UTAK KRÚDYHOZ
Előadásvázlat születésének kilencvenedik
évfordulójára
Nehéz megmondani: ki hallotta meg először és tette nyomban
szóvá is, hogy Krúdy Gyula művészete gordonkahangon
muzsikál. Talán Schöpflin, 1913-ban, így: „Halkan
beszél, a gordonka lágy, mély és meleg hangján, csak kevéssé, alig
észrevehetően modulálva.” (Huszadik
század, 1913. dec. 20., 644. l.) Azóta az irodalomkritika berkeiben unisono lett Krúdy Gordonkája. Cs.
Szabó 1947-ben is így kezdi szép esszéjét: „Micsoda gordonkajáték!” És közben?
Krúdy orkeszteréből egy emberöltőn át ezt a hangot hallották ki legtöbben a legjobb
kritikusok közül is, ezt variálták a zenélő órára, a hárfára, a kürtre, és
majdnem mindig a sírva vigadás cigánymuzsikájára, hogy a hattyúdalt ki ne
felejtsem. Érdekes, hogy ha ez a különben érdemes kritika felfedezte is néha
az idegen, disszonáns, rikító-sivító hangot, a gerinchasogatót, nem azt mondta
róla, hogy: íme, valami más ez, mint amit megszoktunk, hanem ezt: Krúdy
„görcsösen ragadta meg a gordonka nyakát”. Asszony
a nagybőgőben – írta címül Krúdy. Egy maliciózus kritikatörténész ennek
mintájára és az említett kritika ismeretében miért ne írhatná szakdolgozata
fölé ezt: kritika a kisbőgőben?
Szerencsére
ez a kritika már nem volt oly kis termetű, mint az idézett novellabéli
asszonyság, nem fért el hosszú ideig a gordonka, a cselló, a kisbőgő hasában.
De amikor kihasadt abból, még az előbbi muzsikától megviselt ábrázattal bújt
elő. Homlokán Krúdy dekadenciá-jának
bélyege volt látható, még az 1950-es években is.
A gordonka-
vagy cigánymuzsikához ugyanis eleve a dekadencia társult, de kezdetben nem
azzal az elítélő hangsúllyal, mint az 1950-es években. A sor megint az 1913-i Schöpflin-kritikán kezdődik. Ő írta le talán először a
gordonkahang megállapításával egyidejűleg, hogy Krúdy alaptónusa „a
dekadenciának speciálisan magyar fajtája”; fatalizmusa, enerváltsága „a
művészivé degenerálódott dzsentri sajátos képe”. Schöpflin
igazán kiváló kritikus volt; ő még konkrét társadalmi okot is keresett arra,
hogy valami kiábrándulás „fogta el a legutóbbi időkben a magyar intelligencia
nagy részét a politikai és gazdasági viszonyok ernyesztő nyomása következtében”.
Később elmaradt ez az indoklás. Kosztolányi a rá jellemző csillogó-vibráló
érveléssel hol azt mondta, hogy Krúdy mindig elégiákat írt, és ezért dekadens
és magyar, mintha a tárgy dekadenciája azonosítható volna a tárgyat birtokba
vevő művészettel, hol azt mondta találóan, hogy a témái a múlté, de a művészete
a máé. A jövőt még ekkor nemigen emlegették. Ha Féja
Géza az 1940-es években ki merte is mondani, hogy Krúdy a holnapután írója, az
1950-es évek elejének rangos kritikája még mindig a tegnapelőtt nagy íróját
tisztelte benne, és szemléletét visszahozhatatlanul a múlténak tartotta,
vagyis dekadensnek. Pedig elhangzott már néhány komoly figyelmeztetés is, hogy
Krúdy művészi szemléletét nem szabad azonosítani a témával magával. De hiába:
a cigányzene és gordonkaszóló még benn rezgett a levegőben, egybemuzsikálta a
distanciákat.
A cigánymuzsikát és a dekadenciát egyazon tő hajtásainak
érezték, s ez a képlet oly világos, oly logikus, hogy ebből magából is le lehet
vonni a következtetést, a harmadik tételt: egy ilyen művészet képtelen arra,
hogy a társadalom rendjét a realista
regény szilárd, objektív szerkezetében tükröztesse vissza. Véletlen-e
tehát, hogy megint csak Schöpflin 1913-i bírálatában
máris sajnálkozik, hogy A vörös
postakocsi oly formátlan, „nincs semmi magja az egész regénynek”,
„kielégítetlenül hagy, mert tele van beváltatlan ígérettel”. Harminc évvel
később Mátrai László, akinek pompás tanulmánya máig alapvető, még mindig ezt
ismétli: Krúdy „minden képességgel rendelkezett, ami az író részéről a realista
regény megalkotásához szükségeltetik”, de mégsem tudott nagy regényt írni, mert
nem voltak döntő társadalmi élményei.
Örkény
István nyomban reagált erre a kijelentésre, és e pontban az idő is neki adott
igazat: Krúdy igenis elevenen benne élt korának társadalmában, de – és a műfaj
szempontjából ez a döntő – maga ez a társadalom nem kedvezett már a regény
régi formájának. Kritikánk ezt jó ideig nem látta világosan, és bár így is
eljutott odáig, hogy felismerte Krúdy írásaiban a realizmus páratlan remekeit,
hiba- vagy hiányként jegyezte meg továbbra is a regény kudarcát. Mily jó lett
volna komolyan odafigyelni Adynak ezekre az ugyancsak 1913-ból való soraira:
„A vörös postakocsi nemcsak a tegnapnak, az emlékezésnek szimbóluma, de a
Krúdy-regény nagy társadalomtalanságáé. Azokról és
úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja
tisztázhatatlan s állandóan a napidíjas és az úristen között lebegő. Csak ez
látja meg és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik,
akik a társadalmon kívül bitangolnak.” Ady nem azt állítja, hogy Krúdy nem él
benne a társadalomban, hanem magában e társadalomban villant rá a társadalomtalanságra, ami szétfeszíti a szabályos műfaji
kereteket. Ezért folytatja így: „Itt hát megint egy pompás kihágás történt, a
műfajszabályok ellen íródott egy regény, mely sehogy sem regény.” Lejjebb még
egyszer, szinte bosszúsan szögezi le: „S ha nem regény, hát nem regény”, ezzel
a dacos vállrándítással fejezve ki véleményét a számára kissé akadémikus
kérdésről.
Mélyen igaza volt. Ma már látjuk, hogy a regényforma
bomlásának történeti korszakában mennyire kérdéses Krúdy művészetétől a tegnap
vagy tegnapelőtt struktúráit kérni számon. S nincs-e ennek a számonkérésnek
egy éppolyan konzervatív zöngéje, mint annak a dekadenciát idéző gordonkának,
amelyből kiindultunk?
A gordonka,
a dekadencia és a regény kudarca három motívumát, mely a stilisztikai, az
etikai és a műfaji ítélet merevségét, egyoldalúságát mutatja a Krúdy-kritika
jelentős termésében is, kiindulásul választottam ahhoz, hogy elmondhassam: ez a kép lényegében a múlté. Krúdy nagy
művészetéről ma másképp gondolkozunk. Czine Mihály
szép Krúdy-fejezete az akadémiai irodalomtörténetben már ezt az új képet
alakítja. Az előbbi három motívummal kapcsolatban azonban még felelni kell néhány
kérdésre: mi az oka annak, hogy ez a bizonyos hármashangzat, melynek
konzervatív jellegét nem kell bizonygatni, különös módon oly kritikusoknál is
felcsendül, akiket nem nevezhetünk konzervatív gondolkozásúaknak? És hogyan
fordult meg a helyzet?
A melléfogás vagy egyoldalúság nem a kis tehetség, nem a rossz
ízlés, hanem egy irodalomszociológiai módszerrel megvilágítandó társadalmi
befolyásolás következménye volt. Mondhatná valaki: ha egy korszak művelt
embere átérzi társadalmának dekandenciáját, és még
valami okát is leli annak a sírva vigadásnak, melyet különben divatszerűen
művel körötte egy levitézlő réteg, mi csodálatos van abban, ha Krúdyból – aki
épp elég anyagot szolgáltat minderre – éppen ezt a sírva vigadást és
dekadenciát érzi át, teszi dominánssá a kritikus? Van ebben igazság. Így is
mondhatnók: kritikus és kora között nem jött létre az a distancia, ami feltétlenül
szükséges ahhoz, hogy Krúdy művészetében se azonosítsák egymással az író
témáját, tárgyát és nyersanyagát, vagy a már szemléletébe is beavatkozó
élményét a művészi szemlélet és alkotás munkájával és eredményeivel.
Hát akiknél létrejött ez az erősen kritikai távolság koruk
társadalmához, önéletük ízlésformáló tartalmával szemben is, azoknál talán nem
lelhető fel a gordonkaszólam közhelye vagy a dekadenciáé? De igen, csak sokkal
kevésbé, annyira valami másra átvetett hangsúllyal, hogy a kritikának ez a
vonala lett a modernebb a múltban is.
Sajátságos,
hogy többségben költők, írók nyilatkozatai ezek. Örülnünk kell annak, hogy
Krúdy hosszú ideig csakugyan az írók írójává lett. Az író, az igazi, nálunk is
gyakran előtte járt korának, és így Krúdyban is felismerte azt, ami nem a
jellegzetes korízlésnek vagy a kor nyomottságából való elvágyódásnak hangneme
volt csupán, vagy csak dzsentri dekadenciájának, haldoklásának költészete,
hanem sokkal több annál: a jelennek és a jövőnek is művészete.
Már említettem Féja jövőbe mutató
szavait. De Ady után, akit már hallottunk, Bródy Sándorra is hivatkozhatunk,
aki Krúdy kesernyés, csúfondáros hitéről beszélt, és még inkább Hatvany
Lajosra, aki tőle ismert, meghökkentő igazmondással jellemezte Krúdy írásait:
„Biedermeierbe göngyölt bombák, ártatlan, sőt mi több, hívogató tokaji aszú
vagy egri bikavér« felírású palackban vitriol.” Hogyan fér ez össze a
gordonkahanggal, a dekadenciával? Sehogy. Ugyancsak Hatvany írta, mikor Krúdy
híveinek köre kicsit bővülni kezdett, vagy ötven évvel ezelőtt: „Biztató jel,
hogy e cigányzenétől visszhangos hazában vannak érzékeny fülek. ”
Hogy Krúdy-képünk idővel igazabbá és modernebbé lett, abban
nem kis része volt ennek az Adytól és Hatvanytól Komlós Aladárig, Örkényig, Sőtérig, Féjáig, Fodor Józsefig
húzódó írói-kritikusi csapatnak. És mégis: a kép átalakulása lényegében másnak,
valami fundamentális változásnak volt köszönhető. Az igazság nem érvényesül
önmagától.
A változás a
felszabadulással kezdődik, s ezt mondanom nem valami politikai szépelgés,
hanem annak az egyszerű ténynek a konstatálása, hogy vulgarizálás ide,
dogmatizmus oda, olvasóközönségünk már azokban az években rohamosan
kiszélesedett. Íme, néhány adat Barta András tanulmányából (Valóság, 1968/9.) a felszabadulást követő négy évben tizenhárom
Krúdy-kötet jelent meg (míg azelőtt tizenkét év alatt tizenhat), ámde 1957-től
1968-ig összesen harminckét kötet, tehát egy évtizedben több, mint azelőtt húsz
év alatt. Az írók írójából Krúdy százezrek írójává változott át.
Ez az a fordulat, mely szociológiailag döntő hatással volt az
ízlésre és a kritikára. Az írói mű interpretációja azonnal változni kezd,
mihelyt kívül kerül azon a társadalmi formáción, melyen belül eredetileg
létrejött, a mű új távlatokba áll be, s a korábbi rendben felnőtt kritikus, ha
tud fejlődni, megszabadulhat ítéletének azoktól a képleteitől, melyek a korábbi
korízlésről tapadtak hozzá. Mégoly makacsul tartják is magukat az ízlést
konzerváló erők, a Krúdy-kép modernizálása, lényeges átalakulása
feltartóztathatatlan. Miért? Azért, mert nem vonhatjuk kétségbe azt, hogy
1945-től alapvető változás ment végbe társadalmunk szerkezetében, mert bizonyosak
vagyunk abban, hogy – Ady szavával – a „társadalmon kívül bitangolók”, a „társadalomtalanság” emberei a szó minden értelmében felülkerekedtek
a korábbi társadalmi renden, mert tudjuk, hogy ami az ezrek írója
kritikusainak fülében a gordonkaszólammal egy húron zengett csupán, az a
százezrek írója kritikusainak fülében zengő zeneversennyé változott át a benne
szóló, belekomponált csellóval együtt, és mert azt is tudjuk, hogy társadalmunk
nem dekadens, tehát nem önnön dekadenciájának a Krúdy-műbe való átvetítésével,
ilyenféle élvezetével kívánja értékelni és megérteni a százezrek íróját,
hanem olyan esztétikai gyönyörködéssel, amelyben ítélet alatt áll a dekadencia.
Benne van a
dekadencia Krúdy írásaiban, de az ítélete is benne van, ha befelé fojtva, ha
felszín alá rejtve is; abba van belegöngyölve az ítélet, amin Hatvany túllátott,
a biedermeierbe, abba a zenébe, mely nemcsak mélabús együttérzés, hanem
ironikus kacagás, kísérteties hallucináció, szatíra és tébolyult dühöngés vagy
a lélek beomló tárnáinak zúgása. „Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és
körülöttem éreztek : talán egy toronyba zárnának”, írta egyik könyve elé,
vádolva magát: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz 1 Semmit nem írtam, csak
színhazugságokat.” A témára értsük ezt, és ne a művészetre. Művészetében az
élethazugság le is lepleződik.
Ezt a fajta – a kritikai realista regény címkéjével elláthatatlan
– kritikát megint csak az író-kritikusok fedték fel már jó ideje. Ady, mikor A vörös postakocsi-ban már-már nyugtalankodva érezte
meg az éles fotográfiákban bővelkedő paszkvillust; Hatvany, mikor a vitriol
marását érzékelte a bársonyos borban; Komlós Aladár, aki megmondta, mily nihil
húzódik meg a szakácskönyvi problémák mögött; Örkény, aki leszögezte: Krúdy fellázadt
kora úttalan valósága ellen, s ezért fordított hátat a jelen időnek; Fodor
József, aki szerint kevés író tud így jellemezni egy halálra ítélt társadalmat,
mint ez a nagy álmodó.
Ez a
kritika, vagyis a dekadenciatéma jobb megismerése, a művészi alkotásban
betöltött szerepének felmérése mégsem köszönhető csak az író-kritikusoknak.
Megint csak arra a fordulatra figyelmeztetek, amely az írók írójából Krúdyt
százezrek írójává tette. Nemcsak azért döntő ez, mert az Ady-Hatvany-féle
értékelés újból előtérbe nyomulhatott, hanem még inkább azért, mert a
százezrek elé már nem az a volumenű író került, aki az értelmiségi szektának
volt az írója. A nagyközönség igaz igényét érezte meg a kritika, mikor Krúdy
műve egészének felmérését és kiadását tűzte ki célul. Amíg ezrek, vájtfölűek
olvasták csak Krúdyt, egy csodálatos szigeten érezték magukat vele; a százezrek
számára a mű kontinenssé szélesedett ki, és végre mindenki érezheti, amit Féja sejdített Krúdy alkotásáról: a kozmosz arányait
juttatja eszünkbe. Rákos Sándor Pascallal együtt emlegeti Krúdy-élményét,
méltán. Ez már nem a szigetnek, hanem a kontinenssé tágult műnek látomásából
ered, és ez a kontinens ma már csaknem teljes egészében megismerhető. Két nagy
könyvkiadó (a Szépirodalmi és a Magvető), Krúdy Mária és Krúdy Zsuzsa, Kristó
Nagy István lelkes munkája, Szabó Ede Magyar Klasszikusok-beli
kötete, Tóbiás Áron nagyszerű gyűjteménye, Kozocsa
Sándor kiadásai és kiváltképp Barta Andrásnak, Krúdy talán legalaposabb
ismerőjének óriási kutató, válogató, kiadó, bibliografizáló,
tanulmányíró szenvedélye volt az, aminek ma százezrek a lényegében feltárt
Krúdy-mű egészét köszönhetik. Legalább tíz regény, kisregény és háromszáz
elbeszélés az a többlet, ami most, ez utóbbi években került csak a közönség
kezeibe. Köztük sok a remekmű. Nem változott-e meg ezzel Krúdy világának
geográfiája és geológiája, flórája és faunája? Bizony megváltozott, mert ahol
újabb hegyek emelkednek ki, ahol népesebbé válik egy élettáj, ott a légköri
viszonyok is módosulnak, a hang is másként cseng, a fény is másként világít. A
halála óta eltelt emberöltő e rövid kritikai áttekintése odavezetett, hogy
bizton elmondhatjuk: a mi időnkben nőtt óriásivá olvasótábora, mi hoztuk fel
az életmű elsüllyedt részét a feledésből, e méretek megváltoztatásával pedig a
kritika, az értékelés is fordulatot ír le és új feladatok elé kerül.
Újra kell
mérnünk. A kilencvenedik év illendő ünneplését az újraméretezés, a feldolgozás
még nagyobb feladatai teszik igazán tartalmassá. A vita akörül, hogy elkésett
romantikus-e, realista-e, szimbolista-e vagy inkább szürrealista, nyugodtan
lezárható, vagy inkább félretolható: nem menekülhetünk többé e kényelmes fogalmak
mögé, melyek agyonhasználtak, melyek képzetek és hangulatok seregét idézik,
melyek mindegyike áll Krúdy művészetére, és egyike sem meríti ki igazán. A bort
előbb ízlelni, aztán analizálni kell, végül kerül rá az üvegre a címke: az
irodalomtörténészek és kritikusok egy része a címkeragasztással kezdi, s
mielőtt igazán megismerte és analizálta volna a~ bort, már a címke szavain
összepöröl. Ilyen módszerekkel ma már nem jutunk előbbre. Ahogy azzal sem
nagyon, ha Krúdyt E. T. A. Hoffmannhoz és Dickenshez, Gogolhoz és Turgenyevhez,
Prousthoz és Joyce-hoz, Kafkához és a szürrealistákhoz hasonlítgatjuk. E
hasznos összehasonlítások a technikai-stiláris jelenségek analógiáján túl végül
is mindig Krúdy eredetiségét bizonyítják, nem másként, mint a világirodalom
bármelyik nagy alkotójának életművében, ahol a kompozitív
elemek szintúgy hasonlítanak másféle művekéihez, miközben az eredetiség, a
feloldhatatlan jelleg, minden abban az egészben, abban a struktúrában marad
meg, mely nem vezethető vissza elemeinek, részeinek összegére. És lehetne
folytatnom a felsorolást arról, amit mint módszert, mint elvinek álcázott
megközelítést az óriási méretűvé nőtt életmű és az óriásira nőtt közönség
találkozása enged meg ezentúl.
Néhány szót
még arról, hogy mennyi az új, a pozitívum és a teendő. Tudomásul kell venni,
hogy – mint Rákos Sándor írta – Krúdynak nem az egyhangúsága, hanem a
gazdagsága fárasztó, mint minden túláradó gazdagság, észre kell vennünk, hogy e
gazdagságban mily sok a réteg, mennyi az ellentmondás, a válság és a dráma;
hogy a századforduló Budapestjén, mint amilyen az a valóságban volt – Illés
Endre megmondta ezt legutóbb, élesen, Szomory-esszéje élén – a pesti regény kialakulásában
a vidék és a város, a valóság és a lázadás érdekesebben, furcsábban osztozkodik
egymással, mint eddig gondoltuk; s a dzsentri dekadenciájával való azonosulás
legendájának végleges széttépéséhez újra meg .újra szembe kell nézni Krúdy
1918-19-es állásfoglalásával is. Amily hiba volna Krúdyból forradalmárt csinálni,
éppoly tévedés, ha nem vonatkoztatjuk politikai izgalmait és állásfoglalásait
alkotóművészetének rejtett tendenciáihoz; hisz éppen 1910 és 1919 közt lángol
fel műveiben is, égető szenvedéllyé, a világ bomlásának, pusztulásának érzelme,
de úgy, hogy égeti, kárhoztatja, megítéli a rosszat; szabad-e hát alábecsülni
és nem használni fel az ábrázoló művészet mélyebb rétegeinek megértéséhez azt
a különös tényt, hogy az állítólagos dekadens, a pusztuló világnak vele
azonosított siratója egyszerre a forradalom mellé áll, és később sem tagadja
meg azt' A kontinenssé tágult életműnek persze a zenéje is más, és a stílus
egységén belül is új tere nyílik a differenciáló felfedezésnek, az
értékelésnek. E fúga művészetét talán már nem kellene úgy fognunk fel, mint
csak a fél-öntudatából alkotó Krúdy ösztönös – vagyis cigánymuzsikás – zenéjét.
Újra kell hallgatni ezt az előadás ütemének lassításával, majd felgyorsításával
előálló különös zenét, melynek tartalmát az erős álom- és emlékhangulat mindig
másként járja át. Fel kell figyelni arra a szabatosságra, ami e stílushatás
irracionális ereje mögött működik, a hangulati viszonyok logikájára, a
kifejezendő fogalmat vagy képzetet következetesen felszívó képek önálló,
második szférájára, arra az illúziókeltésre, amely mögül egy illúziótlan
művész arca néz ránk, arra az időszemléletre, melyben a jelen valami időnkívüliséget jelent, a feltételesnek és a jelentő módnak
sajátos keveredését, mindazt tehát, ami egy oly ember örvénylőn színes
stílusművészetét jellemzi, aki igenis benne élt társadalmában, de
gyógyíthatatlan magányosként. A kontinenssé tágult életműnek új szakadékain,
barlangjain és hegyvonulatain kell még végigmennünk az Asszonyságok díjá-tól
kezdve – ami egy Bunuel, egy Fellini után kiált – vagy
a Vak Béla regénytől a Purgatórium-ig, és
ez alagutakon és hegygerinceken mind magasabbra vezet az út.
Nem vagyunk a csúcson – de elérhető-e egyáltalán? E csúcs maga
a végtelenbe nyúlik. Így van igaza Komlós Aladárnak, amikor ezt írja: „A XX.
századi magyar prózának Móricz Zsigmond műve mellett másik legnagyobb
hegycsúcsa az övé.” Felfelé haladunk rajta, és a szédítő kilátópontról, ahol
vagyunk, messzebb, mélyebbre látunk önmagunkba, emberségünkbe, magyarságunkba.
De hát mi az igazság? Az „a nagy éjszaka-e, amely az ég egyik oldalától a
másikig áll mozdulatlanságban, a végtelenségben. Ahová sohasem fog rakétát
vetni az emberi furfangosság” – mint maga Krúdy írta (a Napraforgó-ban).
Íme, megérezte ő is az abszolútumot, s vele azt is, hogy az igazságnak csak a
sorsa relatív, nem maga az igazság.
Mi elmondottuk most, mennyire
relatív volt az 1945 előtti évtizedek Krúdy-képének igazsága; és nem akarjuk
állítani, hogy a miénk végleges lesz. De annyi bizonyos, hogy most, mikor
Krúdy születésnapját ünnepeljük, és ezért az újjászületés, a másik élet
igazságáról kellett beszélnünk, közelebb vagyunk hozzá, mint voltunk a múltban
bármikor.
Szauder József
(Napjaink /Miskolc/, 1968/12. )