UTAK KRÚDYHOZ

Előadásvázlat születésének kilencvenedik évfordulójára

Nehéz megmondani: ki hallotta meg először és tette nyomban szóvá is, hogy Krúdy Gyula művészete gor­donkahangon muzsikál. Talán Schöpflin, 1913-ban, így: „Halkan beszél, a gordonka lágy, mély és meleg hang­ján, csak kevéssé, alig észrevehetően modulálva.” (Hu­szadik század, 1913. dec. 20., 644. l.) Azóta az iroda­lomkritika berkeiben unisono lett Krúdy Gordonkája. Cs. Szabó 1947-ben is így kezdi szép esszéjét: „Micsoda gordonkajáték!” És közben? Krúdy orkeszteréből egy emberöltőn át ezt a hangot hallották ki legtöbben a leg­jobb kritikusok közül is, ezt variálták a zenélő órára, a hárfára, a kürtre, és majdnem mindig a sírva vigadás cigánymuzsikájára, hogy a hattyúdalt ki ne felejtsem. Érdekes, hogy ha ez a különben érdemes kritika felfe­dezte is néha az idegen, disszonáns, rikító-sivító hangot, a gerinchasogatót, nem azt mondta róla, hogy: íme, va­lami más ez, mint amit megszoktunk, hanem ezt: Krúdy „görcsösen ragadta meg a gordonka nyakát”. Asszony a nagybőgőben – írta címül Krúdy. Egy maliciózus kri­tikatörténész ennek mintájára és az említett kritika is­meretében miért ne írhatná szakdolgozata fölé ezt: kritika a kisbőgőben?

Szerencsére ez a kritika már nem volt oly kis ter­metű, mint az idézett novellabéli asszonyság, nem fért el hosszú ideig a gordonka, a cselló, a kisbőgő hasában. De amikor kihasadt abból, még az előbbi muzsikától megviselt ábrázattal bújt elő. Homlokán Krúdy deka­denciá-jának bélyege volt látható, még az 1950-es évek­ben is.

A gordonka- vagy cigánymuzsikához ugyanis eleve a dekadencia társult, de kezdetben nem azzal az elítélő hangsúllyal, mint az 1950-es években. A sor megint az 1913-i Schöpflin-kritikán kezdődik. Ő írta le talán elő­ször a gordonkahang megállapításával egyidejűleg, hogy Krúdy alaptónusa „a dekadenciának speciálisan magyar fajtája”; fatalizmusa, enerváltsága „a művészivé degene­rálódott dzsentri sajátos képe”. Schöpflin igazán kiváló kritikus volt; ő még konkrét társadalmi okot is keresett arra, hogy valami kiábrándulás „fogta el a legutóbbi időkben a magyar intelligencia nagy részét a politikai és gazdasági viszonyok ernyesztő nyomása következté­ben”. Később elmaradt ez az indoklás. Kosztolányi a rá jellemző csillogó-vibráló érveléssel hol azt mondta, hogy Krúdy mindig elégiákat írt, és ezért dekadens és magyar, mintha a tárgy dekadenciája azonosítható volna a tárgyat birtokba vevő művészettel, hol azt mondta találóan, hogy a témái a múlté, de a művészete a máé. A jövőt még ekkor nemigen emlegették. Ha Féja Géza az 1940-es években ki merte is mondani, hogy Krúdy a holnapután írója, az 1950-es évek elejének rangos kri­tikája még mindig a tegnapelőtt nagy íróját tisztelte benne, és szemléletét visszahozhatatlanul a múlténak tar­totta, vagyis dekadensnek. Pedig elhangzott már néhány komoly figyelmeztetés is, hogy Krúdy művészi szemléle­tét nem szabad azonosítani a témával magával. De hiába: a cigányzene és gordonkaszóló még benn rezgett a levegőben, egybemuzsikálta a distanciákat.

A cigánymuzsikát és a dekadenciát egyazon tő hajtá­sainak érezték, s ez a képlet oly világos, oly logikus, hogy ebből magából is le lehet vonni a következtetést, a harmadik tételt: egy ilyen művészet képtelen arra, hogy a társadalom rendjét a realista regény szilárd, ob­jektív szerkezetében tükröztesse vissza. Véletlen-e tehát, hogy megint csak Schöpflin 1913-i bírálatában máris sajnálkozik, hogy A vörös postakocsi oly formátlan, „nincs semmi magja az egész regénynek”, „kielégítet­lenül hagy, mert tele van beváltatlan ígérettel”. Harminc évvel később Mátrai László, akinek pompás tanulmá­nya máig alapvető, még mindig ezt ismétli: Krúdy „minden képességgel rendelkezett, ami az író részéről a realista regény megalkotásához szükségeltetik”, de mégsem tudott nagy regényt írni, mert nem voltak dön­tő társadalmi élményei.

Örkény István nyomban reagált erre a kijelentésre, és e pontban az idő is neki adott igazat: Krúdy igenis elevenen benne élt korának társadalmában, de – és a műfaj szempontjából ez a döntő – maga ez a társada­lom nem kedvezett már a regény régi formájának. Kri­tikánk ezt jó ideig nem látta világosan, és bár így is eljutott odáig, hogy felismerte Krúdy írásaiban a realiz­mus páratlan remekeit, hiba- vagy hiányként jegyezte meg továbbra is a regény kudarcát. Mily jó lett volna komolyan odafigyelni Adynak ezekre az ugyancsak 1913­-ból való soraira: „A vörös postakocsi nemcsak a teg­napnak, az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-re­gény nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akik­ről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan s állandóan a napidíjas és az úr­isten között lebegő. Csak ez látja meg és kedveli a tár­sadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.” Ady nem azt állítja, hogy Krúdy nem él benne a társadalomban, hanem ma­gában e társadalomban villant rá a társadalomtalanságra, ami szétfeszíti a szabályos műfaji kereteket. Ezért folytatja így: „Itt hát megint egy pompás kihágás tör­tént, a műfajszabályok ellen íródott egy regény, mely sehogy sem regény.” Lejjebb még egyszer, szinte bos­szúsan szögezi le: „S ha nem regény, hát nem regény”, ezzel a dacos vállrándítással fejezve ki véleményét a számára kissé akadémikus kérdésről.

Mélyen igaza volt. Ma már látjuk, hogy a regényfor­ma bomlásának történeti korszakában mennyire kérdéses Krúdy művészetétől a tegnap vagy tegnapelőtt struktú­ráit kérni számon. S nincs-e ennek a számonkérésnek egy éppolyan konzervatív zöngéje, mint annak a deka­denciát idéző gordonkának, amelyből kiindultunk?

A gordonka, a dekadencia és a regény kudarca három motívumát, mely a stilisztikai, az etikai és a műfaji íté­let merevségét, egyoldalúságát mutatja a Krúdy-kritika jelentős termésében is, kiindulásul választottam ahhoz, hogy elmondhassam: ez a kép lényegében a múlté. Krúdy nagy művészetéről ma másképp gondolkozunk. Czine Mihály szép Krúdy-fejezete az akadémiai irodalomtör­ténetben már ezt az új képet alakítja. Az előbbi három motívummal kapcsolatban azonban még felelni kell né­hány kérdésre: mi az oka annak, hogy ez a bizonyos hármashangzat, melynek konzervatív jellegét nem kell bizonygatni, különös módon oly kritikusoknál is felcsen­dül, akiket nem nevezhetünk konzervatív gondolkozá­súaknak? És hogyan fordult meg a helyzet?

A melléfogás vagy egyoldalúság nem a kis tehetség, nem a rossz ízlés, hanem egy irodalomszociológiai mód­szerrel megvilágítandó társadalmi befolyásolás következ­ménye volt. Mondhatná valaki: ha egy korszak művelt embere átérzi társadalmának dekandenciáját, és még valami okát is leli annak a sírva vigadásnak, melyet különben divatszerűen művel körötte egy levitézlő ré­teg, mi csodálatos van abban, ha Krúdyból – aki épp elég anyagot szolgáltat minderre – éppen ezt a sírva vigadást és dekadenciát érzi át, teszi dominánssá a kri­tikus? Van ebben igazság. Így is mondhatnók: kritikus és kora között nem jött létre az a distancia, ami feltét­lenül szükséges ahhoz, hogy Krúdy művészetében se azonosítsák egymással az író témáját, tárgyát és nyers­anyagát, vagy a már szemléletébe is beavatkozó élményét a művészi szemlélet és alkotás munkájával és eredmé­nyeivel.

Hát akiknél létrejött ez az erősen kritikai távolság koruk társadalmához, önéletük ízlésformáló tartalmával szemben is, azoknál talán nem lelhető fel a gordonka­szólam közhelye vagy a dekadenciáé? De igen, csak sokkal kevésbé, annyira valami másra átvetett hangsúllyal, hogy a kritikának ez a vonala lett a modernebb a múltban is.

Sajátságos, hogy többségben költők, írók nyilatkozatai ezek. Örülnünk kell annak, hogy Krúdy hosszú ideig csakugyan az írók írójává lett. Az író, az igazi, nálunk is gyakran előtte járt korának, és így Krúdyban is fel­ismerte azt, ami nem a jellegzetes korízlésnek vagy a kor nyomottságából való elvágyódásnak hangneme volt csupán, vagy csak dzsentri dekadenciájának, haldoklásá­nak költészete, hanem sokkal több annál: a jelennek és a jövőnek is művészete.

Már említettem Féja jövőbe mutató szavait. De Ady után, akit már hallottunk, Bródy Sándorra is hivatkoz­hatunk, aki Krúdy kesernyés, csúfondáros hitéről be­szélt, és még inkább Hatvany Lajosra, aki tőle ismert, meghökkentő igazmondással jellemezte Krúdy írásait: „Biedermeierbe göngyölt bombák, ártatlan, sőt mi több, hívogató tokaji aszú vagy egri bikavér« felírású pa­lackban vitriol.” Hogyan fér ez össze a gordonkahang­gal, a dekadenciával? Sehogy. Ugyancsak Hatvany írta, mikor Krúdy híveinek köre kicsit bővülni kezdett, vagy ötven évvel ezelőtt: „Biztató jel, hogy e cigányzenétől visszhangos hazában vannak érzékeny fülek. ”

Hogy Krúdy-képünk idővel igazabbá és modernebbé lett, abban nem kis része volt ennek az Adytól és Hat­vanytól Komlós Aladárig, Örkényig, Sőtérig, Féjáig, Fodor Józsefig húzódó írói-kritikusi csapatnak. És mégis: a kép átalakulása lényegében másnak, valami funda­mentális változásnak volt köszönhető. Az igazság nem érvényesül önmagától.

A változás a felszabadulással kezdődik, s ezt monda­nom nem valami politikai szépelgés, hanem annak az egyszerű ténynek a konstatálása, hogy vulgarizálás ide, dogmatizmus oda, olvasóközönségünk már azokban az években rohamosan kiszélesedett. Íme, néhány adat Barta András tanulmányából (Valóság, 1968/9.) a felszabadulást követő négy évben tizenhárom Krúdy-kötet jelent meg (míg azelőtt tizenkét év alatt tizenhat), ámde 1957-től 1968-ig összesen harminckét kötet, tehát egy évtizedben több, mint azelőtt húsz év alatt. Az írók írójából Krúdy százezrek írójává változott át.

Ez az a fordulat, mely szociológiailag döntő hatással volt az ízlésre és a kritikára. Az írói mű interpretációja azonnal változni kezd, mihelyt kívül kerül azon a tár­sadalmi formáción, melyen belül eredetileg létrejött, a mű új távlatokba áll be, s a korábbi rendben felnőtt kritikus, ha tud fejlődni, megszabadulhat ítéletének azoktól a képleteitől, melyek a korábbi korízlésről tapad­tak hozzá. Mégoly makacsul tartják is magukat az íz­lést konzerváló erők, a Krúdy-kép modernizálása, lénye­ges átalakulása feltartóztathatatlan. Miért? Azért, mert nem vonhatjuk kétségbe azt, hogy 1945-től alapvető vál­tozás ment végbe társadalmunk szerkezetében, mert bi­zonyosak vagyunk abban, hogy – Ady szavával – a „társadalmon kívül bitangolók”, a „társadalomtalanság” emberei a szó minden értelmében felülkerekedtek a ko­rábbi társadalmi renden, mert tudjuk, hogy ami az ez­rek írója kritikusainak fülében a gordonkaszólammal egy húron zengett csupán, az a százezrek írója kritikusainak fülében zengő zeneversennyé változott át a benne szóló, belekomponált csellóval együtt, és mert azt is tudjuk, hogy társadalmunk nem dekadens, tehát nem önnön de­kadenciájának a Krúdy-műbe való átvetítésével, ilyen­féle élvezetével kívánja értékelni és megérteni a százez­rek íróját, hanem olyan esztétikai gyönyörködéssel, amelyben ítélet alatt áll a dekadencia.

Benne van a dekadencia Krúdy írásaiban, de az íté­lete is benne van, ha befelé fojtva, ha felszín alá rejtve is; abba van belegöngyölve az ítélet, amin Hatvany túl­látott, a biedermeierbe, abba a zenébe, mely nemcsak mélabús együttérzés, hanem ironikus kacagás, kísérteties hallucináció, szatíra és tébolyult dühöngés vagy a lélek beomló tárnáinak zúgása. „Ha én leírnám, hogy mit él­tem és éreztem és körülöttem éreztek : talán egy torony­ba zárnának”, írta egyik könyve elé, vádolva magát: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz 1 Semmit nem írtam, csak színhazugságokat.” A témára értsük ezt, és ne a művészetre. Művészetében az élethazugság le is lepleződik.

Ezt a fajta – a kritikai realista regény címkéjével el­láthatatlan – kritikát megint csak az író-kritikusok fed­ték fel már jó ideje. Ady, mikor A vörös postakocsi-ban már-már nyugtalankodva érezte meg az éles fotográfiák­ban bővelkedő paszkvillust; Hatvany, mikor a vitriol marását érzékelte a bársonyos borban; Komlós Aladár, aki megmondta, mily nihil húzódik meg a szakácskönyvi problémák mögött; Örkény, aki leszögezte: Krúdy fel­lázadt kora úttalan valósága ellen, s ezért fordított há­tat a jelen időnek; Fodor József, aki szerint kevés író tud így jellemezni egy halálra ítélt társadalmat, mint ez a nagy álmodó.

Ez a kritika, vagyis a dekadenciatéma jobb megisme­rése, a művészi alkotásban betöltött szerepének felmé­rése mégsem köszönhető csak az író-kritikusoknak. Megint csak arra a fordulatra figyelmeztetek, amely az írók írójából Krúdyt százezrek írójává tette. Nemcsak azért döntő ez, mert az Ady-Hatvany-féle értékelés új­ból előtérbe nyomulhatott, hanem még inkább azért, mert a százezrek elé már nem az a volumenű író került, aki az értelmiségi szektának volt az írója. A nagykö­zönség igaz igényét érezte meg a kritika, mikor Krúdy műve egészének felmérését és kiadását tűzte ki célul. Amíg ezrek, vájtfölűek olvasták csak Krúdyt, egy csodálatos szigeten érezték magukat vele; a százezrek szá­mára a mű kontinenssé szélesedett ki, és végre mindenki érezheti, amit Féja sejdített Krúdy alkotásáról: a koz­mosz arányait juttatja eszünkbe. Rákos Sándor Pascallal együtt emlegeti Krúdy-élményét, méltán. Ez már nem a szigetnek, hanem a kontinenssé tágult műnek látomá­sából ered, és ez a kontinens ma már csaknem teljes egészében megismerhető. Két nagy könyvkiadó (a Szép­irodalmi és a Magvető), Krúdy Mária és Krúdy Zsuzsa, Kristó Nagy István lelkes munkája, Szabó Ede Magyar Klasszikusok-beli kötete, Tóbiás Áron nagyszerű gyűjte­ménye, Kozocsa Sándor kiadásai és kiváltképp Barta Andrásnak, Krúdy talán legalaposabb ismerőjének óriási kutató, válogató, kiadó, bibliografizáló, tanulmányíró szenvedélye volt az, aminek ma százezrek a lényegében feltárt Krúdy-mű egészét köszönhetik. Legalább tíz re­gény, kisregény és háromszáz elbeszélés az a többlet, ami most, ez utóbbi években került csak a közönség kezeibe. Köztük sok a remekmű. Nem változott-e meg ezzel Krúdy világának geográfiája és geológiája, flórája és faunája? Bizony megváltozott, mert ahol újabb hegyek emelkednek ki, ahol népesebbé válik egy élettáj, ott a légköri viszonyok is módosulnak, a hang is másként cseng, a fény is másként világít. A halála óta eltelt emberöltő e rövid kritikai áttekintése odavezetett, hogy bizton elmondhatjuk: a mi időnkben nőtt óriásivá olva­sótábora, mi hoztuk fel az életmű elsüllyedt részét a fe­ledésből, e méretek megváltoztatásával pedig a kritika, az értékelés is fordulatot ír le és új feladatok elé kerül.

Újra kell mérnünk. A kilencvenedik év illendő ün­neplését az újraméretezés, a feldolgozás még nagyobb feladatai teszik igazán tartalmassá. A vita akörül, hogy elkésett romantikus-e, realista-e, szimbolista-e vagy in­kább szürrealista, nyugodtan lezárható, vagy inkább félretolható: nem menekülhetünk többé e kényelmes fo­galmak mögé, melyek agyonhasználtak, melyek képzetek és hangulatok seregét idézik, melyek mindegyike áll Krúdy művészetére, és egyike sem meríti ki igazán. A bort előbb ízlelni, aztán analizálni kell, végül kerül rá az üvegre a címke: az irodalomtörténészek és kriti­kusok egy része a címkeragasztással kezdi, s mielőtt iga­zán megismerte és analizálta volna a~ bort, már a címke szavain összepöröl. Ilyen módszerekkel ma már nem ju­tunk előbbre. Ahogy azzal sem nagyon, ha Krúdyt E. T. A. Hoffmannhoz és Dickenshez, Gogolhoz és Turge­nyevhez, Prousthoz és Joyce-hoz, Kafkához és a szür­realistákhoz hasonlítgatjuk. E hasznos összehasonlítások a technikai-stiláris jelenségek analógiáján túl végül is mindig Krúdy eredetiségét bizonyítják, nem másként, mint a világirodalom bármelyik nagy alkotójának élet­művében, ahol a kompozitív elemek szintúgy hasonlí­tanak másféle művekéihez, miközben az eredetiség, a feloldhatatlan jelleg, minden abban az egészben, abban a struktúrában marad meg, mely nem vezethető vissza elemeinek, részeinek összegére. És lehetne folytatnom a felsorolást arról, amit mint módszert, mint elvinek álcá­zott megközelítést az óriási méretűvé nőtt életmű és az óriásira nőtt közönség találkozása enged meg ezentúl.

 

Néhány szót még arról, hogy mennyi az új, a pozi­tívum és a teendő. Tudomásul kell venni, hogy – mint Rákos Sándor írta – Krúdynak nem az egyhangúsága, hanem a gazdagsága fárasztó, mint minden túláradó gazdagság, észre kell vennünk, hogy e gazdagságban mily sok a réteg, mennyi az ellentmondás, a válság és a dráma; hogy a századforduló Budapestjén, mint amilyen az a valóságban volt – Illés Endre megmondta ezt leg­utóbb, élesen, Szomory-esszéje élén – a pesti regény ki­alakulásában a vidék és a város, a valóság és a lázadás érdekesebben, furcsábban osztozkodik egymással, mint eddig gondoltuk; s a dzsentri dekadenciájával való azo­nosulás legendájának végleges széttépéséhez újra meg .újra szembe kell nézni Krúdy 1918-19-es állásfoglalá­sával is. Amily hiba volna Krúdyból forradalmárt csi­nálni, éppoly tévedés, ha nem vonatkoztatjuk politikai izgalmait és állásfoglalásait alkotóművészetének rejtett tendenciáihoz; hisz éppen 1910 és 1919 közt lángol fel műveiben is, égető szenvedéllyé, a világ bomlásának, pusztulásának érzelme, de úgy, hogy égeti, kárhoztatja, megítéli a rosszat; szabad-e hát alábecsülni és nem hasz­nálni fel az ábrázoló művészet mélyebb rétegeinek meg­értéséhez azt a különös tényt, hogy az állítólagos deka­dens, a pusztuló világnak vele azonosított siratója egy­szerre a forradalom mellé áll, és később sem tagadja meg azt' A kontinenssé tágult életműnek persze a ze­néje is más, és a stílus egységén belül is új tere nyílik a differenciáló felfedezésnek, az értékelésnek. E fúga művészetét talán már nem kellene úgy fognunk fel, mint csak a fél-öntudatából alkotó Krúdy ösztönös – vagyis cigánymuzsikás – zenéjét. Újra kell hallgatni ezt az előadás ütemének lassításával, majd felgyorsításával elő­álló különös zenét, melynek tartalmát az erős álom- és emlékhangulat mindig másként járja át. Fel kell figyelni arra a szabatosságra, ami e stílushatás irracionális ereje mögött működik, a hangulati viszonyok logikájára, a kifejezendő fogalmat vagy képzetet következetesen fel­szívó képek önálló, második szférájára, arra az illúzió­keltésre, amely mögül egy illúziótlan művész arca néz ránk, arra az időszemléletre, melyben a jelen valami időnkívüliséget jelent, a feltételesnek és a jelentő mód­nak sajátos keveredését, mindazt tehát, ami egy oly ember örvénylőn színes stílusművészetét jellemzi, aki igenis benne élt társadalmában, de gyógyíthatatlan ma­gányosként. A kontinenssé tágult életműnek új szakadékain, barlangjain és hegyvonulatain kell még végigmen­nünk az Asszonyságok díjá-tól kezdve – ami egy Bunuel, egy Fellini után kiált – vagy a Vak Béla re­génytől a Purgatórium-ig, és ez alagutakon és hegygerin­ceken mind magasabbra vezet az út.

Nem vagyunk a csúcson – de elérhető-e egyáltalán? E csúcs maga a végtelenbe nyúlik. Így van igaza Kom­lós Aladárnak, amikor ezt írja: „A XX. századi ma­gyar prózának Móricz Zsigmond műve mellett másik leg­nagyobb hegycsúcsa az övé.” Felfelé haladunk rajta, és a szédítő kilátópontról, ahol vagyunk, messzebb, mé­lyebbre látunk önmagunkba, emberségünkbe, magyarsá­gunkba. De hát mi az igazság? Az „a nagy éjszaka-e, amely az ég egyik oldalától a másikig áll mozdulatlan­ságban, a végtelenségben. Ahová sohasem fog rakétát vetni az emberi furfangosság” – mint maga Krúdy írta (a Napraforgó-ban). Íme, megérezte ő is az abszolútu­mot, s vele azt is, hogy az igazságnak csak a sorsa rela­tív, nem maga az igazság.

Mi elmondottuk most, mennyire relatív volt az 1945 előtti évtizedek Krúdy-képének igazsága; és nem akar­juk állítani, hogy a miénk végleges lesz. De annyi bi­zonyos, hogy most, mikor Krúdy születésnapját ünne­peljük, és ezért az újjászületés, a másik élet igazságáról kellett beszélnünk, közelebb vagyunk hozzá, mint vol­tunk a múltban bármikor.

Szauder József

 

(Napjaink /Miskolc/, 1968/12. )