Krúdy Gyula: Mohács. Regény. Pantheon-kiadás, Budapest. 231 lap.

Krúdy Gyulának speciális közönsége van a magyar könyvpiacon, mint ahogy maga az író is egészen különleges helyet foglal el a mai magyar irodalomban. Krúdyban, mint emberben, kitörölhetetlenül élnek az ősi szabolcsi föld hagyományai, a nyírségi fák zenéje mindig muzsikál s ezért valahányszor akár a közel, akár a távoli múltból meríti könyvei témáit, mindig lebilincselően tud mesélni. Valami érdekes, mély ízű lírája van Krúdy Gyula romantikájának. De amikor ezt a sajátosságot mint erényt dicsérjük benne, ugyanakkor mint hibát is meg kell róni. Krúdy ugyanis ezt a lirizálóan elbeszélő módot annyira túlzásba viszi már, hogy az események lassan kifolynak az ujjai közült s csak a hangulatelemek vetődnek papírra. Így születnek meg az ő regényei, amelyek nem regények: történelmi elbeszélései, amelyek cseppet sem történetiek.

Így állunk Mohács című regényével is. Az olvasó úgy veszi kezébe a könyvet, hogy a szomorú évforduló alkalmából mély és komor alkotást kap a nagy nemzeti katasztrófáról, de Krúdy most is mindent agyon anekdotázik, neki az egész mohácsi katasztrófa csak arra jó, hogy keretet találjon néhány kortörténeti emlék elmondásához. A nagy vonalakkal meghúzott miliőben silány kis cselekményt forgat Lajos király és Mária királyné alakja körül, de ez a cselekmény olyan vérszegény, hogy alig tudjuk kísérni figyelemmel. A király és a királyné drámájából, amely pedig önként adódik, nem marad más, csak egy kedves szerelmi idill s mindaz, ami Mohácsot okozta és Mohácsot ránk hozta, elvész Krúdy Gyula hosszú leírásaiban, ki-kitérő kortörténeti festészetében, anekdotáiban, pipafüstös embermeglátásaiban.

Szeretnők azt mondani, hogy a maga szirupos elbeszélő módjához sziruposítja az alakokat is. Nála Lajos király és Mária királyné olyan nyárspolgárias szatócs-házaspár. A királynak nincs más problémája mint, az evés és a királynénak mint a pénzszerzés. Mária királyné egész lelki világa Krúdy Gyula megvilágításában csak pénz és pénz. Pénzre éhezik s még attól a gondolattól sem riad vissza, hogy hamis pénz verésére beszélje rá királyi urát. Ahogy ezt a szerencsétlen emberpárt meghamisítja az író, éppen úgy bánik el az akkori idők szereplő magyarjaival is. Nem mondjuk, hogy akkor ideális magyarok éltek, hiszen ha azok éltek volna, nem lett volna a mohácsi vész; de annyira rongy, beteg és sárból való még sem volt a mohácsi idők magyarja, mint ahogy Krúdy Gyula eltorzítja. Ez a Mohács igazán nem méltó Mohács emlékéhez. Meg lehet mondani a rossz magyarokról az igazságos véleményt úgy is, hogy ne legyen a kritika fajgyalázás.

Székely Jenő.

 

(Magyar Kultúra, 1927/13. /július 5./ 649-650. p.)