CERUZASOROK KRÚDY GYULÁRÓL
Tíz
évvel ezelőtt halt meg Krúdy Gyula. Azt mondják, Szindbád hajójával egyenesen a
mesék országába vitorlázott.
Nem
e világból való ember volt.
Saját
álmainak ködébe burkolózva járt-kelt a budai utcák csöndjében és a körút
zűrzavaros hangosságában is. Bár senki se tudta jobban, mint ő, hogy melyik
vendéglőben adják a legszebb csonthúst, ecetes tormával, vagy melyik
virágkereskedésben kapni a legfrissebb fehér szekfűt,
mégse volt e világból való ember. A magyar hétköznapoknak és az ezeregyéjszaka mese-hangulatainak ez a bűvös méregkeverője
szívében már rég elveszítette az élet és
az álom országhatárait. Álmában látott mesebeli asszonyokba volt szerelmes
és nem létező havas mezőkön vágtató szánok párolgó lovainak csengőjét hallotta
csilingelni a Margitsziget fái közt suttogó szelekben. Megtanította visszafelé
peregni az Időt és alázatra szoktatta a Valóságot.
Varázsló
volt.
Sok
baja volt mégis a pénzzel. Többet dolgozott, mint Balzac, s az adósság élete végéig
fojtogatta. Halála előtt lakásában a villanyt kikapcsolták a ki nem fizetett
villany-számlák miatt. Gyertya mellett írta utolsó elbeszéléseit. Biztosan
valami violafényben párázó, mesebeli átkot látott az efajta
bajokban is.
Mindenben
azt látott.
Az
élet szépségeiben is, mik tompa zsongással, kábító illatfelhőkként szöknek el
és szöknek vissza az emberi szívekbe, sohase maradnak hívek hozzánk, de sohase
hagynak egészen cserben. Ezt a felhőjárást figyelte, s nem az emberi világot.
Saját mondatait figyelte, hogy elég érzékenyek-e és méltók-e ahhoz az éteri
zsongáshoz, mely a kocsmaasztalok korsócsörömpölésén épp úgy áthallatszik, mint
a gomblukba tűzött virágok reggelre kiszáradt szirmának zizegésén, vagy a téli
hajnalok kegyetlen csikorgásán.
Nem
volt se pesszimista, se optimista. A mély lemondás melankóliájával csodálta az
eleven szépséget és a rezignáció mosolyával hajolt a felkötött állú halottak
fölé.
Semmit
se nézett meg olyan közelről, hogy a mesék arra lebegő kísérteténél jobban
lássa. Nem dolgozott éles kontúrokkal, nem volt plasztikus. Ha egy arcot akart
leírni, nagyon messziről közeledett az archoz: két nyugtalanító tájképet
festett le szavaival: «A
halántéka fehér volt, mint decemberben a hegyoldal, és arca, homloka, régi
szenvedélyes szeme hűvös és friss, mint a vén híd cölöpei
alatt vágott lék a hegyi patakon, ahová alkonyattal vízmerítés céljából járnak
az asszonyok». Az arc, amit elénk akart rajzolni, megmerült mesebeli tájak
szépségében és úgy tekint ránk, mint a romantikus mitológia hínárral és
szőlőlevelekkel megkoszorúzott faunja.
Az
életet csak az emlékek visszképeiben látta. Sohase énekelt, csak régen hallott
nóták visszacsengő foszlányaira figyelt. «Valahol
elvesztettük őt, mint farsangi dáridókból hazafelé kocogó vén kontrás elhagyja
hangszerét a hajnali ködben.» A veszendő életet, vagy, ha úgy tetszik «az
elveszett időt» kereste ő is az emlékek villogó ködeiben. Alakjai, akár egy
valóságos, sötét kapu alól, akár egy régen olvasott regény sárga lapjairól,
vagy egy finom keretbe foglalt régi metszetről lépnek elénk, egyforma életet
élnek. A valóságot is befutja a regényesség. Vaskosságok oldódnak lírává anekdóták álomképekké. Költőisége a nyers valóságot az
álmok ködeibe emeli fel. De vannak realista végletei is ködösítő művészetének.
Víziója egy reális mag körül virágzik ki mindig.
Realizmusa
démoni. Mint valami fantasztikus panoptikum nyüzsgő
sokadalma áll előttünk a hajnali kocsmanép: muzsikusok, örömlányok, éjjeli
pincérek, öngyilkosokat szállító öreg konfliskocsisok.
«Holdkóros arcú nők félig öltözetlenül
hajolnak ki a folyosó vasrácsán és céltalan fiatalemberek üldögélnek a
konyhaküszöbön, hajuk szemükbe lóg és a zordabb időjárás beköszöntével is nyári
fehércipőt viselnek.» A háztetőkön omlatag kémények fuldokolnak, s a
járdaszélen züllött, poros fák ácsorognak... Külön
története van a magányos ecetfának is. «Ő
az egyetlen az egész utcában, aki örvendezni tud a szélnek, mely legalább
meghintáztatja gallyait. Éjszaka mindenféle pókhálókat, ökörnyálakat szed fel,
mintha elkószált volna helyéről.» Ezek a fák és kémények se díszletek
csupán, élő és tevékeny kalandorok ők is, s úgy halnak meg éppen, mint az
emberek... Krúdy hosszan rajtuk felejti szemét.
Elbeszélés közben sokszor elfelejti, hogy hol is tart a mese, nem veszi észre,
hogy egy csodálatos hasonlat egész más irányba vitte el mondatait: a káprázatok
villanó fényeinek színjátékát kottázta, érzékeny metaforáival. Meséi izzón
oldódnak fel képekben, színekben és a nyelv zenei hullámjátékában.
A
mese, amit elkezd, nem végződik be soha. Gyöngéden összekúszált,
szelíden hullámzó áradással mindig a végtelenség felé száll. Mint a megütött
hang a zongorán, melyről nincs szíve, nincs kedve elvenni az ujját az embernek,
míg magától bele nem simul a csendbe a zengés.
Novelláinak
hőseit nem hagyta gyorsan meghalni. Sokáig hallgatta az álmok és rögeszmék
visszhangjait a szívükben. Hősei egyik novellából átsétáltak a másikba, újra és
újra felbukkantak és folytatták végtelen életüket.
Nem követte a regényírás klasszikus hagyományát. «Jellemeinek» rajzában nem a
«fejlődés» epikailag is változatos drámaiságát igyekezett visszaadni. Az ő
hősei, a Rezeda Kázmérok, Alvinczi
Eduardok, Emlékik és Nagybotosok jellemében nincs drámai változatosság. Ezek a mindig
visszatérő alakok sohase fejlődnek, a
velük történő események nem változtatnak rajtuk semmit. Ugyanolyanok maradnak,
amilyenek voltak: az ábrándok és rögeszmék ködlovagjai, akik az élet
változékony színessége helyett az álmok és rögeszmék változhatatlanságának
bizonyítására bukkannak fel konokon. «Jellemfejlesztés», «kompozició»
ezeket a fogalmakat kitörülte Krúdy a mestersége szótárából.
Mégis,
vagy talán éppen ezért, egyetlen és hatalmas regény Krúdy életműve. Az
egymáshoz kapcsolódó novellák és regények belső
kapcsolata, lírai egysége teszi azzá.
Azt
mondják, amikor látta, hogy az asztalára állított gyertya nemsokára utolsót
lobban, gyorsan befejezte az elbeszélést. A hosszú és végtelen mesében bármikor
meg lehetett állni. S tíz évvel ezelőtt, mikor az utolsó gyertya készült
elaludni Krúdy asztalán, nyugodtan letehette a tollat: nagy és befejezhetetlen
mese-világa kész volt és egész. Régóta az volt.
A
nagy Krúdy-regényt a tengerhez lehet csak hasonlítani. Végtelen és szeszélyes.
Befejezhetetlen, de egész.
SZEGI PÁL
(Magyar Csillag, 1943/11. 691-693. p.)