Bevezető

[SZINDBÁD PURGATÓRIUMA]

„Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat” – vallotta az Aranykéz­utcai Szép Napok előhangjában, 1916-ban. Gyöt­rődő lelke melankóliába és igazat író régi mesterek fölötti nosztalgikus emlékezésbe merült el, miután leírta e vallo­mást, majd önmagát is vádolva, így hárította el magától kora kétes dicséretét: „Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem, és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárná­nak. Ezért nem ér semmit az egész irodalmam.”

Néha túlszigorú volt önmagához, mint ez alkalommal is. Pedig már útjára bocsátotta a „vörös postakocsin” Alvinci Eduárdot, Rezeda Kázmért, már lobogtak szívekkel ki­hímezett vitorlái Szindbádnak – már a klasszikus író élet­vágyával írt igazat koráról. De ezt kevesellette. Valóban, több mondanivalója volt hátra, mélyebb és igazabb.

Színhazugságokat írt, de nem hazudott. A levitézlett és levitézlő magyar uralkodó osztály élete maga volt az a „színhazugság”, melyről egy életen át írt – irónikusan, mert tünemény-világ volt, s nosztalgiával egy rég-volt, erősebb, igaz emberségű világ iránt.

Egy ízben alkalma nyílt arra, hogy vakító fénybe állítsa írásainak tárgyát, az élet színhazugságait, és már ne a múltba tekintsen vissza, hanem előre a jövőbe, a hazug életet szétszaggató erők feltámadásába: 1919-ben. Az élet hazugságán gyötrődő író 1916-ban leírt szavai és az 1919-es vallomások hitelesítik egymást, az író ekkor nyíltan kiáltja oda olvasóinak, hogy „új történelmet kell írni”, hogy „a legszebb hazugságokról kell lemondanunk, amelyekkel századokon át önmagunknak bókoltunk”. A jövő igaz, nagy emberségű irodalmát követeli: „Tudtuk... hogy bús, becs­telen kártyás-élet a történelmi múltunk nagy része, hogy mindig a szegénynek volt igaza s nem az úrnak, hogy pa­pírmasé ideálokat emeltünk oltárnak, hogy főként rossz emberek sorozata a gyűjtemény, amelyet történelmi arckép­csarnoknak neveznek, hogy itt az igaz emberek a tömlöcben rothadtak el és a leghitványabbak úsztak a felszínen: mégis hiába kerestük eddig azt a könyvet, amelyben meg­találtuk volna a kakukktojásból költött nemzeti ideáljaink igaz történetét... Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyarországtól, a forradalmi szilajságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ... A népnek, sokáig bolondított, jelszavak­kal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek, kell legelőször felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat...” A „színhazugságok” nyílt leleplezése pedig – 1919-ben – már el is fordította tekintetét az 1916-os Előhang-ban felidézett régi mesterektől: „Mit csináljunk most ezzel a múlttal, amelyet bokázva vagy ká­romkodva végigéltünk.? Mit tegyünk Oroszországról való emlékeinkkel, a jámbor muzsikkal, Turgenyev nemesei­vel... Hová tegyük a régi Magyarországot, amelyet már a háború derékig beásott a földbe, hogy a mindent meg­váltó forradalom végleg elseperje a bűzös hullákat? Mit csináljunk olvasmányainkkal: amelyeket a régi szemmel és lúdtollal írtak meg az írók? ... Milyen könyveket tegyünk a könyvtár polcaira, hogy a régieket pótoljuk.? Hol van­nak. az új írók, akik a forradalmat úgy megírják, hogy min­denki megelégedését és örömét lelje benne? ... Itt tíz esz­tendeig nem lehet egyebet írni se regénybe, se színdarabba: mint Magyarország történetét, mostani napjait.”

Így felelt 1916-os problémáira az igaz író hitelével 1919-ben, amikor mélyére látott az ábrázolta világ „színhazug­ságainak”, amikor már nem kellett régi mesterek igaz­mondó művészetének szemléletébe menekülnie a jelen ha­zugságai elől – hiszen egy nagy jövő kapuja tárult fel előtte.

1918-19-ben Krúdy meggyőződéssel állott a feltámadó nép mellé – bizonyság rá akkor írt cikkeinek sorozata s a Kápolnai földosztás című füzete. Amily ha­tározottan tudott ítéletet mondani a nemzet hetven évé­nek bűnös, illúziókkal teli, mindinkább hazug életéről, majdnem oly hittel eszmélt fel az addig számára ismeret­len nép erőire. Az országot keresztül-kasul beutazott Krúdy mennyire másként ír ekkor az utazásról, mint addig tette! „Soha se vittem kedves emlékeket – egy hangot, egy mo­solyt vagy egy felejthetetlen tekintetet – magammal a vasúti állomásokról, amelyeknek várótermeit, étlapjait, sőt borait úgy ismertem, mint kevesen Magyarországon ... A fehérbatyus és fehérlábú búcsújáró asszonyok, akik nyáron a fal mellett kuporodtak, cifra palócok, ... hányaveti ma­gyarok, akik a nappali vonatot megbámulták: olyanok voltak, mintha egy idegen világból valók lennének. Ugyan mi közösséget érezhettek volna a vonat utasaival? Urak­kal, papokkal, zsidókkal, tarkabarka népekkel? ... A vo­nat ellenséges országbeli, nem is gyűlölt, csak megvetett idegeneket cipelt el naponta az orruk előtt. Azok is ma­gyarok? ... Úgy rohant el a vonat a magyar Alföldön, a magyar nép között, mintha a legkisebb rokonság, atyafiságos érzület se volna a vonat utasai és az állomások népe között. Ki tudta volna nekem megmondani, hogy miről gondolkozik a kis görbe magyar, aki az országutat, rótta a vasúti sínek mentén; vagy a vasárnapi paraszt, aki tét­lenül álldogált az állomáson, szemlélődve, lenézve, vállat vonva mindenre, ami neki idegen? Ki tudta volna a nép­nek megmondani, hogy miről gondolkoznak magukban a vasúton menő urak? Idegen világok voltak ők, még csak mostoha testvérek sem” S egy kissé a szebb jövőbe mert előretekinteni, amikor a minden eddigi álomnál szebb álomba merült el: „sok olyan álmot bontogattak itt a ma­gyarok a közelgő tavaszról, amely álmok minden eddigi álmot fölülmúltak, amelyeket a nép a tavaszról valaha ál­modott ... Tavaszodik. Az álmok beteljesülnek.”

Az irodalomtörténész fanyar józansággal szokott érte­kezni a Krúdytól ekkor álmodott álom társadalmi tartal­mának korlátozott voltáról, s joga van hozzá: a fenti sza­vakban mindenütt bőven érzik a mentegetődzés is, hogy – ha látta is, mélyen érezte és tudta is a társadalom hazug­ságait – a hazugságok, illúziók hálóját szétszaggató népi erők megértéséig mindeddig nem jutott el igazán. De most éppen a színes hazugságokat felfedő író szavának, a bomló életformákból nosztalgiával kivágyódónak hitelével – egy­szerre csak az új, igaz, minden hazugságtól megtisztított világ könyveit, irodalmát, meséit követelte. S e követelése, melynek többször is hangot adott cikkeiben, szívből fa­kadó, igazi írói vallomás volt, olyan valakié, aki saját írói múltjánál fogva tudta s vallotta szilárdan, hogy a megújuló nemzet létét nagy részben az igazat író, forra­dalmi művészet fogja csak megerősíteni.

A forradalom bukása után sem veszítette el 1919 forró tanulságait, ott bújkálnak azok is az uralkodóosztályról 1919 után írt művei mélyén. Ő nem lépett rá sohasem leg­nagyobb elbeszélőnk, Móricz Zsigmond útjára, de nagy író­társa maradt abban, hogy a „történelmi osztály” tudat­világának és cselekvésének végletes korszerűtlenségét a semmitérő, kísérteties-tünékeny jelenségek áttetsző ködébe burkolta. Szivárványszínekben tündöklő, mutatós rothadást tárt fel írásaiban, de ezt a letűnt életformát sohasem ken­dőzte valami átokká, „örök” magyarsággá. Mint írták róla, „a magyar romlás virága” volt, egy süllyedő világ mélyhegedűhangra fojtott önítélete. Túl rövid ideig tar­tott találkozása a néppel s a munkásosztállyal ahhoz, hogy fenn ne maradjon benne bizonyos szimpátia a letűnő világ egyes, kiemelkedő, emberileg értékes és kiutat kereső, el­vágyódó példányai iránt, de elég komoly volt találkozása 1919-cel ahhoz, hogy az értéktelen, üres emberség gavalléros haláltánca fölötti iróniáját s valami jobb, igazabb utáni nosztalgiáját sokkal erősebbé s árnyaltabbá, gazda­gabbá tegye, mint addig bármikor.

Nem kritikai realista művész, és sajátos „realizmusa” nem mérhető Móricz mértékével. Egy másik, gyökeresen eltérő művészi ábrázolásból kivont képlet rávetítésével so­hasem fogjuk művészetének igazságát, értékeit és korlátait megérteni. Kora valósága, abból merített témái, írói jel­leme és világnézete – ezek mérlegelése segítheti az iro­dalomtörténetet ahhoz, hogy műve igazi értékét az ellent­mondó állásfoglalások zűrzavarából kiemelje.

Ha Mikszáth és Tolnai Lajos útját irodalmunk fővona­lában Móricz folytatta is, és nem Krúdy Gyula (akit ugyan – mint ismeretes – erős szálak fűznek Mikszáth hagyomá­nyához), ebből semmi megbélyegző sem hárulhat Krúdy Gyula művészetére. Teljesen igaz Király István megálla­pítása arról, hogy „Krúdy vörös postakocsin utazó, elsüllyedt életű, bolygó hősei Mikszáth úri Don Quijotéinek, a Gavalléroknak, a Pongrácz Istvánoknak késői leszárma­zottai ... csak mögülük még inkább eltűnt az idő: szétfoszló kísértetekként kóboroltak a nem nekik készült vi­lágban.” De vajon jogos-e számonkérni ezek után Krúdy­tól a szatírává élesedő eszmeiséget, vagyis azt, hogy alakjai mögött ne légyen eltűnt az idő? Nem éppen azáltal hi­teles-e Krúdy művészete, hogy „boldogult úrfikorukra em­lékező gavallér-hősei sírbakívánkozó fantomok csupán”, akik „elmaradtak az időtől és talán sohasem fogják utol­érni a valóságos időt”? (Király I.) Egy percig sem ta­gadva a Krúdy művészete mélyén meghúzódó világnézeti bizonytalanságot, illetve relativizmust és csömört, sőt re­ménytelenséget, ami a gondolkozónak feltétlen korlátaira vall, egy pillanatra sem lehet jogosult Krúdy gondolkozá­sának és művészetének bármiféle párhuzamba vagy pláne rokonságba hozatala Herczeg Ferenc és társai elveivel és művészetével. Krúdyról nem mondható el, hogy „nála »magyar tragédiává« hamisítódott volna a »gavallérok« önámító hazudozása”, hogy az úri hazugságokat valóság­nak tekintette volna, hogy célzatosan és nagy emberi tar­talmakat keresően megszépítette volna e dzsentri deka­denciát. Ismétlem: szivárványos, mutatós rothadást tárt fel írásaiban, de ezt a letűnt életformát sohsem kendőzte valami átokká, „örök magyarsággá”.

1918 után írásaiban ne keressük tehát elsősorban a köz­vetlenül, nyíltan leleplező, társadalmát bíráló nyilatkoza­tokat – bár ezek összegyűjtésére is szükség volna —, ha­nem tanulmányozzuk a gondolkozó, korlátain túllépő mű­vész ábrázoló módszerének igazságát, a művészi valóság­feltárás merőben új – s bizonyára ismételhetetlen – mód­szerét, melynek romantikusan igaz emberi szépségeit, az álom-létben fel-felsajgó s kielégülhetetlen nosztalgiáját ma már – távol attól a társadalomtól – a művészi áb­rázolás egyik nagy vívmányának kell tartanunk. Nem sza­bad enyhítenünk annak a kornak, annak a társa­dalomnak marxista bírálatán, és nem szabad megfeled­keznünk a művész világnézetének, erkölcsi elveinek korlátairól sem; „a szép és jó rokonok voltak és maradnak szün­telen: de a rokonságot ugyanazonsággá ne változtassuk” – írta 1827-ben Kölcsey, tiltakozva az ellen, hogy az író művészetét a moralista ítéletével azonosítsuk, ennek pá­lyájára kényszerítsük, és a művészetben ne a valóság sajá­tos képét keressük. Ha Krúdy világnézete, gondolkozása össze is szűkíti, le is határolja a világot, melyet ábrázolni szeret, művészete páratlan intenzitással hatol be ennek a lehatárolt tematikájú világnak életébe, s bontja ki annak minden élményszerű, emberileg hiteles mozzanatát. S ezekbe – csakis ezekbe a sajátos képekbe – zárul burkolt, soha­sem közvetlen kritikája az élet-álom üressége, erkölcste­lensége, halálraítéltsége fölött.

Nem mintha 1919 után nem találkoznánk nyílt, bíráló kijelentéseivel. 1921-ben így írta le egy szép kötetének cí­mét megvilágító, egyben a múlt talán legszebb történelmi tapasztalatára kesernyésen visszautaló meggyőződését: „Bukfencet kell már vetni ennek a mostani világrendnek, hogy megint szép emberek jöjjenek a földre...” (Buk­fenc, 113. l.) 1922-ben pedig egy nem problémátlan könyvében így végzi egy hangsúlyos cikkét (A tör­ténelmi osztály), amelyben a magyar nemesség­nek a magyarság megmentésére buzduló szándékait ele­mezgeti: „Ó, ha elindulnának a Nagy István könyveiből az ősi nevek viselői... ha jönnének a messziségekből ló­háton és gyalog, forsponton vagy delizsáncon... ha összegyülekeznének a Rákoson a zászlók repkedő nyelvei alatt: mily szomorú volna a viszontlátás!” Nem a herczegferencek szava ez. Az osztály ún. történelmi hivatása vissza­vonhatatlanul elveszett, hirdeti Krúdy nyíltan 1922-ben, s anakronisztikusnak bélyegez minden kísérletet arra, hogy a nemesség egyesítse erőit a nemzet megmentésére. „Elég furcsa álom kószál most a magyarok között, amely álmo­kon idő múltával mosolygunk vagy szégyenkezünk. Ne ábrándozzunk., hogy a régi alakban kiléphetnénk önként választott sírboltunkból, magyar nemesek! Sőt egészen új alakot kell öltenünk —, az éjjel és nappal dolgozó, csu­pán a megélhetéssel törődő, a tízkörömmel verejtékes mun­kát végző magyar alakját —, hogy életben maradhassunk. Hetven esztendeig kell dolgozni minden magyar nemes embernek, hogy helyrehozza a hibákat, amelyeket hetven esztendő alatt elkövettünk!’ (Magyar Tükör, 101. l.) Milyen hetven esztendőről beszél? 1919-ben mondotta meg ezt először, keményen, amikor az 1848-tól eltelt idő – hetven év – egy nagy szakaszát különös erő­vel bélyegezte meg: „Meg kell semmisíteni Magyarország történetét 1867 óta. Ez volt a legaljasabb korszaka a ma­gyar nemzetnek.” (Divatlevél, 1918. dec. 8.) 1922-es vallomásában tehát 1919 ítéletét írta le újra az 1848 óta uralkodó nagy hazugságról és aljasságról.

Krúdy jól tudta, hogy 1918-ig „egy rabszolgaságból, áru­lásból élő nemzet paráználkodott itt politikai elvetemültsé­gében”, s világosan látta 1922-ben is a feltámadó politikai hazugságok lidércfényét. Bár szaporíthatok, mégsem ezek a nyílt politikai nyilatkozatai a döntőek; hanem a Világos­tól Trianonig tartó züllés, a kísérteties, reménytelensé­get árasztó világ ironikus ábrázolása, azokban a remek­művekben, melyekben a téma éppen a züllés, a bomlás állapotára szűkül össze, s a lélek vágyai a minden apró mozzanatból elmúltak szépségére, igaz emberségére való emlékezésben lombosodnak ki sóvárgó nosztalgiával. Ezt tanúsítják a Napraforgó, Az úti társ, a Hét Bagoly s a Boldogult úrfikoromban című nagy művek. S nem kevésbé azok, melyek Krúdy művé­szetének igazságát a halál előtti vallomások hitelével erő­sítik meg, az életmű betetőzéseként is: azok a művek, me­lyeket az olvasó könyvalakban először ebben a kötetben kap kézhez. Egy korán megjelent s elfeledett finom kisre­gényen (Régi szélkakasok között – 1909) kívül e három jelentős, kései és sok tekintetben a legjob­bak mellé állítható kisregénye (Valakit elvisz az ördög – 1928; Etel király kincse – 1931; Purgatórium – 1933) még élesebb fénybe állítja nagy művészetét, eredményeit s határait.

A Valakit elvisz az ördög regényes formá­ban az utolsó, erőteljes leszámolások egyike az olyan illú­ziókkal, amilyeneket Krúdy már 1922-ben nyíltan megta­gadott. A Rigó kiskocsma elázott vendégei, a züllött ván­dorkönyvtáros és a hamis váltókból élő telekkönyvvezető, a „történelmi” osztály megmentésére induló Alvinci se­gítségében bizakodnak. „A magyar középosztály megmen­téséről van szó, abban fáradozik Alvinci Eduard. Talpra kell állítani ismét a magyar nemességet. Vissza kell vásá­rolni udvarházait, hétszilvafáit, kötelezvényeit, váltóit. Úrrá kell tenni ismét a dzsentrit, mert nélküle elpusztul Magyarország. Legyen megint mindenkinek agara, kocsija, akár csak bricskája is, ne járjon gyalog a nemes ember. Elég volt a zsidók, grófok, meggazdagodott parasztok urasko­dásából. Gyerünk vissza a régi Magyarországba.” Így szólt Tinódi, akinek már a csizmája elárulta, hogy viselője „sze­ret a történelemből felvenni álneveket”. Álnév alá rej­tőző álvilág ez – a fiatal főhős is betyárosan Patkó Ban­dinak nevezi magát —, melynek a szerelmi sóvárgáson és a duhajkodáson kívül semmije sem igaz, még a váltója sem. Éppen a hamis váltói visszavásárlására áhítozó ne­messég között, e baljós kísértetvilág nyírségi útjain gördül végig utoljára a „vörös postakocsi”, amelynek gazdája – váltóhamisítók megmentésével keresi jogát a fejedelem­séghez! Egy új, mindennél reménytelenébb Csicsikov – akinek királyválasztási terveire csak a „fizesd ki váltóin­kat!” követelés visszhangzik eszelősen az Európa fogadó söntésében. Hát még később, Pazonyban, az „ármális falu­ban”, ahol a házfalaknak már semmi céljuk, ahol vak­ablakok merednek az utasra, a kapuszárny kitörött, s a ker­tek is „csupa céltalanság, csupa életképtelenség, csupa fe­leslegesség”, ahol a jegenyefákra sem néz már senki az életben, ahol a megszokottaknál nincs már újabb szó az életre s ahol „azért legjobb, ha nem is törjük a fejünket azokról a titkokról, amelyekről Hamlet királyfi beszél”. Ide hajt be, a közbirtokossági kaszinó kapujához, a „vörös postakocsi”. S már jönnek is sorjában: a hamiskártyás öreg kapitány, aki Alvincivel fizetteti ki adósságait; Pthrügyi Pál, aki ócska pöriratokat sózna rá Alvincira, de hamis váltóit a világért sem adná ki a kezéből, hiszen még azok is reálisabbak, mint Alvinci nemzetmentő akció­jának agyréme: „mire kellenek a méltóságos úrnak a vál­tók? azt csak nem vehetem készpénznek, hogy akad az országban olyan bolond ember, aki az amúgy is régen veszni indult középosztályt megmenteni akarná? Ki törődik itt a középosztállyal? Az apák már belenyugodtak a pusztu­lásba, szinte már rosszul esne nekik, ha az előre látható vég­zeten valaki változtatni akarna. Megnyugszanak a bajban, mint beteg ember a maga betegségében, mert még mind­nyájan éreznek elég erőt magukban, hogy a dolgok ko­molyra fordulása esetén egy pisztolylövéssel megmenekül­hetnek a végzet elől”. Azután a bálrendező gigerli jön, aki mindenkinek, akinek nevét ráírta váltójára, be szokta vallani tettét lejárat előtt – íme a becsület! —, s így min­dig térdenállva kunyorálta ki életét; végül a tiszteletre­méltó külsejű Ispányi bácsi, aki már ült is váltóhamisítás miatt, s akitől ugyancsak nem lehet váltókat venni, mert ily bagatell dologgal a bankóhamisítás felé kacsintgató öreg már nem is törődik. Az alakokat kísérő irónia már-már a szatíra erejével hat az olvasóra. Ha Csicsikov üggyel-bajjal szerzett is magának „holt lelkeket”, Alvinci Eduárd már hamis váltókat sem tud vásárolni a halálba züllő ne­mesektől: nem adják ki kezükből, mert – büszkék rájuk, mert – megszokott módon élnek belőlük, mert – züllöttségük már a váltóhamisítás szintje alá csúszott. Mert a hamis váltó lett az élet hétköznapjaiban legtöbbet forga­tott, életre „jogosító” nemesi levelük. Ott, az ármális falu­ban, ahol a házfal, az ablak, a kapuszárny, a kertek, a je­genyék s az emberi szó mind-mind „csupa céltalanság, csupa életképtelenség, csupa feleslegesség”.

„Hát ez volna az a magyar középosztály, amelyet én megmenteni akarok? Ezek a cégéres gazemberek? – tört ki Alvinciből a szó ... Hol vannak azok a szép, szomorú emberek, akik önhibájukon kívül veszítették el az őseik vagyonát, biztos fedelüket, családjuk jövendőjét és a ma­guk jelenét?... Hol vannak azok a vértanuk, azok a szen­tek, azok a csodálatraméltó férfiúk, akik benépesítették a régi, szent Magyarországot, tűrtek börtönt, üldöztetést, de politikai hitvallásukból nem engedtek? Hol vannak a ne­mes jellemű, fennkölt gondolkozású férfiak, akik valaha fegyvert fogtak önmagukra, mert nem tudtak megalkudni az új élet becstelenségeivel, komiszságaival, lealázó hely­zetével —, mert nem akartak sem bűnösök, sem megbé­lyegzettek lenni? Hol vannak azok a férfiak, akiknek sír­kövére majd rá fogják vésni: minden elveszett, csak a be­csület maradt meg? – Azok kérem régen Amerikába szök­tek – szólt közbe a züllött úriember epésen.”

Krúdy most is az 1849-től 1919-ig húzódó hetven év becs­telenségét, züllő és züllesztő életét vádolja – semmivé foszlatva hősének gyermeteg ábrándjait. Vigasztalást hon­nan is meríthetne? Patkó Bandinak heves kifakadása, az ifjúságot védve a „hitvány lókötő” öregek ellen, csekély hitelű – Patkó Bandi is a kisváros lázas-beteges szerelmei­nek, duhajkodásainak gőzös légkörében vész el. A költő csak a tájból, a szülőföld gyönyörűségéből meríthet vi­gaszt, kaphat mélabús, szinte szimbolikus, az egész fenti cselekmény jelentését átsugárzó feleletet fájdalmas kérdé­seire.

Amikor Csicsikovnak menekülésszerűen kell távoznia a városból, csézája lassan a szántóföldek, fenyvesek közé ér, s az író lelkét egyszerre valami végtelenül áradó dallam, valami kimondhatatlanul forró, szerelmes áhítat tölti el Oroszország, a csodák földje iránt. Alvinci Eduard is me­nekül, komoran: „Ismét utazott a vörös postakocsi... Ha­bár a bennülők nem voltak olyan jókedvűek, mint akkor, mikor a kocsi először járt velük e tájon ... A táj mind borultabb lett.” S ekkor hangzik fel Krúdy lelkében is Ma­gyarország s a Nyírség szerelmének dallama:

„Óh Nyírség, óh Magyarországi Te tündéri panoráma, miért szálldos vissza lelkem mindvégig régen látott tá­jakra? Nem adtál magadból egy talpalatnyi földet sem, mégis jobban szeretlek téged, mintha uradalmaim terülné­nek el öleden...”

A télbe boruló nyírségi táj mindinkább az élet elpihenésének, fájdalmas elakadásának, halálának lesz szimbolikus kifejezőjévé. Gogol az orosz tájban a határtalan, nagy gondolatok szülőanyját öleli lelkes megindulással, Krúdy rezignáltan csak a téli álomba merült nemzetet látja, mely­nek álmaiban is csak a múlt kísértetei járnak fel sírjuk­ból. „Télen nincs mit keresni ezen a tájon, mert olyan ez, mint ama történelmi korszak, amikor a nemzet még álomba merült, hogy erőt gyűjtsön a további viszontagságokhoz. A nagy lángralobbanások után, a Rákóczi, Kossuth felkelések után következtek el a nemzetnek telei, amint a tájékra jön a hó, midőn az utolsó pásztortűz is kialudt a messzeség­ben ... Magyarország nem olyan ország, amely könnyen változna, akár száz esztendők leforgása alatt is...”

Alvinci most már mindent tud. Az ősök – a képe­ken – buzogányt tartanak a kezükben, „vajon mit vesznek markukba az unokák?" – kérdezte egyszer. Az egész könyv felel rá: makkdisznót és hamisváltót. Tudja, hogy a Rákócziak, Bocskayak kora lejárt – nincs már hazafiság, nincs becsület az utódokban. – „Valakit előbb-utóbb elvisz az ördög ezen az úrhatnám vidéken” – morogta maga elé még a nagyobb tapasztalatok előtt. Mire vissza­érkezik a városkába, a váltóhamisító telekkönyvvezető már agyonlőtte magát. Az ördög kezdi elvinni ezt a világot. S Alvinci menekül hívek és remények nélkül, mint kísér­tet a semmibe, ahonnan jött.

Krúdy két cselekményszálból fonta elbeszélését: a kocsmázók és Alvinci összetalálkozó történésének szálaiból. Az előbbiben némileg már a Boldogult úrfikorom-ban helyzetei, hangulatai készülnek elő. Uralkodóvá azonban az utóbbi szál lesz, Alvinci utolsó, lesújtó hatású útjának ironikus, helyenként szatirikus elbeszélése. Ten­denciájával, alakjainak sajátos, romantikusan groteszk be­mutatásával, csodálatosan lírai tájképeivel és szubjektív vallomásaival e kis regény Krúdy legszebb alkotásai mellé emelkedik.

 

Oldottabb, hosszadalmasabb mesét ad elő a hasonló témájú és tendenciájú Etel király kincsé-ben. Az 1922-es Magyar tükör idézett cikkében leírt groteszk hely­zet – mi lenne, ha az ősi nevek viselői a haza megmenté­sére összegyülekeznének a Rákoson a zászlók repkedő nyel­vei alatt – elevenül meg a regényben, az akkori cikk ta­nulságát erősítve meg: mily szomorú is ez a viszontlátás! Az Etel király kincsét keresők históriája fölé bízvást oda­írható az 1922-es cikk e mondata: „Ne ábrándozzunk, hogy a régi alakban kiléphetnénk önként választott sírbol­tunkból, magyar nemesek!” – „Szabolcs vezér – egy úri­ember a 19. század végén és a 20. század elején” utolsó felfedező útra indul Attila kincsének feltalálására. Egy őszies hangulatú szerelmi fellobbanás zavarta ki a láb­fájós férjek dédelgetett nyugalmából, „talpraállott és ko­molyan gondolkozott azon, hogy utazni megy amaz Etel király kincsének feltalálása érdekében. – Itt van az idő, hogy megmentsük az úgynevezett hétszilvafás magyar birtokososztályt! – mondogatta Szabolcs vezér! Hada­kat toboroz a lábfájós, lerokkant úriemberekből, akikben még volt annyi lelkesedés, „amennyi ahhoz kell, hogy pél­dául a képviselőválasztáskor a zászlót egyik faluból a má­sikba vigyék”. Az irónia ott villódzik az útrakeltek, a ve­zér és „hadnagyai” bemutatásában – köztük van Kálnay László is (A Hét Bagoly szomjas Gusztijának és a Boldo­gult úrfikoromban Esperesének modellje), ott van Lányi Anti, a műgyűjtő, ott Elek ezredes, aki – lábfájását gyó­gyítandó – a lábujjai közé szorított krajcárosokra lövöl­döz célba, aki Pazonynak (az előbbi elbeszélésben szatirizált helységnek) a küldötte.

A Nyírből Miskolcra – ahol „többet álmodnak, mint máshol” – térnek be s itt vég nélküli mesék és borozás veszi kezdetét: mesék a vidéki életről s a magyar korona kalandjairól, a kincset őrző, nemzetet fenntartó nőkről, Etel király kincséről s arról, hogy Attila kincsét egyszer már a – honfoglaló-magyarok megtalálták, s „országalapításra, kereszténység felvételére etcetera el is költötték”. A mesék mélyén mákonyosan-önámító és ironikusan le­leplező vonások olvadnak egybe Szabolcs vezérről és ha­dairól. A hősi történelem a 19. századvégi hamiskártyá­sok képzetei szerint alakul át dzsentri mesévé, hitető, időt és jelent feledtető játékká – jobb is így, hiszen Miskolcig már el is költötték útiköltségüket, s Szemere Miklóshoz, a fővárosba kell küldeniük követet, hogy kiváltassák magu­kat. Így festenek a 3. honfoglalás bús-boros vitézei, akik maguk sem veszik komolyan kincskereső útjukat – az egész út hangulata s jelentése az utolsó mulatozásra induló korhelyek kirándulása és az anakronisztikus vitézi kavalkád között hullámzik. „Valami komédia érkezett a vá­rosba! – mondta a tagbaszakadt kocsmáros és a fiához így szólt: – Menj csak Berci, nézd meg, hoztak-e aprópénzt ezek magukkal, vagy vinni akarnak?” Így fogadja Buda­pest a „peleskei nótáriusok” és a „Pongrácz grófok” kései, gyermeteg utódait a „harmadik honfoglaláskor”.

Azonnal elsüllyednek – az Arany Sas fogadó patriar­chális tenyészete, mint egy ősi világból fennmaradt sziget, fogadja-rejti magába őket, és szabadon élhetnek, álmodoz­hatnak a Don Kalabrézer, Don Gunárosz-féle és más, még az álnevüket is másoktól kölcsönző ősvilági gavallérok kö­zött, szabadon ünnepelhetik az Attilának tűnő Szemere Miklóst, az Ildikónak tűnő Jolán bárónét, ehetnek, ihat­nak a fantáziájukban élő kincs reményében. Jó volna ugyan állást vállalniok, hogy élhessenek is valamiből, amíg a hun király kincsét meg nem találják – de hát története­sen nincs képviselőválasztás az országban, ahol kortesked­hetnének s így marad csak az élősködés. A kincsen persze mindenki osztoznék, aki csak hall Szabolcs vezér vállal­kozásáról. Így a Szabolcsból elszármazó, Óbudán élő, szere­lemre vágyó özv. Boryné is, aki randevúra hívja Szabolcs vezért és megsétáltatja Óbudán. „Azon a napon úgy tűnt fel a hunok kirándulása, mintha az egész új honfoglalási utazás csupán egyetlen szempontból történt volna: Boryné szoknyája kedvéért...”

Végtelen kanyarokat vesz a mese, nagy kitérőket az óbudai házakról, szőlőkről, szerelmekről és kocsmákról szóló beszélgetésben, amíg el nem érkeznek a haldokló „Bercsényi gróf-nak, e régi kincsásónak házába. A hal­dokló mesét mond a föld alatt élő, forróvérű cigánvlánynak az égi szerelemtől kótyagos kántor iránti szerelméről, s azzal végzi, hogy a cigányoktól megtalált nagy kincsek – Etel király pogány kincse! – sem tudták a kántort sze­relemre bírni, és tiltakozásul Szűz Mária nevének kiejté­sével csupa kővé változtatta a kincseket. Monda és le­genda, babonák és mesék légkörébe vész a pirosruhás, gro­teszk haldokló alakja a köréje csoportosuló korhelyekkel, kártyás asszonyságokkal, férfiakra vadászó özvegyekkel és az álmaik szétfoszlásával összeomló Szabolcs vezérekkel. Szabolcs vezérből még a szerelem tüze is ellobban a babo­nás történet hallatára, s hiába veszi őt kezelésbe Madame Pilisy (Schumayer) Róza, a nagy demi-monde, az öreg rezignációja mindinkább a halálra készülődőké. Inkább Róza az, aki belészeret, leviszi falusi birtokára, de azon az éj­szakán, amikor az asszony szerelmét ajánlja neki, Szabolcs vezér búcsú nélkül elutazik, hazamegy, meghalni.

A cselekmény irreális és nem egyszer fantasztikus szöve­tébe rengeteg részletkéje tapad az álom és való közt lebegő életnek: a kincskeresés ürügyével boros-szerelmes kalan­dozásra induló falusi dzsentriktől, a nagyváros kispolgári piszkáig és arisztokratikus rothadásáig, Szabolcs vezértől Szemere Miklósig, s a „szentéletű” grófig, akinek légköre e perverz bujaság (megannyi ismert alakja az akkori közéletnek). Minden alak, minden helyzet egyszerre valóságos és fantasztikus, élő és már túlélt, humoros és ironizált. Nincs szó gyilkos iróniáról, de megbocsátásról sem: min­denki halálraítélt, minden cselekvés üres, értelmetlen. Egy gyermekes, csak a mesélgetés kedvéért komolyan vett kincskereső illúzió, ábrándkergetés, melynek során csak azt lehet megállapítani az emberekről, hogy „hát ezeknek bi­zony nem nagyon érdemes Attila kincsét megtalálni, mert úgyse vennék semmi hasznát – mond Szabolcs vezér”, züllés és halálrakészülődés: ennyi a jelentése az Etel ki­rály kincsének. A művészi alakítás érdekessége és értéke abban van, hogy egy minden ízében kétértelmű, létében bizonytalan, körvonalaiban, jellemeiben szétfoszló világot ragad meg – jellegzetes körülményeinek, színhelyeinek, szokásainak jellemzésével és a művészi elbeszélés formái­nak bravúros váltogatásával.

 

Sokkal személyesebb s talán minden más írásánál szub­jektívabb a Purgatórium, utolsó műve, mely a nagy­beteg Szindbád vallomásait tartalmazza, első személyben. Mint Alvinci Eduárddal az előbb, most Szindbáddal ta­lálkozunk utoljára. Még a szokott szerény, elbeszélhető cselekmény kerete is elmarad – az egész egy nagy vallo­más a halálosan beteg ember szenvedéseiről, életvágyáról és életgyűlöletéről, bűntudatáról és vezekléséről. Az orvo­sok és az ápolók úgy jelennek meg előtte, mint a bíróság, mely ítéletet mond ki felette, a rossz ember fölött. A be­tegség és a gonoszság eggyé olvad lázálmaiban. S keresi bűnét, s ítéli ő is a világot. Beteg testének felületén, be­teg agyának tekervényeiben zajlik, bomladozik a külső világ válsága. Az a válság, mely élet és halál közt lebegő emberségének széthulló, majd összeverődő asszociációiban felmérhető, mélyen érzékelhető, s amelyre gyógyulást seho­gyan sem talál.

A dimenziók, melyekben élményei megjelennek, egymásbafonódnak, néha áttűnnek egymáson, élete egyetlen vibráló tánc a fizikai benyomásoknak, a révületben adott szürrealista magyarázatoknak s a vaskos valóság gúnyos megértéseinek körforgásában. Az amit érzékel, éppúgy le­het viviszekciós, értelmetlenül állati kínlódás, mint túlvilági fények övezte vágy a telt női boka, a kalarábé, a női csípő, a szűzies hamvasságú szilvák vagy pirospozsgás császár­zsemlyék iránt. Éppúgy lehet kísérteties félelelem a halál­tól mint halálvágy, tudatalatti azonosulás azzal a világgal, melyet odakünn tipornak le a tüntetőkre rohanó lovas­rendőrök, és tiltakozás az egészséges háztulajdonosok, bárónők, spekulánsok világa ellen. Végtelen keserűség kiált belőle: „úgy látszik, az egész világ megjavult, csak magam vagyok gazember.” Különb vagyok, mint az urak kinti, egészséges világa – szakad föl lelkéből. „Ó nagy­ságos kisasszony, nem vagyok én való azok közé az em­berek közé, akik a szanatórium szép parkjában, bizonyo­san csodaszép parkjában mulatozva töltik életüket, bá­gyadt, kis képzelt és dédelgetett betegségeikkel garnirozott életüket. Ahol a bárónő álmát fejtegeti a lélektani pro­fesszor...” Mennyire fáj, hogy a „gyáva férfiak, akik eddig remegtek Szindbád karjától, kardjától, észbeli fölényességé­től, megmagyarázhatatlan erkölcsétől, kitapasztalhatatlan ra­vaszságától: a gyáva férfiak ... most kárörvendve moso­lyognak, mikor tönkrement, közülök a legkülönb,'nyomo­rult, tehetetlen csontváz.” A magára maradt különb em­ber pusztulása – ebben foglalható össze az egész történet (még ha a végén magához is tér a beteg). Vagy talán – a szokott önirónia stílusában – nem más ő, még most sem, mint „egy vén, talaját vesztett szélhámos, aki a betegségé­vel, de a halállal is huncutkodni akart, de az orvosok és a papok, a valódi szélhámosok okosabbak nála és nem en­gedték, leleplezték, visszakergették a mindennapi életbe”? Mindegy, Krúdy Gyula annak az embernek az önérzetével írja ezt a művét, aki nem azonosítja magát, a látszatra egészséges, valójában hamis életű, hazug, rothadó külső világgal: a lázas állapotában kémkedő főkapitánynak né­zett matrackereskedővel, az angol regényeket tartogató de angolul semmit sem tudó fiatal hölgyekkel, az arisztokra­tikus tartású tejkereskedőnékkel és uzsorásokkal, azokkal a hamiskártyásokkal és lóversenyjátékosokkal, akiknek ép­pen annyira nem vétett, mint elguruló nadrággombjának. S mégis, mind gyűlölik őt, s vesztét kívánják. Az apró tár­gyak merénylete, a városi luxus-kutyák ugatása, az egész­ségét ápolgató jótársaság stb. kárörvendő nevetése vérig sértik halódó életét, öntudatát: „Köttessen pokrócokba Pista bácsi, mert nagyon rosszul érzem magamat az embe­rekkel való találkozás után. Gyertek bolond víziók, nem lehettek bolondabbak az életnél.” A nő problémája – a „szamárfülű nagyságos asszonyoké” – egyszerre furdalja a haldokló lelkiismeretét és lázítja ellenállását. „Belát­tam, hogy Karvalyi úrnak, ennek az elgyötört ócskások piacára került idealistának igaza volt, mikor egy halálos ellenséggé válott és másba megszerelmesedett feleség tá­madásait, készpénz után való rohamait nem akarta vissza­verni másként, mint a sorsba vetett bizalommal... kinek van kedve odaállni egy hajdanán szép, de most mocsokkal teli női száj elé, miután a szerelem elpárolgott és a nő­ből kijön az igazi lénye?” Minden mi szép volt, elhagyja (csak egy-egy forró szerelem kíséri álmaiban, ő meg lesi csak szívszakadva, nem könyörül-e meg rajta valaki a kór­háziakból, nem szöktetné-e meg valamelyik romantikus barát?). Minden, mi barátságos vagy közömbös volt életé­ben, ellene lázad. A külvilág nehezedik beteg lelkére „A macska merénylete”, „A kutyák merénylete”, „A meg­csalt ember merénylete” elbeszéléseiben, s utánuk „A lo­vasrendőrség merénylete” s az apró tárgyaké elviselhetet­lenné teszi bűntudatát és bűnhődését. Testén, megkínzott idegein – úgy érzi – a sztrájkolok tömegét szétverő lo­vasrendőrök vad rohama viharzik át, „no most a lovas­rendőrök elé kell feküdnöm, hogy megkegyelmezzenek”, mert „mintha most akarnák végre bevenni a szanatóriumot, hogy az itten elbújt bűnös embert felelősségre vonják”. Tudatalatti azonosulás ez a sztrájkolókkal, a lázadókkal (a fűtőkkel, akik megrugdalják a luxusebeket), a szöktetőkkel, mindazokkal, akik menekülni akarnak ebből az elviselhetetlenül uralkodó társadalomból.

„Nem, nem lehetett elhinni józan ésszel, hogy valami nagy bűnt ne követtem volna el, amelyért most szenve­dek" – ismeri el a vele szembenállókról, de ugyanakkor hiába vájkál önmagában, csak a korcsok, a szolgák, a hit­vány és piszkos kispolgárok, a felesleges polgárok és ál­arisztokraták, urak és papok elleni gyűlöletet fakasztja lel­kéből, mind mélyebbről. Így is fejezi be kisregényét, egy fintorral az orvosok és a papok felé. Az orvos tudatja vele, hogy a pap „állapította meg először, hogy életereje visszatért, már kacsintgat a menyország felé. Hazudik, mint minden élő ember.”

A kisregény témája és stílusa szokatlanul újszerű s mégis ismerős: a világ atomizálódik a haldokló hallucinációiban és gondolattársításaiban, minden jelenség hirtelenül csap át az ellenkezőjébe, a jó a rosszba, a nagyszerű a kicsinyes-hétköznapiba, a rejtelmes a közönségesbe, a rettenetesen gonosz a kispolgárian számítóba, az inkvizitor a telekügynökbe, de e kettősség egyik oldalán mind­untalan a – most már végképp elmerülő – csodálatosan buja életvágy és valóság jelei, képei burjánzanak el. Krúdy világa, szerelmek és kocsmázások, séták és nagyevések, kisemberek és álnagyságok, vidéki kalandok és városi kincskeresés, házikók és óbudai szent szobrok zuhogó ára­data önti el ezeket a halál előtti vallomásokat s hitelesíti őket az egész életmű csúcsán.

Mert aki e vallomásokat írta, csak az életet, a szebbet, a jobbat, az igazabbat kereste. S mert nem találta, vált lassan menekülő emberré, néha-néha lázadóvá is. Támasz­kodnia nem volt mire – nem látott el az újabb erőkig. De az igazat írta – önmagát sem kímélve – a szétzüllő világról.

Amikor ez utolsó jelentős műveit adjuk az olvasó ke­zébe, meggyőződésünk, hogy egy lépéssel ismét közelebb jutottunk Krúdy nagy művének felméréséhez s művésze­tének elismeréséhez.

Szauder József

 

(Valakit elvisz az ördög és más kisregények.
Debrecen, 1956, Alföldi Magvető. 7-26. p.)