CERUZASOROK KRÚDY GYULÁRÓL

 

Tíz évvel ezelőtt halt meg Krúdy Gyula. Azt mondják, Szindbád hajójával egyenesen a mesék országába vitorlázott.

Nem e világból való ember volt.

Saját álmainak ködébe burkolózva járt-kelt a budai utcák csöndjében és a körút zűrzavaros hangosságában is. Bár senki se tudta jobban, mint ő, hogy melyik vendéglőben adják a legszebb csonthúst, ecetes tormával, vagy melyik virágkereskedésben kapni a legfrissebb fehér szekfűt, mégse volt e világból való ember. A magyar hétköznapoknak és az ezeregyéjszaka mese-hangulatainak ez a bűvös méregkeverője szívében már rég elveszítette az élet és az álom országhatárait. Álmában látott mesebeli asszonyokba volt szerelmes és nem létező havas mezőkön vágtató szánok párolgó lovainak csengőjét hallotta csilingelni a Margitsziget fái közt suttogó szelekben. Megtanította visszafelé peregni az Időt és alázatra szoktatta a Valóságot.

Varázsló volt.

 

Sok baja volt mégis a pénzzel. Többet dolgozott, mint Balzac, s az adósság élete végéig fojtogatta. Halála előtt lakásában a villanyt kikapcsolták a ki nem fizetett villany-számlák miatt. Gyertya mellett írta utolsó elbeszéléseit. Biztosan valami violafényben párázó, mesebeli átkot látott az efajta bajokban is.

Mindenben azt látott.

Az élet szépségeiben is, mik tompa zsongással, kábító illatfelhőkként szöknek el és szöknek vissza az emberi szívekbe, sohase maradnak hívek hozzánk, de sohase hagynak egészen cserben. Ezt a felhőjárást figyelte, s nem az emberi világot. Saját mondatait figyelte, hogy elég érzékenyek-e és méltók-e ahhoz az éteri zsongáshoz, mely a kocsmaasztalok korsócsörömpölésén épp úgy áthallatszik, mint a gomblukba tűzött virágok reggelre kiszáradt szirmának zizegésén, vagy a téli hajnalok kegyetlen csikorgásán.

 

Nem volt se pesszimista, se optimista. A mély lemondás melankóliájával csodálta az eleven szépséget és a rezignáció mosolyával hajolt a felkötött állú halottak fölé.

Semmit se nézett meg olyan közelről, hogy a mesék arra lebegő kísérteténél jobban lássa. Nem dolgozott éles kontúrokkal, nem volt plasztikus. Ha egy arcot akart leírni, nagyon messziről közeledett az archoz: két nyugtalanító tájképet festett le szavaival: «A halántéka fehér volt, mint decemberben a hegyoldal, és arca, homloka, régi szenvedélyes szeme hűvös és friss, mint a vén híd cölöpei alatt vágott lék a hegyi patakon, ahová alkonyattal vízmerítés céljából járnak az asszonyok». Az arc, amit elénk akart rajzolni, megmerült mesebeli tájak szépségében és úgy tekint ránk, mint a romantikus mitológia hínárral és szőlőlevelekkel megkoszorúzott faunja.

 

Az életet csak az emlékek visszképeiben látta. Sohase énekelt, csak régen hallott nóták visszacsengő foszlányaira figyelt. «Valahol elvesztettük őt, mint farsangi dáridókból hazafelé kocogó vén kontrás elhagyja hangszerét a hajnali ködben.» A veszendő életet, vagy, ha úgy tetszik «az elveszett időt» kereste ő is az emlékek villogó ködeiben. Alakjai, akár egy valóságos, sötét kapu alól, akár egy régen olvasott regény sárga lapjairól, vagy egy finom keretbe foglalt régi metszetről lépnek elénk, egyforma életet élnek. A valóságot is befutja a regényesség. Vaskosságok oldódnak lírává anekdóták álomképekké. Költőisége a nyers valóságot az álmok ködeibe emeli fel. De vannak realista végletei is ködösítő művészetének. Víziója egy reális mag körül virágzik ki mindig.

Realizmusa démoni. Mint valami fantasztikus panoptikum nyüzsgő sokadalma áll előttünk a hajnali kocsmanép: muzsikusok, örömlányok, éjjeli pincérek, öngyilkosokat szállító öreg konfliskocsisok. «Holdkóros arcú nők félig öltözetlenül hajolnak ki a folyosó vasrácsán és céltalan fiatalemberek üldögélnek a konyhaküszöbön, hajuk szemükbe lóg és a zordabb időjárás beköszöntével is nyári fehércipőt viselnek.» A háztetőkön omlatag kémények fuldokolnak, s a járdaszélen züllött, poros fák ácsorognak... Külön története van a magányos ecetfának is. «Ő az egyetlen az egész utcában, aki örvendezni tud a szélnek, mely legalább meghintáztatja gallyait. Éjszaka mindenféle pókhálókat, ökörnyálakat szed fel, mintha elkószált volna helyéről.» Ezek a fák és kémények se díszletek csupán, élő és tevékeny kalandorok ők is, s úgy halnak meg éppen, mint az emberek... Krúdy hosszan rajtuk felejti szemét. Elbeszélés közben sokszor elfelejti, hogy hol is tart a mese, nem veszi észre, hogy egy csodálatos hasonlat egész más irányba vitte el mondatait: a káprázatok villanó fényeinek színjátékát kottázta, érzékeny metaforáival. Meséi izzón oldódnak fel képekben, színekben és a nyelv zenei hullámjátékában.

A mese, amit elkezd, nem végződik be soha. Gyöngéden összekúszált, szelíden hullámzó áradással mindig a végtelenség felé száll. Mint a megütött hang a zongorán, melyről nincs szíve, nincs kedve elvenni az ujját az embernek, míg magától bele nem simul a csendbe a zengés.

 

Novelláinak hőseit nem hagyta gyorsan meghalni. Sokáig hallgatta az álmok és rögeszmék visszhangjait a szívükben. Hősei egyik novellából átsétáltak a másikba, újra és újra felbukkantak és folytatták végtelen életüket. Nem követte a regényírás klasszikus hagyományát. «Jellemeinek» rajzában nem a «fejlődés» epikailag is változatos drámaiságát igyekezett visszaadni. Az ő hősei, a Rezeda Kázmérok, Alvinczi Eduardok, Emlékik és Nagybotosok jellemében nincs drámai változatosság. Ezek a mindig visszatérő alakok sohase fejlődnek, a velük történő események nem változtatnak rajtuk semmit. Ugyanolyanok maradnak, amilyenek voltak: az ábrándok és rögeszmék ködlovagjai, akik az élet változékony színessége helyett az álmok és rögeszmék változhatatlanságának bizonyítására bukkannak fel konokon. «Jellemfejlesztés», «kompozició» ezeket a fogalmakat kitörülte Krúdy a mestersége szótárából.

Mégis, vagy talán éppen ezért, egyetlen és hatalmas regény Krúdy életműve. Az egymáshoz kapcsolódó novellák és regények belső kapcsolata, lírai egysége teszi azzá.

 

Azt mondják, amikor látta, hogy az asztalára állított gyertya nemsokára utolsót lobban, gyorsan befejezte az elbeszélést. A hosszú és végtelen mesében bármikor meg lehetett állni. S tíz évvel ezelőtt, mikor az utolsó gyertya készült elaludni Krúdy asztalán, nyugodtan letehette a tollat: nagy és befejezhetetlen mese-világa kész volt és egész. Régóta az volt.

A nagy Krúdy-regényt a tengerhez lehet csak hasonlítani. Végtelen és szeszélyes. Befejezhetetlen, de egész.

SZEGI PÁL

 

(Magyar Csillag, 1943/11. 691-693. p.)