uralko­dóvá a kiábrándult-ironikus – érzelmileg ritkán egynemű – tónus válik. Ha távolról is, van némi hasonlóság írónk helyzete s a Prousté között, aki szintén nem tudott a felszínes társasélet örömeitől elszakadni, holott már könyör­telen krónikásává lett a dekadenciának, s a reménytelen el- és visszavágyódás poétájává; még erősebb, szintén tel­jesen egykorú analógiát szolgáltat a Krúdy-írások erkölcsi hátteréhez, hitetlen nosztalgiájához és impresszionista stí­lusához Kosztolányi verskötetének, a Szegény kisgyermek panaszainak ihlete és stílusa, mely éppúgy tartóztatta vissza a maga megoldásainak körében a már továbbjutott köl­tőt (s késztette az első kiadás után a másodiknak alapos bővítésére, az alaphangulatban tetszelgő formák variálá­sára), mint ahogy Krúdyt fogta vissza a Szindbád sikere és saját tehetetlensége a szindbádiasság bágyadó vagy eről­tetett továbbszövögetésére, abban éreztetve meg olvasóival fanyar fölényét, amin lényegében már túljutott, s amitől elszakadni mégsem bírt teljesen.

4

Krúdy szerencsétlen első házasságának s az akkori pol­gári, életforma belső ürességének, dekadenciájának ismereté­ben főleg ezekre a tényszerű, objektív és szubjektív okokra vezetnők vissza az 1913 és 16 közti novellákban és füzér­regényekben oly feltűnő, kiábrándult életérzést. A no­vellák maguk is vallanak azonban az okokról, melyek az erkölcsiről a történelmi-politikai síkra is kiterjesztették Krúdy dezilluzionizmusát. Vegyük sorra a novellák ez önleleplező mozdulatait.

Ilyenféle, most gyakran felhangzó sóhajai: „Ah, ifjúság, amely csak tegnap szöktél el mellőlem...” (Egy Aranykéz utcai éj emléke) vagy: „Elkövetkezik az idő, midőn cso­dálkozunk azon, hogy egykor mily bolondok, boldogok voltunk, hogy szeretni tudtunk, hogy kedvünk volt az élethez... Ah, hová lett szívünkből a láthatatlan kis he­gedűs, aki fáradhatatlanul vonta a maga nótáját? ... Va­lahol elveszítettük őt, mint farsangi dáridóból hazafele kocogó vén kontrás elhagyja hangszerét a hajnali köd­ben...” (A kalandos öregúr) nagyon is összefüggenek az élete múlását, fizikai-idegi kimerülését is jelző, regényes visszatekintésekkel („Húsz év előtt Dombey György az oxfordi algimnázium növendéke volt”... Dombey. - „Húsz év előtt jöttem a városba ... egy tallérral és mérhetetlen ambícióval, mint a tizenhat esztendős emberek szokták” Sneider Fáni). Ezek mégsem frázisok, mert – mint az utóbbi novellában – a húsz év alatt elfáradó, kiégő egyén, a szinte elöregedő köré mintegy kontrasztjaként odaépíti az író a megifjodó, ámde minden ideálját elveszítő nagy­város képét is. „A szívek itt oly szomorúak! Mintha elszállottak volna az énekesmadarak az építődaruk láncai­nak csikorgásától. Az erkölcsök - nincsenek. Mert pénzt el­felejtett adni a polgármester a városnak - pénzért minden kapható... De azért mégis nagyváros vagyunk, gyönyörűk, tündöklők, bár a tél közéig, és a külvárosokból már behal­latszik az éhség vonító hangja: a Duna-parti fogadóban tan­gót táncolnak az urak és gyönyörű hölgyek. Talán Párizs­ban vagyunk, a várost a poroszok körülzárták.”

Így múlt el az ifjúság, baljóslattal sejtelmesen.

Így változott meg a nő is, a szerelem is. A szerelem merő hazugság lett: hazudik a férfi a nőnek, hazudik a nő a férfinak. Idem, Szindbádnak ez az anekdotikusabb al­katú testvére, hazudik, s hazugságra tanít; K. Károly és Nagybotos egyszerre két vagy tizenegy nőt bolondít, s Szindbádot nem vigasztalja már a százhét nő, aki viszont­szerette (Éjjeli vendégség); ha visszagondolt némelyikük a hódításaira, „úgy érezte, hogy nem is hódított, könnyen, gyorsan, szinte sablonos hazugságok árán engedtek hölgyei a rohamnak” (Ne jöjj vissza a másvilágról). Nem egy no­vellában világítja át az író, bravúrosan, a hazugság élet­képeit (A felvidéki úr hazugságai, A fehérkutyás dáma, Rózsakertiné boldog estéje, A templomi énekesnő szíve, Egy régi uraság pesti utazása stb.). A nők tudatosan is csal­ják magukat szerelmeikkel, a férfiak vagy tudatos csalók vagy komolyan nem vehető félbolond képzelődők. „Te kék­tollas betegség, aki elszánt, ételmérgező arccal követelsz férjedtől szürke harisnyát, amelyet a lépcsőn majd észre- vesznek, te szívtelen romlottság, aki egyik nap ábrándos Fanny vagy a könyvszekrényből... aki másnap térdre omlasz a karosszékem előtt, és sírdogáló hangon kéred, hogy el ne hagyjalak, mert nélkülem nem tudsz élni, és harmadnap lornyetten át nézed cipőmet, mint a szemüveges hölgy a látszerészek hirdetésén, Anatole France-ról nya­fogsz...” – ilyen a nő, a férfi pedig? „Kamill oly szerel­mes volt ez idő tájt, amint csak egy félbolond, képzelődő és merengő fiatal férfiú lehet. Már csak annyi hiányzott a lelkiállapot teljes zavarodottságából, hogy egymagában beszélgessen az utcán, szaladni kezdjen egyik oldalról a másikra, kis kutyákat és gyermekeket lehetetlen neveken szólítson, és sírva boruljon a szimpatikus arcú ismeretlen emberek nyakába. Reggel félve nyitotta ki a szemét: vajon nem szúrta meg magát valahol éjszaka?” Krúdy inkább a mesterien elhelyezett közbeszúrások, villanó fényű fordu­latok által, melyek mint hullámon a tajtékos élvonal, hir­telen világítanak elő, s tűnnek el ismét, leplezi le novella­hőseinek s helyzeteiknek álságát, a komolykodó felszín mögötti hazugságot. Néha azonban, mint a fenti példák mutatják, összemarkolja kesernyés életismereteit, s egy cso­móban – élesen ironikus helyzet- vagy jellemképben – írja le gúnyoros kritikáját. Ezek fényében jobban érthető az Aranykéz utcai szép napok Előhangjának jelentése – e val­lomás az író fejlődésének már nemcsak a gátjaira vonat­koztatható, hanem arra az erényére is, hogy vállalta az élethazugság tőle kitelhető leleplezésének feladatát. Egy oly korszakban, melynek sírja fölé joggal lehetne írni az „Elmúltak az aranjuezi szép napok” szólást (a súgó-barát mondja ki, A nők könyvéből); azt a szólást, melynek hangsúlyától, szerkezetétől az Aranykéz utcai szép napok­nak nemcsak a címkonstrukciója világosodik meg, hanem ironikusan sóhajos értelme is.

Így múltak el az aranjuezi szép napok, s így csendült fel az Aranykéz utcai szép napokban a nevetés a spanyolos teatralitás, pózos játék felett s alakult ki a patetikus öm­lengés ironikus művészete.

Elmúlt az ifjúság, és elmúlt a szerelem „aranjuezi” idő­szaka. A szubjektív múlt kísértetei azonban a történeti múlt kosztümös figuráival is érintkeznek, sőt velük néha össze is olvadnak. A Fruzsinát szöktető tiszt úr Csokonai Vitéz Mihállyal találkozik a csárdánál, a szökevényeket megejti a Lilla-szerelem (Tempe-völgy, a Mákvirágok kert­je c. kötetben); a régi sírból kihangzó fuvolaszó az egykori fehérpap, a Zircről elszökött zenész-páter – Verseghy – halovány emlékét idézi (Farkasrét, uo.); Kármán és a két Kisfaludy, Lavotta és Fáy, Vahot és Vörösmarty, Degré és Kuthy személye, szokásai gyakran merülnek fel han­gulatkeltés céljából; különben az Aranykéz utcai szép na­pok novelláinak jó részében 1840 körüli áltörténeti kulisszák között játszik a cselekmény – Beleznainé szomorú éjszakájáról külön elbeszélés is szól. Krúdy nosztalgiája – hogy távlatot is keressen, és hogy csigázza is az érzelmi hatásokat – nem azt a történelmi korhangulatot fedezi fel s hasznosítja novelláiban, amit Ady – valamivel ko­rábban – a magárahagyott forradalmár kurucos költésze­tében, s azt sem, amit ugyanekkor más jeles nyugatos író Vörösmarty szenvedélyes tanulmányozása és átérzése során talált meg. Krúdy, dekadens-ironikus magatartása és szem­lélete miatt, erősen biedermeierré színezi át a korai s ké­sőbbi magyar romantikát, oly hőseit, mint Berzsenyi, Köl­csey, Széchenyi, Bajza vagy az igazi Vörösmarty mellőz­vén is e sajátos művészi igények szerint retusált, de el is hamisított történelmi világból. Az ellágyult és fin de siècle-lé stilizált magyar romantika-kép csak a kiábrándulás és az irónia játékos gyönyörködéssel vegyes érzelmét erősít­heti a novellák jó részében.

De ha így van, hogyan láthatta ennek a hitetlenül fel­fogott, 1913—14-es élethazugságok operett-hátterévé ken­dőzött magyar romantika-képnek a szerzője azt, ami a va­lódi reformkorból és romantikából következett, vagyis a forradalmat s a szabadságharcot? Ennek hőseiből való ki­ábrándulása szinte azt a benyomást kelti az olvasóban, mintha Krúdy a romantika-képének kiábrándult-ironikus- cinikus alaphangulatát terjesztette volna tovább, vitte vol­na át dezilluzióját a szabadságharc résztvevőire is. Valójá­ban volt ennek mélyén is valami 1910 körüli elégedetlen­ség mindazzal, amit 1848—49 s a ránövő, fojtó 1867 te­remtett meg, s aminek gyökeres átalakítását Krúdy inkább érezhette, mint tudhatta szükségesnek ebben az új forra­dalom felé tartó időben. A „Petőfi nem alkuszik” demok­ratikus, új forradalmi hevületével, s Adynak ugyanakkor 1848—49-et illető kételyeivel (Révai J.) azonban aligha hozható rokonságba Krúdynak mélyebb, reménytelenebb kiábrándulása. Ő 1848—49 hőseinek – mindjárt a szabad­ságharc utáni helyzetekben – azokat a nagy gyarlóságait tapintja ki, melyek a szabadságharcos illúziók talaján nőhettek fel az egyénben is, és később annyi' volt szabad­sághőst vittek méltatlan helyzetekbe. Krúdy fájdalmas gúnyolódása egykori ideáljain közelebb esik ahhoz a libe­rális kritikához, melyet az öreg Jókai mondott ki a sza­badságharcos pózokban egykor hősinek látott s a harcok után elaljasult emberekről. írónk illúzióvesztése oly fokú, hogy már-már legendát – gyönyörűt, de kevés alappal bírót - lát 1848—49-ben.

A néhány évvel ezelőtt 1848 eszméiben még hivő, ese­ményeiről írogató Krúdy most oly novellát ír, melyben a nagy emlék már nagyon megfakult. Az eszményi vértanú huncfut szoknyabolond hírében él tovább – „mindegy a dámáknak, hogy forradalmi ezredes vagy cserepár do­bos valaki. Csak férfi legyen” (Márciusné délutánja). S nem tudni meg az írótól – ő hagy kétségben efelől, a gyönge hitű –, a hős volt-e szoknyavadász, vagy csak az utódok kisszerűsége gyalázza le így a múlt nagyságát. Annál éle­sebben, határozottabban ír volt szabadsághősök emigráció­béli duhajkodásairól, munkakerülésükről, már-már kétes, megvásárolható jellemükről (A cukrászbolt a Mákvirágok kertje c. kötetben). Görgeit pedig – rehabilitálni kívánja, mert (mint Az áruló barátja c. novella hazatérő emigránsa fejtegeti) az árulás csak vigasztalásunkra szolgáló fikció, kitalálás volt. „Erre a hitre volt szüksége a nemzetnek, hogy életben maradhasson... A nemzet erejében hogyan bizakodhatott volna tovább, ha nem találják ki számára a szép legendát a fővezér árulásáról? Erősek voltunk, erő­sek voltunk, nagyszerűek voltunk, egész Európával elbír­tunk volna, ha a fővezér el nem árulja ügyünket! ...” Keserű önirónia csap ki e sorokból is.

1913—14 polgári dekadenciáját – úgy érzi Krúdy – vissza lehet álmodni 1820 és 48 közé; 1848—49-ben a szoknyapecéreket és duhaj fickókat, e kétes alakokat is hősöknek láttuk; a szabadságharc pedig belső gyöngeségünk, illúzióink és nem a kegyeletesen kitalált árulás miatt bukott el. És a trikolór, az a szép nemzeti lobogó, amikor az operett-fináléban lebomlik a primadonna derekáról – mert ezt szívesen emlegetik az ekkori gúnyoros novellák színészei –, vajon mivel is hat? A nacionalizmus vakító színeivel-e vagy azzal, amit feltakar, a szép női csípő inge­rével? Krúdy nem mondja meg, de érezteti, valahányszor ilyesmivel dicsekszenek visszaemlékező (s többnyire bár­gyú) alakjai, hogy a nemzeti lobogó már csak a színész­kedésnek, a teátrális fikciónak takarója.

5

Tud-e lírailag azonosulni alakjaival ilyen körülmények között, amikor a kiégőben levő férfi csigázza a szerelem­vágyat, amikor a női hamisságot jól ismerő, hazugságért hazugsággal fizető nem tudja becsülni azt, akinek hódol s amikor – úgy érzi – a múltnak mint nemzeti történelem­nek legszentebb lapjairól is jó esetben az öncsalás szól to­vább, behízelgően, a jelen fülébe? Még önarcképszerű alak­jaival sem képes most az író oly fokon azonosulni, mint korábban Szindbáddal, a merő irónia és a humorosabb – részvéttel is színezett ábrázolás – elválik egymástól, s a szerző egyrészt a Szindbád-alakmások körtáncában kergetődzik újabb reprezentatív – önportrészerű – hős után, másrészt tárgyiasabb történetekben teremti újjá résztvevő humorát. A különös az, hogy lírailag kevésbé tud azono­sulni az önarcképszerű (szindbádos) figurákkal, mint az önmagától különválasztott, némileg zsánerszerű alakok­kal. A költői én reprezentatív hősét nem éri el a Szindbád-kópiák körtáncában, végre is K. Károly, Emléki, Nagy­botos, Pankotai, Mizenkei vagy a nevével sokat mondó Idem – csak töredékei Szindbádnak, csak bizonyos olda­lait, tulajdonságait domborítják ki, érzelmi-hangulati egységét nem teremtik újjá. Inkább sikerül az írónak rész­vétet éreznie tárgyiasabb, nem önarcképszerű figurái iránt, akik fölött az előbbiekéhez hasonló irónia lebeg ugyan, de meg is törik, mihelyt az élethazugságon belül támad fel valami nem az író diktálta, hanem az alakokból és helyzetükből következő ironikus ellenmozdulat. Az igazi Krúdy – a nagy művész – inkább él tovább ezekben az objektívabb, nem szindbádos novellákban, mint amazok­ban. Sikertelen s elhamarkodott próba is volt a Mákvirá­gok kertjében gyűjtenie össze – ily korán – a nem ön­arckép-szerű figurákat, azokat, melyekben a zsáner ké­sőbb szinte észrevétlenül fog átalakulni idejüket elveszítő, groteszken komikus, bírálatukat magukban hordó ala­kokká; később, az 1920-as években, mikor az önarckép­figurák (a Rezedák) stílusvívmányait beléömleszti a saját személyétől különvált, valamikor zsánerszerű hősökbe, ezek teszik ki a nagy művekben felvonulók galériáját (pl. a Boldogult úrfikoromban).

Annyi bizonyos, hogy most – 1914—15-ben – a szub­jektív iróniától, az írói közbeszólások indulatától egyolda­lúvá tett önarcképszerű alakokkal nem sikerülhet a lírai azonosulás, a részvét, vagyis az életigazság helyreállítása – annyira a gúny, a cinikus tréfa uralkodik az írónak ön­magáról – régi Szindbádjáról – mintázott hősei fölött. Velük szemben a tárgyiasabb novellák ironikus világa megszüli ellenmérgét is, a még mélyebb iróniát, mely objektíve, az alakok mozgásából fakad fel, s az ironikus világot magát kacagja ki. Az önmaguk nevetségességét egy-egy furcsa gesztussal tudatosító, rezignált – s ezért többnyire jó álmú, egészséges – hősök mozdulata szervesen születik meg az ironikus ábrázolásból, de ez a gesztusuk, mert lé­lekből fakad, némiképp meg is töri a keserű iróniát, s egy-egy pillanatra humorrá, részvétté oldja fel azt. (Az egészséges Matskási és Amadé történetei lesznek erre leg­jobb példáink.)

„Imádságos Stolniczky kapitány” nevetséges különccé torzult a lelkifurdalás miatt: bántotta, hogy hősnek te­kintik, holott csak vértől-pálinkától bódult aggyal ölt meg a háborúban egy védtelent, ezért el is húzódott az emberektől. Egyszer azonban megment egy gyermeket egy veszett kutyától. „Ettől a naptól fogva nem hallott többé halálhörgést Stolniczky kapitány az ágya alól. Sőt, új is­merőseinek bevallotta, hogy részt vett a boszniai hadjá­ratban. A régi templom szentjei körül járkálva, már ki­szemelte magának a tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek között érzik jól magukat.” A novelláról nehéz eldönteni, a hősiesség iróniájából vagy az esztelen háborús pusztítás megvetéséből fakadt-e, bizo­nyára mindkettőből. Ami esztétikailag figyelemre méltóvá teszi, az csupán Stolniczky pillanatnyi fordulata, a már nevetségessé torzult élet iróniájának megtörése a „hős- tett”-tel, mely részvétet teremt az alak iránt. Noha az irónia ezután is fennmarad (a kapitány máris a szentek fülkéjében keresi helyét), át is melegszik ettől az emberi s igaz gesztustól, kis „hőstet”-től (A hőstett). S nem ugyan­ez a funkció teljesül-e a szerelem miatt részeges, árkokban fetrengő színházi fuvolásnak, Csipkainak „fordulatában” is? Ez is pillanatnyi csupán, az élet azontúl is – mind­halálig – nevetséges marad, de nincs-e ennek a remény­telenségtől elzüllött fickónak gesztusában valami hasonló a Stolniczky kapitányéhoz, természetesen a színész-fuvoláshoz mérve hasonló, ami könnyes-mosolyos humorba old­ja fel az iróniát? Csipkai egy ismeretlen, bánatos hölgy­nek az ablakba kitett leveleire válaszol a távol levő ked­ves nevében, s amikor odalopja a maga leveleit, nem saját fájdalmas érzelmét önti ki ez alakoskodásban is? (A fuvo­lás története.) Éppily ironikusan kezdődik, majd – egy pillanatnyi fordulat által, mely mélyebbre láttat a lélekbe – érzelmessé-humorossá lesz Kláránsz utazása – a rátartiság s a színésznői pályakezdetet jelentő padlósúrolás együttesen teremt humoros helyzetet. S nem humoros tó­nusba fordul-e át a Kukó írnok munkáját belengő irónia (a Szegények örömében), mihelyt a kis parasztcseléd meg­változtatja első diktátumát? „Máskor mindjárt mondd meg, hogy mit akarsz – szólt szigorúan a leányra.” Kukó e szavaival ismételhetnők: e tárgyiasabb novellák hősei csak másodszori megnyilatkozásuk – a fordulat – útján fedik fel emberségüknek azt a rejtett oldalát, mellyel lehet lírailag azonosulni, s ez a fordulat az alak önmozgásából következik. Az Éji zene különös szépsége az elzüllött és szerelemre vágyó öreg hadnagynak jobb önmagát reveláló gesztusából születik: az őt kidobó szép lányok ablaka alá vezényel ingyen cigánymuzsikát, nem azért, hogy hódít­son, hogy szerelmet valljon, hanem hogy az első szere­lemről szóló nóta szomorú hangjaival mondjon köszönetét azoknak, akik még emberszámba veszik. A kétfelől villogó irónia is némi humorba oldódik át, mihelyt Ernő s a Nuss­dorf kisasszonyok – az ábrándozásaikban oly tökéletesen egymásra talált felek – megpróbálják álmaik vágyát, a francia négyest, könyvből tanulni. Az egész novellának humor és irónia közt remegő, színváltó stílusára jellemző Nussdorf bácsi fuvolázásának leírása: „Alkonyattal a kertben ... régi német románcokat fújt az elefántcsonton, mintha egy régi német kisvároson ábrándozott volna, ahol a csúcsos tetők fölött, a várhegyen rombadőlve áll a Nussdorfok régi kastélya. A flóta hangjai mint az álmok tarka felhői szálldostak a régi német város felől,, és a hangver­seny végén olajszaga volt Nussdorf bácsinak, mert a fuvo­lát bőven olajozta. És az érzelmektől meghatva, titkon el­osont a házból Juráss vendéglőjébe, ahol a kugli állott, és a lobogó tűzhelyről pirítóskenyér illata érzett. Gyakran reggelig tartott, amíg Nussdorf bácsi leküzdte a flóta által fölébresztett érzelmeket.” Ettől a ponttól: „és a hang­verseny végén...” a hangnem ironikusan leleplezővé válik, a muzsikás ábránd és a hangszer-olajszag összevész egy­mással.

Az idézett példák olyan elbeszélésekből valók, melyek 1913-ban keletkeztek, s ha hozzájuk számítjuk az akkori füredi novellasorozatot is (Holdas este Füreden, Krinolin, Cilinder, A silbak, Esti órák, Jégkirályné-keringő), nagy­jából együtt van Krúdy 1913 és 16 közti fejlődése első szakaszának törzsanyaga, művészetének ekkor legjelentő­sebb novellatípusával. Az irónia bennük is uralkodó, mint abban a másik csoportban, mely 1914 és 15-ben készül el; csakhogy az 1913-asokban nem az író beszél ki ironiku­san hőseiből (mint később az Aranykéz utcai szép napok vagy a Szindbád feltámadása c. kötetek novelláiban), ha­nem az egymással torzító tükörként szemben álló figurák teremtik meg, összhangzó vagy pengeélszerűen találkozó gesztusaikkal, az ironikus hangnemet. Nem szubjektív, hanem tárgyiasabb – önálló alakokból párálló – irónia ez tehát, nem az író szuggerálja, hanem az alakok mozgá­sából születik meg. Egy-egy ponton többnyire humoros fordulat következik be. Különös vonása tehát az ekkori – tárgyias – novelláknak az, hogy egyfelől hitelesebb, igazabb az iróniájuk, mint a szubjektív, önarckép-szerű alakokban; másfelől a humoros-lírai azonosulás is e hite­lesebben ironikus, de mintegy megduplázottan ironikus – tárgyias – novellák hőseivel válik lehetővé, s nem az ön- portrészerű, szindbádos figurákkal. A torzító tükörként szemben álló alakok különc pólusok (a bánatos levélíró hölgy és Csipkai; a balek hölgyek és Surray; Császár Fruzsina és a gavallérok stb.), e pólusok áramkörében fejlet­tebb, árnyaltabb a gúnyoros kritika, mint a szindbádos attitűdök fel-felcsattanó nevetéseiben – ugyanekkor e tárgyiasabb novellák „cselekményét” oly szálak összeérin­tése felé vezeti az író, melyek különben függetlenek egy­mástól (mi köze a bánatos levélíró hölgynek Csipkaihoz? Fruzsinának Matskásihoz? stb.), s amikor érintkeznek egy­mással, mégis valami – pillanatnyi – humoros részvétben lobban ki közös életigazságuk. A bánatos levélíró hölgy és Csipkai, Korpsz hadnagy és a Maximillián-család, Fru­zsina és Matskási, Ernő s a Nussdorf kisasszonyok egy­más sorsára ítélt figurák. Humoros részvétet akkor érzünk irántuk, amikor e közös sorsszerűség valami ábrándosán segítőkész emberi gesztusban, sorsot kijátszani akaró, de mégiscsak rezignált cselekvésben világosodik meg.

Az említett novellákon kívül többet is ide lehetne so­rolni (pl. Az ázsiai kendő vagy a Mitskei és Matskási cí­műt is), összességükben a fenti jellegzetességek szerint válnak el még iróniájukat tekintve is a későbbi, Szindbádot folytatni akaró elbeszélésektől. Láttuk, hogy tárgyiasabb epikai jellegük és iróniájuk és az író lírai részvétét inkább előcsaló humoros fordulataik révén – melyek afféle irónián belüli ironikus ellenmozdulatok – váltak jelentősekké, nem is beszélve arról, hogy szerkezet és cselekményesség terén (ha még oly szerény is az) meghaladják az Aranykéz utcai szép napok vagy a Szindbád feltámadása legtöbb írásának erejét. Érdemes kiemelni közülük a talán legjellemzőbb, mindenesetre egyik igen szép, Krúdy-írást, a füredi novel­lák legszebbikét, A silbak címűt. A színhely Füred, a hős a kártyában-szerelemben egyformán szerencsétlen Matskási, nyírségi gavallér. A novella atmoszféráját – a többi füre­diét is valamennyire – a nyírségi magánytól való félelem s a Fruzsina színésznő alakjába vetített nagyvilági vágyak kettőssége teremti meg; a Fruzsinához intézett – s hozzá el se juttatott – levelek körmölése közben a hős „a gyer­mekkorában öntudatlanul hallott nyírségi szelet és a benne andalgó furulyaszót most valóban újra hallotta...”; a két vágy közti megosztottság, a kétféle nosztalgia ütközése váltja ki az ironikus kritikát e kedves gavallérokon, akik azért sem merik elhagyni Füredet és egymást, nehogy „va­lamely csalás vagy előny” érhesse „az egyedül maradot­tat” (Esti órák), ám Matskási, a silbak, bosszút is áll ön­magán, Császár Fruzsinán, illúziókon és nosztalgiákon: mikor Fruzsina elutazik, begyújt a soha el nem küldött szerelmes levelekkel; „éjszaka kigyulladt a korom a ké­ményben, és az Esterházy fél tetője leégett. Fruzsinka és a kártyások rémülten szaladgáltak a folyosón, csupán Matskási aludt megelégedetten, nyugodtan”. Ezzel a hu­morossá forduló csattanóval ér véget az elbeszélés.

Különös érdeme ezenfelül a tevékenység és inaktivitás határán mozgó figura jellemének megkapóan finom fel­bontása, elmentése a múlt két, most egyszerre, sőt egy­máshoz kötve felbűvölődő rétegében. Az egyik a nagy­világ, melybe Fruzsina távozik, s amely mégsem jelenít­hető meg másként Matskási elméjében, mint egykori itá­liai katonáskodásának lombardiai-venetói színeivel; ott volt ő silbak valamikor; a másik réteg a Nyírség hangu­lata, mely annál inkább, annál fojtóbban lengi körül Matskási lelkét, mennél inkább fakad fel belőle – Fruzsina távoztakor – a régi, itáliai emlék. Úgy is mondhatnók, Fru­zsina Matskási lombardiai emlékein keresztülvonulva tűnik el, miközben a nyíri hangulat válik mind erősebbé. A kettő ugyanúgy egymás kölcsönös vonzásában él és erősödik, mint ahogy a tárgyias novellák figurái szembesülnek egy­mással ironikusan. Érdemes idézni – mert iskolapéldaszerű – a novella végéről két részletet. Az egyikben tágabban, a másikban tömörebben olvad össze egymással a nő elutazásának Matskási emlékeibe vesző képe és a Nyírség feltámadó hangulata – mintegy mélyülő képzetösszenövés során. „Majd őszre fordult az idő, és Fruzsinka minden­nap megfenyegette a gavallérokat, hogy már utazik ... tán Olaszhonba ... Matskási tízoldalas leveleket írt éjsza­kánként. November élt e levelekben, kis falusi temetőkből lengett a faggyúgyertya szaga apró sírhalmokról, ahol kis­gyermekek alusznak” (így borul rá a nő távozását meg­tudó gavallérra érzékletesen a nyíri csend). „Zimankós eső veri a postakocsi bőrfedelét Klagenfurt és Grác között, fehér köpenyegében ül a császári tiszt úr, velencei úrnő képe sajog a szívében, és mindjárt felporozza a pisztoly serpenyőjét, hogy végezzen magával. Tehát nemsokára vége lesz mindennek, Fruzsina elhagyja a tájat” (így borul rá az elutazó nő alakjára egy régi álom, a hős élete egy régibb szakaszának emlékképe). A novella utolsó soraiban pedig még tömörebben olvad egybe e két hangulat. „Tehát holnap – mondta Matskási. Utolsó levélpapirosán utolsó levelét megírta ezen éjszakán. Hideg orkán süvöltött a lombardiai mezőkön, és egy fiatal katona silbakot áll egy távoli puskaporos toronynál. Karácsonyeste van, otthon, a Nyírben, kerti bort isznak a kalács mellé.” Az idő rétegei (miközben a novemberből karácsony is lesz) felcserélhetőkké válnak, át- meg áttünedeznek egymáson, ki tudja, ez a borozgatással múló nyíri karácsonyeste a fiatal katona egykori, lombardiai silbakolásával egyidejű-e vagy már előreszaladó sejtelem a nyíri hazatérésről – hiszen Fru­zsina távoztával miért is maradnának Füreden? Ahogy a valamikori silbak gondolt-érzett vissza Nyírségébe, úgy nyomul most a hazautazni kész füredi gavallér köré a nyíri hangulat, mert Fruzsina útjának elképzelése során az emléknek az a parcellája elevenült meg, mely a lombard-venetói „nagyvilágot” a Nyírségre emlékezéssel kötötte egybe. De e novellában nemcsak a Vörös postakocsi művé­szetére oly jellemző időszemléletnek, a múlt és jelen közti lebegésnek találjuk meg bravúros és tömör kidolgozását, hanem a humorral osztozó iróniának pompás csattanóját is (a levélégetésben s hatásában). Ezért is lehet A silbak iskolapéldája Krúdy ekkori, nagy elbeszélő művészetének.

Egyensúly, tökéletesen lebegő, valósult itt meg nagy­világi álmok és nyírségi félelmek-nosztalgiák, illúzió-sze­relem és levelekkel-öncsalás, múlt emléke s jelen sejtelme, Fruzsina komolyanvétele és a levélégetés utáni jól alvás között – az ironikus novella kétértelműsége s kettős hangú stílusa ritkán ér el ekkor Krúdynál ily egységes, zavartalan tónust és ily kajánul bizalmas, írói részvétről tanúskodó csattanót: az irónia, mely a levelek égetéséből árad, egy pillanatra felülemeli a nevetséges Matskásit Fruzsinán is, önmagán is.

6

Ismételjük: ilyenféle szíves, humoros feloldás, lírai azo­nosulásféle éppen azokra a novellákra jellemző, melyekben nem önarcképszerű hősökről van szó. Ellentmondásosnak, merésznek tűnhetik az a megállapítás, mely szerint az író éppen azok iránt van lírai részvéttel, akik különváltak tőle, akik nem az ő képét viselik. A humor azonban ezt mutatja. S igazolja ezt az is, hogy a művészi egyensúly – mely megvolt az első Szindbád-írásokban – nem a má­sodlagos Szindbád-termésben, hanem a tárgyiasabb novel­lákban valósul meg ismét. Amazokban az író csak keresi azonosulásának módját, lehetőségeit a sikeres Szindbád-figura újjáformált alakmásaival, de nem éri el. Oka alig­hanem maga az a nagy kiábrándulás, melynek főmozza­natait és tárgyait e dolgozat elején ismertettük. S mert csalódása éppen saját élete, szubjektív élményei körében volt a legmélyebb, lett képtelenné arra, hogy az önmaga képét viselő Emlékiekkel, K. Károlyokkal, Pankotaiakkal, Idemekkel, Nagybotosokkal s nemegyszer még a feltámadó Szindbádokkal is lényegileg, az élettartalommal telt ki­fejezés művészi síkján azonosuljon. Említettük, hogy e fi­gurákban széttörik Szindbád egykor volt tartalmi-hangu­lati egysége, ők egyenként csak különböző oldalait, tulaj­donságait domborítják ki az egykori, teljesebb Szindbád­nak. Ezért sem él már a Feltámadás Szindbádja, ez a gro­teszk kísértet; ezért itt még nem is ő az igazi főszereplő – ha szépen sikerült a novella – alakja szétfoszlik azok­ban az emlékekben, melyeket volt szerelmei idéznek föl, saját életfelfogásukat, szerencsétlenségeiket, vágyaikat adva elő bennük. Az Aranykéz utcai szép napok és a Szindbád feltámadása c. köteteknek is azok a legjobb írásai, melyekben valamiféle felszabadulás érezhető az ön­arcképszerű figura szubjektív ihlete alól, így az iróniá­nak akár a groteszk felé való túlzásával (pl. A vadember fülemiléjében, a cipőhöz női lábat kereső Nagybotos bizarr mozdulataival) vagy a szerelmes kalandokon messze túl­mutató női érzelem, pl. gyermek utáni vágy finom feszült­ségű rajzával (Az enyém). Az önarcképszerű alakmások kergetődzése azért is oly csapongó, nyugtalan, mert a sze­relem elmúlt már, mert mint valami végtelen áradás, továbbhullámzik, és Szindbád kimarad belőle. Amit az előbb az ifjúság és szerelem elmúlásáról mondottunk, az a kísértetjáró Szindbád nem egy novellájának csattanójában fedi fel magát. „Hát nem foglalja el régi kvártélyát, Szindbád? Istenem, mily öreg lett kegyed! Szindbád nem felelt. Unottan hagyta el a házat, hol másfél esztendeig boldog rabságban szenvedett.” (A titkos szoba). Így áram­lik tovább a szerelem az egykor szeretett nők testében – de ez a szerelem már nem Szindbádé. A Tristesse d’Olympio romantikus szomorúsága csap ki ezekből az új Szindbád-írásokból, „D’autres vont maintenant passer où nous passâmes, Nous y sommes venus, d’autres vont y venir...”

A régi típusú Szindbád-novellára talán csak egyetlen elbeszélés, felvidéki városkába utazással összekötött emlék­felidézés, mutat vissza, A madridi dal (az Aranykéz utcai szép napokban), melynek igazi jelentősége az időszemlé­letnek A silbakéhoz hasonló bravúros kidolgozásában van. Különcök anekdotás történetkéi és szerelmet vágyó nők érzelmes vallomásai, hazug bókok imádata s néha egy-egy magánbeszéd vagy dialógus a szerelem múlásáról – ez a témai-formai egyveleg az író különösebb művészi igénye, határozottabb formáló szándéka nélkül csapong végig az Aranykéz utcai szép napok erősen stilizált, biedermeieres történeti színén, minden presziőz játék, formalizmus felé hajló művészkedés mellett is precízen találó, ironikus stí­lusban. Elég erre egy-két példát idéznünk. A szerelmes áb­rándokba merülő hölgyre – kinek férje már meghalt, de férji pipatóriuma még érintetlen – ily komikus fintort vág az író: ,,S midőn eleinte néha rám-rám kezdett gon­dolni otthonában, a hosszú délutánokon, férjének egy nagy pipája a csibuk-tartóból mindig lehetőleg a lábára esett” (Fáj). Ugyanez a hölgy „a nászutasok tündöklő kedvével álldogált” szöktetője mellett a hajón, „és vég­telen boldog volt, mikor egy hal kidugta a fejét a vízből”. Ugyanő pénzt ad a hősnek. „— Korábban is ideadhatta volna a pénzt – mormogtam.” Így e stilizált, nemegyszer szenvelgő hangú novellákban is a komolykodó mesélgetés, hangulat- vagy jellemkép szövedékén Krúdy sokszor csil­lantja át kaján mosolyát, fanyar nevetésre ingerlő fintor­ral vagy néha tüntetőén éles, rikoltó fordulattal is. „Té­vedés, hogy élek – mormogta ... teli tüdővel szívta ma­gába a téli délután napsugarát, miután a sírboltszerű ház­ból kilépett, és az oroszlánfejet megsimogatta a kapun. Itt lehettem volna temetőigazgató – gondolta magában. Míg Mária, hogy vezekeljen az iménti beszélgetésért, a ház hátulsó szobáiba ment, és megmosta kisgyermekei kezét és lábát” (Pesten lakott egy fuvolás). Az ironikus asszociáció tartalmi-hangulati logikája alig lehet tökéletesebb ennél. S micsoda telitalálat egy-egy ilyen apró jelzés: „A démoni Bertalanné olyan tollbokrétával robogott el a Hósig-féle cukrászda előtt, mint egy temetési pa­ripa” (Kisvárosi álmok hőse). A „démoni” nőnek és divatos kalapjának képzetét a robogásén keresztül egyenest köti össze a „temetési paripáé”-val – mely tollbokrétás és démoninak tetsző, s így igen kesernyés, síri komikumot áraszt vissza a szíveket döglesztő, cukrászdák előtt trappoló tollas kalapos nőszemélyre.

Van tehát pontosság, szabatos és tömör, célba találóan ironikus stílus ezekben a – sokszor önarcképtípusú – sti­lizált elbeszélésekben is; de itt az irónia nem az egymással szembenálló, valamiféle objektív cselekményt fejlesztő alakokból, hanem az író közbeszólásaiból vagy leíró, szem­léletes és hangulatos képnyelvéből, a szorosan vett nyelvi stílusból árad. Az Aranykéz utcai szép napok, a Szindbád feltámadása c. köteteiben s néhány 1914-cs írásában Krúdy nem sokat törődik a novella szerkesztésével, tárgyiasságával, e tárgyibb hitelű iróniával, s nem jut el a humornak, a feloldó mosolygásnak arra a fokára sem, mint az 1913-as elbeszélésekben. Inkább könnyű kezű improvizátor mód­jára alakít ki 1915-re egy ismétlődő, variálódó motívu­mokban gazdag, már közismert (és parodizálásra is leg­alkalmasabb) írói világot. A rögtönző költő persze több­nyire nem ihletből, hanem a formuláré, a készlet, a kon­vencióvá merevült formák és fordulatok fölötti biztos ura­lomból meríti bravúros megoldásait. Vázoljuk fel e kon­vencionális, közismert novella- és regényvilág körvonalait.

Kalendáriumi metszetek vonalaiba s orosz, angol, fran­cia divatolvasmányok hőseinek pózaiba szoruló világ ez, színhelyei (Budapest, Pest megye, a falu általában, csak egyszer-kétszer a Felvidék kisvárosa) éppúgy elmosódnak, mint évszakváltó természeti idejének szépségei („Tél volt vagy nyár?... Az évszakok nem fontosak, mert az ember mindig magának csinál tavaszt vagy telet. Amint odabenn a szívében elgondolja, az történik körülötte.” A névtelen nő, 1915). A kísértetjárás (a feltámadó Szindbád) s az ál­történetiség pedig szenvelgésre csábító fikció, a realitás elemi korlátait velük éppúgy áttöri az író, mint a nevekkel – Idem bárkivel kicserélhető Ugyanaz –, hiszen mit is jelentene a név, mikor csak a póz a fontos? 1914—15-ben Bánatváriné, Boldogfalviné, Florentin, Emléki, Nagybotos, Idem, Eugénia stb. a jellegzetes nevek – pózok sejtetői –, 1913-ban még Csipkai, Surray, Stolniczky, Matskási, Ernő, Nussdorf, Klaránsz, akiknek történeteik is voltak, nem csupán pózaik. Az ügyeskezű improvizátor aztán e fik­ciókba burkolt, morbid érzelmiségű világon szerteszórja a további játékos jelenetek kész kellékeit is – nem ő, az író veszi komolyan e kellékeket, inkább alakjai élnek, gondol­koznak e sablonok szerint –, az aranymívesnéket és kocsmárosnőket, az utazó férfialakokat, akik szöknek vagy megpihennek a kocsmában, s borba mártott ujjal írják az asztallapra a nő nevét, vagy készek felporozni a pisztoly serpenyőjét, költözést kiáltó vadludak hangját hallva, embert formázó hangszerek között vagy télire befűtött kályhák mellett, melyekben öreg ember mormog, s az ágy szélén, mely alól mint kiskutya kandikál elő a csizmahúzó; nőkre gondolnak, akiknek szoknyáját többnyire virágko­szorúcskák szegélyezik, akik nyerges lábbal lépnek hosszúakat, és félszemükre csábosán kancsítanak ... Mindezek a formulák, hangulati töltelékelemként, a poentírozott alakrajz vagy elbeszélő csattanó körül jól hatnak – ezt látni az 1913-as novellákban, csak túlburjánzásuk esetén – amikor hiányzik mögülük az ironikus él – fárasztóak, néha émelyítőek is. Krúdy variációkban gyönyörködő fan­táziája azonban ritkán merül ki annyira, hogy iróniájának foszforeszkáló fényvonalai át meg át ne szántsanak ezen a célzatosan hervatag, rokokó kelléktáron is.

Mi igazán művészit, értékeset és maradandót hozott ma­gával ez az 1913-as novellák tárgyiasabb típusára követ­kező, dekadens érzelmű, szubjektív iróniájú elbeszélő idő­szak? Láttuk, hogy iróniája nemegyszer a groteszkig foko­zódik. Főként azonban a nyelvi stílus nem annyira elbe­szélő, mint inkább leíró, hangulatfestő szépségének, lazúro­sait áttetsző csillogásának, tárgyi képeket és időrétegeket egymással keresztező, asszociatív varázsának formáit, mód­jait teremti meg. Bizonyos, hogy számos esetben súlyos kösöntyűk ezek az elbeszélés máris nagyon vázlatos cse­lekményén; hogy nem nagyon szolgálják azt az iróniát, melyet az előbb – az 1913-as terméssel kapcsolatban – objektívabbnak neveztünk; hogy nem segítik kellőképpen az iróniának élesebb kritikává fejlődését sem. Jelentősegük azonban a jövő szempontjából nagyon figyelemre méltó.

Ha az 1913-as, tárgyiasabb elbeszélések során az iróniá­nak újabb, ironikus ellenmozdulatában lepleződött le tel­jesen az ember, s vált néha – a humor révén – kedvessé, az 1915-ösökben, az önarcképszerű rajzokban valami más­milyen ellenmozdulat észlelhető; azok a tárgyi mozzana­tok, melyek valamikor – az első Szindbád idején – még önállóak voltak, teljesen álomszerűekké változnak át; nem­egyszer álom az álomban az, ami ezeknek a novelláknak légkörét oly nyomottá, idejét annyira többrétegűvé teszi, hogy az irónia – szubjektív s ennek megfelelően nyers lehet csupán. Ilyen álommá válik a jellegzetes podolini em­lék („piros bajuszú kisemberek, száncsilingelés, kis falvak tornyaiban lakodalmi harangozás stb.”) a hős elsődleges álmán, egy visszaemlékezésen belül (gőzhajón szökik ked­vesével Vácra), jönnek a félálmok a nő szívére hajtott fej­ben, majd a még régibb álom (Egy Aranykéz utcai éj em­léke); ugyanígy álomként rendelődik alá, tehát sűrítőjévé a hangulatkeltő leírásnak az a vad középkori (zsoldosok, gyilkosok) történet, mely néhány évvel előbb Krúdynak egyik remek novellatípusában önállósult. Szindbád egy „visszaemlékező” útján az alvó várossal találkozik: „az asszonyok a karácsonyfa alatt maradtak fekve a gyer­mekeikkel, és a vénasszonyok estve elhangzott meséivel álmodtak, midőn a városkát néha havas éjszakákon ke­gyetlen férfiak rohanták meg, akik a határon túlról vagy még messzebbről jöttek és a karácsonyfa alatt megragadták a nőket” (A titkos szoba). Hasonlóképp a szimbolizáló, időben mélyebb rétegek felé – az elfelejtettnek felbűvölése vagy a jelenségvilág összetettségének megéreztetése céljából – mozdul el a költő oly hasonlítgatásaiban, melyek egyre inkább a tárgyi szimbólumba sűrítik az élet egy-egy han­gulatát. Többnyire persze – s ez megint jellemző – az ifjúság elmúlásának vagy a szerelmesre emlékezés pillana­tának érzelme, gesztusa váltja ki e hangulatilag követke­zetesen megkomponált, hol haladványos, egyre inkább elfoszló, hol párhuzamosság által kikerekedő asszociáció­hullámokat. Az első típusra A kalandos öregúr c. novella nyitányát – e másfél lapra terjedő pompás leírást – idéznők, az elhagyott hegedűsről, akit ellop az idő (ez a hege­dűs az elveszített ifjúság), s aztán egyre messzebbről hallat­szik a hegedűszó, olykor behorpadt sírokról, majd azokban is elnémul. A másik típusra idézzük a Nagybotos csatája Angyalkával c. novella kezdetét (aláhúzva az egymásra visszaütő, egymást megvilágító sorokat). „A legtáncosabb életben is előfordulnak esztendők, hónapok, midőn a szív és kedv elcsendesedik, hogy az óra ketyegését hallani a mellény zsebben. Az ajtó még félig betéve, a farsangi éjbe kihallatszik a dévaj muzsika, a nagybőgő helyeslőleg mor­mog, mint egy romlott öregember, a háztetőkön a hó úgy világít, mint az alsószoknyák fodra... – de a báli vendég már beburkolózik egérszagú nagy bundájába a szánon, mint a végrehajtó, midőn falusi körútra indul, a szív alig hallhatólag dobog, és a magosságból hideg, téli halálra emlékeztető csókok hullanak az arcra kósza hópelyhek alakjában, mint megöregedett, régi szeretők távolból kül­dött üzenetei...” Nincs terünk arra, hogy a szerelmes rá- gondolások, mosolyok, sóhajok gazdagon asszociatív tar­talmú, hangulatilag néha túltelített, de mindenképp hiteles vízióinak akár csak típusait is felsoroljuk és jellemezzük. Tél és nyár egybefoszlik, Szűz Mária és Fanny egy alakot ölt, mikor „a homályba, füstbe, álomba merült messzeség­ből, a nyárfa csúcsán vagy a tabáni korcsma bolthajtásá­ból, a sárga falon megjelent az aranymívesné alakja, széles gallérpalástban, koronával a fején...” A nőtől kapott amuletten ugyanis, melyet gyakran csókolgatott Szindbád, így volt ábrázolva a Szűz (Az ecetfák pirulása). S íme variációk – többnyire helyzethez, hősnőhöz s hangulatá­hoz igazodók – egy témára: „— szólt a hölgy, és olyan könnyedén sóhajtott, mint a magányos madár egyet füttyent az erdőben” (A madridi dal). – „— ... és nappal futó sóhaj hagyja el ajkait, mint a lehelet párája eloszlik az ablaküvegről” (Blanka). – „Élete Rozálinak egy sóhajtás volt. Egy könnyes, őszies sóhaj, midőn a napsugár képes­könyvekből való, öregemberhez, rőzsehordó vénasszony­hoz hasonlatos formájú fákat világít meg a kertben...” (Rozáli halála). így alakul ki teljesen az Aranykéz utcai szép napok s a Szindbád feltámadása idején s főleg ezek­ben a kötetekben 1915-re Krúdy többszólamú, akkordot fogó – s ezért zenei hatású – írói stílusa, különösen a szimbolikus erejű, asszociatív szerkesztésű hangulatfestő hullámokon.

7

A tárgyiasabb, önmaga szubjektivitásától, önportré-keresésétől különválasztott novellahősök körül – főleg 1913-ban – Krúdy a jól párosított vagy szembesített figu­rák kis cselekményéből, mozdulataiból fejleszti az ironikus ábrázolást, s nemegyszer humorossá fordítja azt; ilyenkor megérezni az író részvétét, felmelegedését alakjai iránt a lírai azonosulás szerény fokán. Fejlődése az 1915-ös no­vellák felé tart. Ezek inkább a kiábrándult ember ön­arcképszerű elbeszélései, keresések Szindbád utódai, mint az író képét viselő alakok után. Tárgyiasítani ezért nem is nagyon lehet ezeket. Az író kiábrándulása saját vilá­gából pedig oly erős, hogy részvétet alig érezhet alakmásai iránt. Az irónia tehát nem annyira az alakokból táplál­kozik, mint inkább az író szubjektív közbeszólásaiból, ezek pedig többnyire nyersebbek, erősebbek annál, hogysem a lírai részvét születését, a humoros fordulat bekövetkeztét megengednék. A szubjektivitás mélyül el másfelől a hely­zetrajzok, hangulatképek festésében is, az asszociatív-több­szólamú szerkesztéssel – ezekben elégül ki az író. így a korai Szindbád-novellákban és az 1913-as tárgyiasabb el­beszélésekben még megtartott művészi egyensúly végképp felbomlik az Aranykéz utcai szép napok s a Szindbád fel­támadása idején – a helyzetrajzos lírai, asszociatív han­gulatkép és a novellahős mozgása szétszakad egymástól. S eltérően a korábbi írásoktól (ahol, mint pl. A silbakban e kettő még egybesimult) mennél finomabb, bonyolultabban áttetsző, több rétegződésű és többszólamú a hangulatkép, annál erősebb az irónia is; az is, ez is szubjektív, annak erősödése ennek fokozásával jár együtt (Fáj, Egy Aranykéz utcai éj emléke, A kalandos öregúr, Nagybotos csatája Angyalkával). De így is mondhatjuk: mennél erősebb a kiábrándulás (ami szúrós közbeszólásokat enged meg az írónak), annál szenvedélyesebb a hangulatok mélyére, az egymáson áttetsző emlékezésrétegekbe, a többszólamú szer­kezetekbe, a szimbolikus és már-már animisztikus káprázatokba való menekülés, annál merészebb az asszociáció já­téka. Így jó novellákat, jellemképeket, kitűnő ironikus stí­lusban, inkább kapunk 1913-ból; pompás, néha túl is telí­tett hangulati hullámokat, burjánzó képzettársításból fa­kadó polifon stílusremeklést pedig 1915-ből. Ott alakok és mozdulatok, itt érzés, szarkazmust váltó ellágyulás, körbe­futó nosztalgiák, határtalanná vált tér és idő uralkodnak.

Krúdy sajátos módon többet várt ekkor az önarckép­szerű alakok köré szerkeszthető elbeszéléstől, mint a tár­gyiasabb típustól. A Vörös postakocsi és a Palotai álmok főhőse önarckép-figura: igaz, Rezeda Kázmér és Péter Pál már nem a korai Szindbád életességével, összetett lelki tar­talmaival és tartásával jelenik meg előttünk, világos, hogy Szindbád – megfakult, elerőtlenült, nemegyszer pózzá vagy csak ürüggyé lett, oly stílusszépségek kibontásának ürügyévé, amilyenek az 1914-es és 1915-ös novellákban terjednek szét. Ugyanakkor azok a figurák, akikről oly találó, tárgyiasabb jellegű novellákat írt 1913-ban, mellék­alakjaivá lettek a füzér-regényekben domináló Rezedák és Péter Pálok történeteinek. Elevenebbek, tartalmilag előbb­re mutatók azoknál – jövőjük van az Orbán grófok, Alvinczik és madame Louise-ok mellett is, túl is élik őket.

Az önállósult, mozgó alakokból fakadó ironikus ábrá­zolás, mely nem zárja ki az író részvétét, másfelől a lírai azonosulást már nem nagyon segítő önarcképfigurák, akik mellett a szubjektív hangulatlíra inkább a helyzetrajzban vagy az emlékezés képeiben bontakozik ki: kétféle mű­típust fejlesztettek ki az 1913 és 16 közti novellákban. Az önálló alakoknak őbelőlük eredő ironikus ábrázolása és az új, 1914-es—1915-ös asszociatív hangulatfestés, többszólamú, időrétegeken keresztülvibráló líraiság majd később egyesül egymással, s találkozásuk Krúdy másik nagy alkotó korszakát fogja bevezetni.

SZAUDER JÓZSEF

 

(Éji zene. Utószó.
Bp. 1961, Magvető. 565-594. p.)