Kórházban
látogattam meg Krúdy Gyulát, amikor életében talán először, leverte lábáról a
kór. Különös érzés volt, matracon fekve látnom őt, aki mindig kerülte az ágyat.
Mint egyike a legendáshírű nagy korhelyeknek, néha három-négy napig is mulatott
egyfolytában, alvás nélkül – legföljebb elbóbiskolt két karjára támaszkodva a
kocsma zöld politúrozott asztalánál, hogy sápadt reggeli derengésre fölriadva
folytassa a mulatást, vagy nekibúslakodva meginduljon a Bécsi Sörház felé;
frissen habzó árpalével hűsíteni átdorbézolt éjszakák
keserű ízét.
– Jól
vagy? – kérdeztem.
– Látod! –
felelte – hervadt mosollyal ajkán.
Feltűnt,
hogy az arca milyen halottfehér. Kétrét görnyedve hevert fekhelyén, – a kórházi
rézágy talán kurta is volt, nem égbe meredő szálfa termetére szabták. És
eszembe jutott, hogy Krúdy az utcán is milyen hajlottan járt, nyakát is félre
billentette oldalvást, talán hogy közelebb legyen embertársaihoz, akik néha a hónaaljáig sem értek. Az óriások fajtájából volt, akik röstelik a saját nagyságukat.
Az ajka
szederjes volt, mintha hideg rázná. Az is föltűnt, hogy télikabátban pihen az
ágyban.
– Fázol? –
kérdém.
– Fázom.
– Pedig
odakünn süt a nap. Idebenn is meleg van. Talán be is van fűtve.
– A fázás
belülről jön – mormolta kábultan.
– Ki az
orvosod?
– Doktor
Lévy.
Lévy Lajos
főorvos a lipótvárosi milliomosoknak és a pesti bohémeknek volt az orvosa. A
bankigazgatók busásan fizették, de a költőktől nem fogadott el pénzt, sőt néha
még rájuk is fizetett – anyagi bajaikban is szívesen rendelkezésükre állva. Ő hozatta
el Krúdyt a Zsidókórházba, a nagybeteget külön szobába helyeztette el, hogy
gondos ápolással mentsék, ami még menthető.
Lévy
szellemes ember volt, erős és konok koponya; szívesen eltréfálkozott
betegeivel, inkább humorral gyógyítva, mint orvossággal.
Az
éjjeliszekrényen könyvek. Sok használattól kissé elkopottan. Megnéztem. Csupa
orosz író, Turgenyev, Lermontov, Puskin, Dosztojevszkij munkái. Krúdy rajongva
szerette az oroszokat, akiket inkább az irodalomból ismert, mint személyes
érintkezésből. Kivéve talán azt a Nadjedzsa Szergejevna nevű orosz hölgyet, aki egy pesti mérnökhöz
ment férjhez. No meg barátja volt Cselingerián Jakab
nevű oroszországi tudós is, aki valamikor a millennium évében útra kelt
Szentpétervárról, hogy néprajzi tanulmányokat végezzen a Balkánon, de Pestre
érkezve megrekedt a New-York kávéházban, s jóformán ki sem mozdult onnan.
Harminc-negyven éven át állhatatos törzsvendége maradt a New-York-nak és itt
ismerkedett össze Krúdyval.
Krúdy
orosz szimpátiáját nem titkolta a világháborúban sem, amikor véres harcok
dúltak a Kárpátokban. A Margitsziget behavazott útjain sétálva, többször
hangoztatta előttem, hogy ez a háború a cár bűne, a nép nem akarta, és hogy az
orosznál nemesebb, megértőbb nemzet nincs sehol a földön.
A pipámat
keresem, hogy rágyújtsak. De tiltó mozdulattal emelte föl ujját.
– Nagyon
kérlek, ne dohányozz.
– Árt a
füst?
– Ugyan
kérlek. Csak pipafüstben érzem jól magam. Az osztály összes orvosai néha ágyam
körül gyülekeznek, hol kedvükre füstölhetnek. De ne felejtsük el, hogy ma
szombat van. És szombaton tilos a dohányzás a Zsidókórházban. Vendég vagyok
itt. Nekem is be kell tartanom a törvényt.
Az ajtón
félénken kopogtattak. Nyúlánk, fiatal lány lépett be a szomszéd kórteremből,
ahol a nőket ápolták. Autogrammot kért. Vörhenyes
hajú lány volt, zöldcsillogású szeme kissé ferde metszésű, mint a szibériai nőké,
– vonásai határozottak és élénkek, amit enyhített az ifjúság bája. Krúdy
elvette a kapcsos, selyemkötésű könyvet és a töltőtollat. Beírta a nevét. A
lány nem látszott zavartnak, de észrevettem, hogy térde remeg a vékony
pizsamanadrág alatt. Alig hallható hangon rebegett köszönetet.
Mikor
eltávozott, a költő így szólt:
– Már csak
arra vagyok jó, hogy emléksorokat írjak fiatal hölgyek albumába.
Mely
képzelettársulásnál fogva – nem tudom – gyermekkoráról kezdett beszélni, mikor
korcsolyázott a Poprád zöld jegén, de a jég leszakadt alatta és vízbe merült.
Csáklyás molnárlegények csak nehezen tudták kimenteni.
– Milyen
jó lett volna akkor meghalni!
Szeme
lázas fényben tüzelt. Álmodozott.
Eltűnt
ifjúsága jutott eszébe. Tizennyolc éves volt és újságírónak szegődött el
Váradra, hatvan forint havi fizetéssel. Kiadója megmagyarázta, hogyan lehet
ebből a pénzből nagyúri módon megélni, hol kap olcsó ebédet és mennyibe kerül a
kvártély. De vesztére, az ifjú mindjárt az első este betévedt egy fényesen
kivilágított kávéházba, – előbb beérte egy-két pohár sörrel, de később jött a
pezsgő – már sokan ültek asztalánál, mindenkit megvendégelt, – mikor fizetésre
került a sor, kiderült, hogy csak két tallér van zsebében, mint Balzac
hőseinek. A főpincér hajnali három órakor zörgette föl a kiadót édes
szendergéséből, hogy váltsa ki munkatársát a kávéházból. A cech
száznyolcvannégy forint volt.
– Nagyon
régen történt ez – magyarázta Krúdy. Akkor még gavallér voltam.
Köhögési
roham fogta el. Tekintete elborult. Szidni kezdte a végrehajtókat. Nem tudtam,
hogy mi baja lehet a végrehajtókkal. Kiderült, hogy túlnagy
adót vetettek ki rája és most el fogják hurcolni bútorait. Lehet, hogy már
holnap elárverezik.
– Mire
kiengednek innen, csupasz falakat fogok találni.
Az
adóhivatalok nem voltak tisztában a költők anyagi viszonyaival. Azt gondolták,
ha Molnár Ferenc megkeres egy évben százezer pengőt, akkor Krúdy, aki van olyan
legény, nem kereshet sokkal kevesebbet. És eszerint mérték adóját,
csillagászati számokban. Kapzsi kiadóknak, uzsorás lapvállalatoknak
kiszolgáltatott költő felét sem kereste meg annak, amekkora adót vetettek ki
rája. Meg kellett ígérnem, hogy eljárok dolgában és halasztást kérek a
végrehajtótól. Vállalkozásom sikerrel járt. A végrehajtónak nem volt kőből a
szíve.
Krúdy
fölült az ágyon. Cinkosan rám mosolygott.
– Jó
volna, ha becsempésznél néhány meszely bort ide a kórházba. De a Kéhlitől. Jó az a tavalyi rizling.
– Hát
szabad innod?
– Az orvos
azt mondta, hogy ne igyam. De tudom, hogy meghalok, ha nem iszom.
– Ez szenvedély!
– A
szenvedélyeket ápolni kell – vágott szavamba Krúdy, régi mondását ismételve.
És
megfeledkezve a szombati tilalomról, szórakozott mozdulattal rágyújtott egy
cigarettára.
*
Másnap,
hogy megjöttem a borral, nem találtam egyedül. Látogatója volt. Hidegrázósképű cigány ült ágyszélénél. A Mélypincében
barátkoztak össze. Híres bormérő hely volt. Még a török hódoltság idejéből
marad itt.
A beteg
sápadt szemében láng lobbant föl. A sivatag utasának szeme tündökölhet így, ha
megpillantja pálmák alatt csörgedező forrás vizét.
– Hívem
vagy! – ennyit rebegett.
Kilépett
az ágyból, öltözködni kezdett.
Nadrágba,
kabátba bújt, még nyakkendőjét is megkötötte gondosan.
– Csak nem
akarsz elmenni?
– Ugyan!
Kiderült,
hogy nem akart ágyban inni – az asztalt is elrendezte – botját is ráfektette az
asztalra, mintha vendéglőben ülne. Neki a kocsma illúziója kellett. (Évek
előtt, mikor meghívta Hatvani Lajos a bécsi erdőben levő nyaralójába, még
ideiglenes kocsmát is berendezett a parkban, csaposlegénnyel, pincérlánnyal,
hogy. Krúdy otthonosan érezze magát. Jobb volt, mint egy valódi kocsma, mert
itt fizetni sem kellett.)
Krúdy
ünnepélyes mozdulattal töltötte ki a bort, mintha áldozna. A sanda cigány
rákacsintott, kivette hegedűjét a tokból és halkan muzsikálni kezdte:
Viszik a
menyasszony selyemágyát
Tetejébe rakják a ládáját,
A ládája pénzzel tele,
De a szíve vágyik hazafele!
Krúdy
Gyula nótája volt.
Évek
múlva ennek a nótának hangjánál eresztették alá a sírba Krúdy koporsóját.
Akkor is
ezt húzták a cigányok!
Szekula Jenő
(Béke és Szabadság, 1954/1. /január/ 11. p.)