Krúdy Gyula:
Mohács. Regény. Pantheon-kiadás,
Budapest. 231 lap.
Krúdy
Gyulának speciális közönsége van a magyar könyvpiacon,
mint ahogy maga az író is egészen különleges helyet foglal el a mai magyar irodalomban.
Krúdyban, mint emberben, kitörölhetetlenül élnek az ősi szabolcsi föld
hagyományai, a nyírségi fák zenéje mindig muzsikál s ezért valahányszor akár a
közel, akár a távoli múltból meríti könyvei témáit, mindig lebilincselően tud
mesélni. Valami érdekes, mély ízű lírája van Krúdy Gyula romantikájának. De
amikor ezt a sajátosságot mint erényt dicsérjük benne,
ugyanakkor mint hibát is meg kell róni. Krúdy ugyanis ezt a lirizálóan
elbeszélő módot annyira túlzásba viszi már, hogy az események lassan kifolynak
az ujjai közült s csak a hangulatelemek vetődnek papírra. Így születnek meg az
ő regényei, amelyek nem regények: történelmi elbeszélései, amelyek cseppet sem
történetiek.
Így állunk Mohács című
regényével is. Az olvasó úgy veszi kezébe a könyvet, hogy a szomorú évforduló
alkalmából mély és komor alkotást kap a nagy nemzeti katasztrófáról, de Krúdy
most is mindent agyon anekdotázik, neki az egész mohácsi katasztrófa csak arra
jó, hogy keretet találjon néhány kortörténeti emlék elmondásához. A nagy
vonalakkal meghúzott miliőben silány kis cselekményt forgat Lajos király és Mária királyné alakja körül, de ez a cselekmény olyan vérszegény,
hogy alig tudjuk kísérni figyelemmel. A király és a királyné drámájából, amely
pedig önként adódik, nem marad más, csak egy kedves szerelmi idill s mindaz,
ami Mohácsot okozta és Mohácsot ránk hozta, elvész
Krúdy Gyula hosszú leírásaiban, ki-kitérő kortörténeti festészetében,
anekdotáiban, pipafüstös embermeglátásaiban.
Szeretnők azt mondani, hogy a maga szirupos elbeszélő
módjához sziruposítja az alakokat is. Nála Lajos király és Mária királyné olyan
nyárspolgárias szatócs-házaspár. A királynak nincs más problémája
mint, az evés és a királynénak mint a pénzszerzés. Mária királyné egész lelki
világa Krúdy Gyula megvilágításában csak pénz és pénz. Pénzre éhezik s még
attól a gondolattól sem riad vissza, hogy hamis pénz
verésére beszélje rá királyi urát. Ahogy ezt a szerencsétlen emberpárt
meghamisítja az író, éppen úgy bánik el az akkori idők szereplő magyarjaival
is. Nem mondjuk, hogy akkor ideális magyarok éltek, hiszen ha azok éltek volna,
nem lett volna a mohácsi vész; de annyira rongy, beteg és sárból való még sem
volt a mohácsi idők magyarja, mint ahogy Krúdy Gyula eltorzítja. Ez a Mohács
igazán nem méltó Mohács emlékéhez. Meg lehet mondani a rossz magyarokról az
igazságos véleményt úgy is, hogy ne legyen a kritika fajgyalázás.
Székely Jenő.
(Magyar Kultúra, 1927/13. /július 5./ 649-650. p.)