Szekér Endre:

MEGJEGYZÉSEK KRÚDY GYULA STÍLUSÁRÓL

Krúdy Gyula művei varázsos han­gulatainak igen sok rabja van. Aki egyszer megízleli e csemegét, az mindig-mindig visszatér hozzá. A határozott körvonal hiánya, az elmosódottság, az idő és hely meg­határozatlansága, az álomszerűség s az emlékezés azok a csodálatos dol­gok, amelyek át- meg átszövik az író műveit. A felidézett emlékek édeskés hangulata az olykor foko­zott mérvű eseménytelenséget lát­szik pótolni. Az alakok, a környezet, a kor, a szerkezet, a jellegzetes ősz, az apró tárgyaknál való elidőzés stb. mellett más tényezők is befolyásol­ják Krúdy, műveinek (hangulati ere­jét. S ez a stílus. Sőtér István így ír erről: „Az álomszerűség igazi titka a stílusban rejlik, s végre erről is kell szólnunk, hisz Krúdy műveiben talán a stílus a legfonto­sabb!”

Az irodalomtörténészek legtöbb­ször egy-egy frappáns hasonlattal jellemezték Krúdy stílusát Herczeg Gyula fejtegette Krúdy ritmikusan hullámos körmondatainak jellegze­tességeit nyelvészeti-stilisztikai ala­pon.

Az időnélküliség, az elmosódottság sejtelmessége nyelvileg is indokol­ható. Amikor nem akarja pontosan meghatározni, hogy mikor történik valami, akkor nem a határozottan lerögzített, ragozott igealakot hasz­nálja, hanem a főnévi igenevet (pl.

végigbandukolni, üldögélni, elbeszél­getni). Ez természetesen az alany általánosabb jellegét is maga után vonja. Vagy ha megint nem akar pontosan körvonalazni valamit, ha­tározatlan névmással él, hogy semmi ne legyen pontosan elképzelhető, hanem az a Krúdy-féle varázsos köd vegyen körül mindent. Nem beszél meghatározott valamiről, vagy legalábbis ritkán, hanem pl. „bizo­nyos mélabú”-ról. Vagy máshol így ír a helyről: „valahol, valamerre, talán egy útszéli fogadóban”. Tehát lényegtelen, hogy hol. Csak el tud­juk képzelni. Ugyancsak (hasonló ha­tást ér el a következő szavakkal: némely, meglehetős, félig-meddig, bizonyos, valamely stb. Amikor fel­tételez valamit az író, elképzel va­lamit, nemcsak egyet, hanem többet is, s ezeket egymás mellé halmozza hogy minél több variáns, minél több elképzelhető derengjen az olvasó agyában. E vagylagosság, feltételezettség fordul elő pl. a következő esetben, amikor választó mondatfüzérrel találkozunk egy megkezdett mondatba ékelve, mintegy a hevenyészettség gondolatát villantva meg bennünk: „Ismerősünk és hősünk: Nagybotos Viola – aki fiatal korá­ban dobos szeretett volna lenni egy dalcsarnokban egy táncosnő kedvé­ért, vagy orgonista egy vallásos her­cegnőnél, felolvasó ábrándos grófnénál, vagy nők lovagja, kezében vívótőrrel a bolthajtásos lovagterem­ben, vagy füstölgő csövű pisztollyal álldogálni a nyírfaerdő szélén a baj­vívás után – oldalszakállt növesz­tett, kürtőkalapot viselt hétköznapo­kon is, és egy polgári asztaltársaság­ban a bor színét vizsgaszemmel né­zegette, és a nők ruházkodását kézlegyintéssel vagy dörmögve elítélte.” Másik példa: „Nem bánta: sírnak odabent, vagy semmiségeken nevet­gélnek. Kisbaba figyel zenélgetésére vagy mindenéből kiégett öregember. Csókszomjas fiatalok vergődnek illemszabályok zsarnoki képmutatá­sában, vagy élettől megcsömörlött férfiaik feküsznek a kanapén.”

Ugyanakkor ez a vagylagosság al­kalmat nyújt az írónak nagymérvű ellentét megcsillantására. Az emlí­tett körvonalnélküliségre való törek­vés figyelhető meg a gyakorító igék használatában, amikor nem a meg­határozott igeidő dominál, hanem a gyakorító jelleg, a cselekvés több­szöri megismétlődése. Tehát itt – bár nyelvi formát ölt az igeidő (pl. álldogál – Jelen, elhagyogatott – múlt) –, mégis annak gyakorító volta azt vonja maga után, hogy mégsem teljesen biztos a cselekvés ideje. S ezek többszöri használata valószínűleg nem írói tudatosság-nélküliséget rejt magában. Nincs kizárva, hogy a gyakorító igék hasz­nálata Krúdy emlékező jellegű stílu­sának a következménye (pl. sétál­gattam, játszadoztam, elhagyogatott, üldögéltünk stb.). Ugyanezt a hatást éri el az író, ha a gyakorító jelleget igekötő kettőzésével éri el (meg-megállottam).

A vagylagosság nyelvi kifejezőeszköze még a feltételezés, sokszor kérdő, ritkábban kijelentő mondat formájában. Pl. van egy meglevő állapot, s ekkor megkockáztat Krúdy még egyet. Pl. az egyik szereplőről van szó, aki nyilvánvaló, hogy él. S ekkor megpendíti azt a gondolatot, hátha meghalna („Vajon ha meghal­nék?”). Vagy pl. a „Nagybotos különös ötlete” c. novellájában a hőst egy „esernyőszemű” öregúr foglalkoztat­ja, akivel kapcsolatban szintén fel­tételez: „Vajon meg szokott halni az ilyen törzsvendég?” A másik sze­replő cáfoló válasza után maga az író folytatja e feltételezett hangula­tot (nyelvileg is kifejezve): „De va­jon miért is halt volna meg az ártat­lan öreg, aki..” S még ekkor sem zárja be a kíváncsiság ablakát. To­vábbfolytatja: „Vajon elmenne az öreg a Gellérthegyre, ha egy nő hívná? – gondolta magában Nagy­botos...”

Ez a feltételezettség végeredmény­ben a később tárgyalandó leíró jel­legű stílus egyik alkotóeleme is. Ugyanis, ha emlékezik az elbeszélő, kijelentő mondatokat használ. Ezt még a kérdő mondatok egy része sem változtatja meg teljes mérték­ben (gondolva az elbeszélés monoton voltát megszüntető párbeszédekre, azaz a kérdő-kijelentő mondat variá­lására), mert a fent említett kérdő mondatok sokszor nem a cselekvést, az eseményt lendítik előre, hanem csakmint a jelenlegi cselekvés mel­letti variáns vagy a szereplőnek ön­magával való feleselése formájában jelennek meg. Erre az önmagával való vitatkozásra jellemző az előbbi példa harmadik variánsa („Vajon elmenne az öreg a Gellérthegyre, ha egy nő hívná?...”). Vagy pedig a következő példa: „Vajon mire van­nak teremtve ezek a kezek?” – kérdezi önmagától.

A másik igen jellemző vonás Krúdy stílusművészetére a sejtelmesség, vagylagosság mellett az imp­resszionizmus (vagy talán e kettő összefügg?), amelyet sokszor és jogo­san kiemelnek stílusával kapcsolat­ban. A benyomás-rögzítés uralkodó volta miatt nyilvánvaló, hogy a közlő, leíró jelleg kerül előtérbe, s emiatt természetes az, hogy sokszor a névszók jutnak uralkodó szerepre. Erre a stílusra jellemző a jelzők egész koszorújának az alkalmazása. A meglevő alapvető fogalom mellé újabb vonásokat, jelentésárnyalato­kat villant meg, a kétségtelen na­gyobb elképzelhetőség, az olvasóra gyakorolt benyomás fokozása végett. S talán nem véletlen az, hogy ez a jelzőhalmozás legtöbbször akkor fi­gyelhető meg, ha a nőkről ír. (Pl. büszke tartású, gőgös járású, ifjú nők; kancsalszemű, fodroshajú és nagyszájú nő; szürke, jelentéktelen, boglyas asszonyka; hiszékeny, ked­ves, tisztaszívű nők; szőke, kövérkés, kékszemű, rozmaringszagú leány; orgonaillatú, szürkeruhás, fiatal ne­velőnők stb.)

A leíró jelleg, a pergő ütem teljes kizárása részben a kijelentő monda­tokban, részben a mondatátszövődéses, csigalépcsősen csavart monda­tokban fejeződik ki, amelyeknek a hangulati hatása igen nagy, ugyanis sokkal fáradtabb, líraibb jellegű lesz a stílus. (Talán a csigalépcsős, rit­mikus mondatok fáradt hangulatát hasonlati lehet a nibelungizált alexandrinihoz, a lomhán hullámzó Tóth Árpád-i sorhoz.) Egy nagyon szép ritmikus és mondatátszövődéses példát már idéztünk a vagylagosság­nál. (A vadember fülemüléje c. no­vella első mondata: „Ismerősünk és hősünk: Nagybotos Viola – aki...”) A ritmikus hullámzás lagymatag ára­dása mély hatást gyakorol az olva­sóra. A módszere az, hogy amikor valamit jellemezni akar, kiemel be­lőle egy vonást, s ehhez egy mellékmondattal hozzáfűzi annak részlete­zését (esetleg több mellékmondattal). Azonban ekkor nem fejezi be a mon­datot, hanem egy újabb vonást emel ki, s újabb mellékmondattal részle­tezi azt. S így tovább csigalépcsőszerűen kanyarítja mondatait.

Pl.: „Kocsma? Csak vidéki ember tudja, hogy mi vagy te igazában, a petróleumlámpásoddal, amely..., ké­ményeddel, amely..., ajtóddal, amely­nek...”

Végeredményben ugyanez a ritmus érvényesül a következő mondatban, de ebben az esetben külön tagolta a részleteket, tehát a csavarmenetszerű mondat egy-egy fordulata, menete önállóan szerepel, s mégis a hullám­zás az előbbivel egyenértékű: „Még- mindig jobban kedveltem a fagyos, őszi fákat, mint a nőket. A mezőket, amelyeken úgy közelgetett a köd, mint egy északi regényben a melankólia. A tarka-barka cinkéket, ame­lyek az első hóval, a hideggel meg­érkeztek az erdőkből a kertekbe és itt csodálatos tréfáikat elfütyülgették. A sármányt, amely... stb.”

Vagy ha nem is ritmikusak hosszan hullámzó mondatai, akkor is bágyadt, lomha vonást rejtenek ma­gukban leíró jellegüknél fogva. Per­sze ezeknek is van ritmusuk, ha nem is szabályos. Pl. a Tótágas c. novel­lája valóságos mondatépítménnyel kezdődik, amely 20–25 mondattag­ból áll. Ugyanakkor vannak egyéb, nem meghatározott ritmusú körmon­datai is.

Továbbá jellemző még Krúdy stí­lusára a közbevetés. Valami eszébe jut, valamit feltétlenül meg akar je­gyezni, azonban ezt nem a megfele­lően megágyazott stílus- és mondatmederben fejezi ki, hanem érzékel­teti azt, hogy ez csak olyan kicsi va­lami, apró megjegyzés, amely agyá­ban hirtelen felvillant, s ha nem is a legfontosabb, mégis legyezte. Ezt nyelvileg kétféleképpen tudja érzé­keltetni, részben zárójeles mondatok, részben egy nagyobb mondatfűzérbe ékelt mondat formájában. Pl. a Jó­zsefvárosi emlék c. novellájában Ir­máról ír, de róla is csak másodlago­san, mert Prépostvári a főhős, róla ír, ő a lényeges. Azonban Irma is szóba kerül, és közbevetésként írja róla: „Szőke, kövérkés, kékszemű, rozmaringszagú lány volt; a tenyere, mint a fészek, a mezítelen nyakán amulett és vágy-helye a szóknak.”

Vagy amikor Az enyicki menyecs­kék c. novellájában a régi világ híres mulattatóiról és honoráriumaikról ír, természetes, hogy saját kora jut eszébe, és megjegyzi zárójelben: A mai vicclap-szerkesztők bizony már a szivarravalóval is takarékoskod­nak.

Többször előfordul az, hogy Krúdy azonos értékű, jellegű mondatokat halmoz (ez majd szóhasználatának is jellemzője lesz). Nyelvi hatása több­féle lehet. Lehetséges, hogy a pergő ütem kedvéért hirtelen egymás mellé dob néhány mondatot, amelyben a cselekvés-fogalom az új és a lénye­ges (...„korán délután beült a sor­házba, újságját összehajtotta, sörét fenékig kiitta, penicilussal csenge­tett”). Másik hatás lehet az, hogy több variánst villant fel, s nyelvi ereje a vagylagosságban van. Pl. amikor arról ír, hogy Nagybotos Viola mi szeretett volna lenni.

Amint már kiemeltük, az impresszionista stílus jellemzője a névszók uralkodó volta, ezt Krúdy írásaiban is megfigyelhetjük A jelzőhalmo­zásra már előbb utaltunk. Ugyanak­kor ez nemcsak a jelzők fokozott használatában figyelhető meg, hanem egyéb névszók, szavak halmozásában is. Ha a birtokszót (ragos főnevet) halmozza, kétségtelen, hogy a zsú­foltság hangulatát igyekszik felkel­teni az olvasóban az egymásután sor­jázó sok fogalom, kép elénk villantásával („A köde, a csendje, a szomo­rúsága, a lemondó unalma, békésen elterülő alkonyata és mesemondásosan hosszú éjszakája az enyém volt.”) Ugyancsak a képhalmozás, zsúfoltság erejével terhesek a ragos névszó, az értelmező jelző sorjázásai. (...„vörö­ses hajába, fehér húsába, piros slafrokjába, görögdinnyeajkába távolról magam is szerelmes voltam.”) Egy másik példa: „Az ősi, sárga ház, szí­nes folyosójával, köpcös, állandóan füstölgő kéményeivel, piros cserepei­vel, külön pincéjével, padlásával, fe­hérajtós nagy szobáival stb, – ahol... – a hóesésben olyanforma lett, mint­ha egy Jókai-regényből metszették volna.” Vagy: „Valami kis cseléd ál­lott előtte, kerekképű, nagyszemű, barna arcú, mint...”

Ha az igét halmozza, természetes, hogy a cselekvés-jelleg kiemelésével pergőbbé teszi a mű menetét, előbb­reviszi talán azt, tehát nem úgy, mint a névszóhalmozás esetében, ahol az állóképek szaporodnak csak, de több cselekvésről, eseményről nem tudunk, csupán valamely jellemvo­násról, a tárgy részeiről stb. „De a lányok kacagtak, ölelték, tépték, csípték, csiklandozták a kövér em­bert.” – „Ma itt hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott legtovább.” Azonban míg az első mondatban érződik a pergő ütem, a második esetében már az igék elvontabbak, a cselekvés-foga­lom egy helyre szűkül, kizárólag a főhősre vonatkozik, s így még ez a mondat sem tűnik fürgébbnek.

Talán impresszionista vonás a ki­csinyítő képzők erőteljes használata is, mert a jelenségék, tárgyak sze­münk elé kerülésekor megnyilvánuló pillanatnyi behatást akarja talán ak­kor érzékeltetni, amikor pl. a napot is napocskának látja abban a szempillantásban, sőt még a színhatás gyengébb voltát is így érzékelteti: setétke. Más példák: bundácska, le­vélke, gyertyácska, szeplőcske, atlaszcipőcske, vagyonka, fátyolka, szoknyácska stb.

A benyomások, az érzékietek, az észlelések nyelvi kifejezése is imp­resszionista vonás. Ez részben a szí­nek elénkvillantásában, részben a szagok erőteljes érzékeltetésében fi­gyelhető meg. Amikor színekről ír, természetes, hogy ez a jelzők foko­zott használatában nyilvánul meg. (Tengerzöld selyemszoknya, elefántcsontszínű kék, vajszínű kesztyű, lilaszínű szalag, rézvörös orr, pirosbajuszú és kékszemű legényke.) A szagok iránt szintén fogékony Krúdy: hangulat-varázsló erejük van. Nyel­vileg jelzőkben, birtokos szerkezet­ben, szóösszetételben és hasonlatban fejeződnek ki (kocsmaszag, dohányszagú bajusz, ködmönszagú tél, a női kar virágillata, orgonaillat, juhászbundaszagú őszi nap, portorikó szagú öreg, télszagú bunda, a fiatal nő szaga olyan, mint a téli almának a kamra polcán). A felsorolt példák közül néhány már Krúdy jellegzetes látásmódját, egyéniségét teszi megfigyelhetővé. Ugyanakkor a hallási érzékietek is elég erősen érvényesül­nek, és sokszor igen frappáns alak­ban (pl. préposthangú hordó). A komplikációs jelentésátvitel a XX. század nagy költőinek érzékterülete­ket elmosó, modern látás- és írás­módjára jellemző, bár ez főleg a köl­tészetben gyakori, de (Krúdy költői prózájában mégis helyet kap (pl. barnán néz).

Ha már Krúdy stílusának költői elemeinél tartunk (bár valamennyi nyelvi elem poétikussá nemesedik az író kezében), ki kell emelni azt, hogy a versekben gyakori alliteráció is elég sűrűn előforduló eleme írásmű­vészetének. Néha játékos hatást ér el vele („hová a babonás betűket szok­ták írni”). Máskor tudatosság érződik benne, a jelentéstartalommal talán azonos célzatú az alliteráció („fog­csikorgatva fogadta a szomszédok kö­szönését”). Más esetben pedig három szókezdet összecsengetésével szinte Babitshoz hasonlóan bravúros (pár pohár pálinka, mereven merengő mosolytalan arc, fülre fésült fürtök, vajon visszajönnek-e valaha stb.).

Ugyancsak a költészet készlettárá­ból valók Krúdy prózájának meg­személyesítései („a hosszúszárú vad­füvek kitérnek az útjából; egy kerti kapu csaknem köszöntötte”). Hiba lenne szó nélkül hagyni Krúdy szívet-lelket gyönyörködtető hasonla­tait, amelyeknek ereje, varázsossága sűrű, találó voltukban és abban van, hogy a természet költői vonásait, jelenségeit használja fel. Elkalando­zó stílusának is nem egyszer édes, hangulatos hasonlat az oka. A Szindbád ifjúsága c. költői művében a futólagosan megismert nőkről ír s tovasuhanásukról, amelyet madártollhoz hasonlít. A hasonlatot nem zár­ja le, hanem továbbszövi ezzel kap­csolatos gondolatait: „hogyan került a nagyváros atmoszférájába szarkatoll”. Tehát kérdést vet fel, de még itt sem fejezi be a gondolatmenetet, hanem a falusi élet jut eszébe, s a falusi hiedelem: „szarka a sövényen vendéget jelent”. Hirtelen ezután visszaugrik a villamoskocsik csilin­gelésére s Szindbádra az író szökdé­cselő figyelme, de még mindig to­vábbviszi az előbbit. Szindbádnak eszébe juttatja a falusi, darázs-döngicsélős ősz szépségeit, s útra kel. S ekkor megindul a cselekmény Szindbád útrakelésével. Tehát egy hason­lat eredetileg elkalandozásra kész­tette az írót, de mégis e hasonlat ka­nyarulata vitte előbbre a cselek­ményt. S ez jellemző Krúdyra. El­kalandozást jelent a hasonlat más esetben is, amikor a szép természeti képet rögzíti, de továbbfolytatja, részletezi: „Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a la­pályon elnyúló réteken gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna”. Végeredményben befejezhette volna a hasonlatot a helyhatározói mellékmondat előtt, de milyen nagy mér­tékben csökkentette volna ez a költőiséget. Jóformán fel kellene so­rolni valamennyi csodaszép hasonlatát, de csak párat figyeljünk meg: „Janka barna volt, mint egy falusi imakönyv, és olyan illata volt, mint a mezőn szárított fehérneműnek, amely felszedi a zsályák, füvek le­heletét”. „A leheletének olyan illata volt, mint a csemegeszőlőnek.” „A halántéka fehér volt, mint decem­berben a hegyoldal, és arca, homlo­ka, régi szenvedélyes szeme hűvös és friss, mint a vén híd cölöpéi alatt vágott lék a hegyi patakon, ahová alkonyattal vízmerítés céljából jár­nak az asszonyok.” Itt kell megemlí­teni a következő metaforát, amely­nek szellemessége és találó volta szinte páratlan: „A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltűnése hamarosan észrevehető. De a szerető csak kedves kis zsuzsu az óraláncon, sokáig járkálhatunk, nem jut eszünkbe, hol veszíthettük el.”

Stílusművészetének, látásmódjának eredetiségére hívják fel figyelmün­ket meghökkentő, találó szókapcso­latai (esernyőszemű öregúr. kifodorított haj, kireggeledett az idő, tubákszínű sétány, holdfényű szakáll).

Krúdy stílusának népiességéről is lehetne szólni. Ez részben a már em­lített hasonlatokban rejlik (a termé­szetből veszi képeit), részben a nép- költészetre emlékeztető fordulatai­ban, szólásokban: „A cigánylányok szeme csillagból van, az arcuk pedig hajnali homályból, a hajuk fekete selyemből, a derekuk „virágszálból”. „Megrázta, mint Krisztus a vargát”. „Üssön belé az istennyila.”

Szókincsének csak felületes átte­kintésekor is azt vehetjük észre, hogy az író legtöbbször használt szavai az általános irodalmi nyelv tartozékai. Egyéni voltuk inkább használati módjukban van, mint magukban a szavakban. Népnyelvi elemeket alig használ. Inkább néhány régies han­gulatú idegen szót ötvöz nyelvébe (parazol, skófium, éberlaszting, skvarga). Olykor olyan idegen szavakkal él, melyek magyar megfelelője ma is közismert (porció, fiáker, finánckomisszárius, fotográfia). Máskor hangutánzó, hangulatfestő szavakkal találkozunk (hopsza, pepecsel). Egé­szen ritkán az archaikus ízű régies jövő időt használja (kísérendi). Ugyancsak a stílushoz tartoznak a különös hangulatot, különcködő jel­lemvonásokat, egyéniségüket kiemelő, a hangkapcsolat hangulatfestő ere­jével ható nevek E Krúdy stílusáról szóló pár sor – mint ahogy a cím is utalt rá – hozzávetőlegesen sem törekedett tel­jességre, csupán néhány, főleg han­gulati elemet emelt ki, és ugyanak­kor más formai kérdésekre egyálta­lán nem is tért ki (pl. a szerkezet, a téma és a stílus kapcsolata, jelentés­tani vonatkozások stb.). E rövid át­tekintés is meggyőzhet bennünket arról, hogy Krúdy Gyula legnagyobb stílusművészeink közé tartozik. Írá­saiban igen sok dolog világítja meg az író eredetiségét, egyéniségét. A minimálisra zsugorított cselekmény s annak nem közvetlen, hanem köz­vetett formában való megjelenítése (az emlékező stílusra gondolunk itt), azt vonja maga után, hogy mind fo­kozottabb figyelemmel fordul az író a stílus felé, azaz az olvasó szem­pontjából tekintve: igen lényeges szerep jut a stílusnak az olvasó fi­gyelmének megragadásában, az írás­mű megszerettetésében. Ezért olyan fokozott mérvű Krúdy stílusának hangulati ereje. E stílusbeli fordu­latok, nyelvi elemek, gondoljunk akár a vagylagosságra, az időnélkü­liségre, akár a leíró jellegre, a mon­datszerkezetek ritmikájára, ha oly­kor túlzó módon zsúfolja is őket, legtöbbször nem öncélúak. Az álom­szerűén fátyolos, könnyed tartalom­nak sejtelmes, ritmikus, csillogó stí­lus, forma felel meg. Tehát megál­lapíthatjuk, hogy Krúdy Gyula, a tudatos nyelvművész írásainak egyik leghatásosabb, legegyénibb hangula­tot varázsoló ereje a stílus.

 

(Kiskunság /Kecskemét/, 1958/augusztus. 42-47. p.)