Séta az árnyak birodalmában

Emlékeim Krúdyról

Kórházban látogattam meg Krúdy Gyulát, amikor életében talán először, leverte lábáról a kór. Különös érzés volt, matracon fekve látnom őt, aki mindig kerülte az ágyat. Mint egyike a legendáshírű nagy korhelyeknek, néha három-négy napig is mulatott egyfolytában, alvás nélkül – legföljebb elbóbiskolt két karjára támaszkodva a kocsma zöld politúrozott asztalánál, hogy sápadt reggeli derengésre fölriadva folytassa a mulatást, vagy nekibúslakodva meginduljon a Bécsi Sörház felé; frissen habzó árpalével hűsíteni átdorbézolt éjszakák keserű ízét.

– Jól vagy? – kérdeztem.

– Látod! – felelte – hervadt mosollyal ajkán.

Feltűnt, hogy az arca milyen halottfehér. Kétrét görnyedve hevert fekhelyén, – a kórházi rézágy talán kurta is volt, nem égbe meredő szálfa termetére szabták. És eszembe jutott, hogy Krúdy az utcán is milyen hajlottan járt, nyakát is félre billentette oldalvást, talán hogy közelebb legyen embertársaihoz, akik néha a hónaaljáig sem értek. Az óriások fajtájából volt, akik röstelik a saját nagyságukat.

Az ajka szederjes volt, mintha hideg rázná. Az is föltűnt, hogy télikabátban pihen az ágyban.

– Fázol? – kérdém.

– Fázom.

– Pedig odakünn süt a nap. Idebenn is meleg van. Talán be is van fűtve.

– A fázás belülről jön – mormolta kábultan.

– Ki az orvosod?

– Doktor Lévy.

Lévy Lajos főorvos a lipótvárosi milliomosoknak és a pesti bohémeknek volt az orvosa. A bankigazgatók busásan fizették, de a költőktől nem fogadott el pénzt, sőt néha még rájuk is fizetett – anyagi bajaikban is szívesen rendelkezésükre állva. Ő hozatta el Krúdyt a Zsidókórházba, a nagybeteget külön szobába helyeztette el, hogy gondos ápolással mentsék, ami még menthető.

Lévy szellemes ember volt, erős és konok koponya; szívesen eltréfálkozott betegeivel, inkább humorral gyógyítva, mint orvossággal.

Az éjjeliszekrényen könyvek. Sok használattól kissé elkopottan. Megnéztem. Csupa orosz író, Turgenyev, Lermontov, Puskin, Dosztojevszkij munkái. Krúdy rajongva szerette az oroszokat, akiket inkább az irodalomból ismert, mint személyes érintkezésből. Kivéve talán azt a Nadjedzsa Szergejevna nevű orosz hölgyet, aki egy pesti mérnökhöz ment férjhez. No meg barátja volt Cselingerián Jakab nevű oroszországi tudós is, aki valamikor a millennium évében útra kelt Szentpétervárról, hogy néprajzi tanulmányokat végezzen a Balkánon, de Pestre érkezve megrekedt a New-York kávéházban, s jóformán ki sem mozdult onnan. Harminc-negyven éven át állhatatos törzsvendége maradt a New-York-nak és itt ismerkedett össze Krúdyval.

Krúdy orosz szimpátiáját nem titkolta a világháborúban sem, amikor véres harcok dúltak a Kárpátokban. A Margitsziget behavazott útjain sétálva, többször hangoztatta előttem, hogy ez a háború a cár bűne, a nép nem akarta, és hogy az orosznál nemesebb, megértőbb nemzet nincs sehol a földön.

A pipámat keresem, hogy rágyújtsak. De tiltó mozdulattal emelte föl ujját.

– Nagyon kérlek, ne dohányozz.

– Árt a füst?

– Ugyan kérlek. Csak pipafüstben érzem jól magam. Az osztály összes orvosai néha ágyam körül gyülekeznek, hol kedvükre füstölhetnek. De ne felejtsük el, hogy ma szombat van. És szombaton tilos a dohányzás a Zsidókórházban. Vendég vagyok itt. Nekem is be kell tartanom a törvényt.

Az ajtón félénken kopogtattak. Nyúlánk, fiatal lány lépett be a szomszéd kórteremből, ahol a nőket ápolták. Autogrammot kért. Vörhenyes hajú lány volt, zöldcsillogású szeme kissé ferde metszésű, mint a szibériai nőké, – vonásai határozottak és élénkek, amit enyhített az ifjúság bája. Krúdy elvette a kapcsos, selyemkötésű könyvet és a töltőtollat. Beírta a nevét. A lány nem látszott zavartnak, de észrevettem, hogy térde remeg a vékony pizsamanadrág alatt. Alig hallható hangon rebegett köszönetet.

Mikor eltávozott, a költő így szólt:

– Már csak arra vagyok jó, hogy emléksorokat írjak fiatal hölgyek albumába.

Mely képzelettársulásnál fogva – nem tudom – gyermekkoráról kezdett beszélni, mikor korcsolyázott a Poprád zöld jegén, de a jég leszakadt alatta és vízbe merült. Csáklyás molnárlegények csak nehezen tudták kimenteni.

– Milyen jó lett volna akkor meghalni!

Szeme lázas fényben tüzelt. Álmodozott.

Eltűnt ifjúsága jutott eszébe. Tizennyolc éves volt és újságírónak szegődött el Váradra, hatvan forint havi fizetéssel. Kiadója megmagyarázta, hogyan lehet ebből a pénzből nagyúri módon megélni, hol kap olcsó ebédet és mennyibe kerül a kvártély. De vesztére, az ifjú mindjárt az első este betévedt egy fényesen kivilágított kávéházba, – előbb beérte egy-két pohár sörrel, de később jött a pezsgő – már sokan ültek asztalánál, mindenkit megvendégelt, – mikor fizetésre került a sor, kiderült, hogy csak két tallér van zsebében, mint Balzac hőseinek. A főpincér hajnali három órakor zörgette föl a kiadót édes szendergéséből, hogy váltsa ki munkatársát a kávéházból. A cech száznyolcvannégy forint volt.

– Nagyon régen történt ez – magyarázta Krúdy. Akkor még gavallér voltam.

Köhögési roham fogta el. Tekintete elborult. Szidni kezdte a végrehajtókat. Nem tudtam, hogy mi baja lehet a végrehajtókkal. Kiderült, hogy túlnagy adót vetettek ki rája és most el fogják hurcolni bútorait. Lehet, hogy már holnap elárverezik.

– Mire kiengednek innen, csupasz falakat fogok találni.

Az adóhivatalok nem voltak tisztában a költők anyagi viszonyaival. Azt gondolták, ha Molnár Ferenc megkeres egy évben százezer pengőt, akkor Krúdy, aki van olyan legény, nem kereshet sokkal kevesebbet. És eszerint mérték adóját, csillagászati számokban. Kapzsi kiadóknak, uzsorás lapvállalatoknak kiszolgáltatott költő felét sem kereste meg annak, amekkora adót vetettek ki rája. Meg kellett ígérnem, hogy eljárok dolgában és halasztást kérek a végrehajtótól. Vállalkozásom sikerrel járt. A végrehajtónak nem volt kőből a szíve.

Krúdy fölült az ágyon. Cinkosan rám mosolygott.

– Jó volna, ha becsempésznél néhány meszely bort ide a kórházba. De a Kéhlitől. Jó az a tavalyi rizling.

– Hát szabad innod?

– Az orvos azt mondta, hogy ne igyam. De tudom, hogy meghalok, ha nem iszom.

– Ez szenvedély!

– A szenvedélyeket ápolni kell – vágott szavamba Krúdy, régi mondását ismételve.

És megfeledkezve a szombati tilalomról, szórakozott mozdulattal rágyújtott egy cigarettára.

*

Másnap, hogy megjöttem a borral, nem találtam egyedül. Látogatója volt. Hidegrázósképű cigány ült ágyszélénél. A Mélypincében barátkoztak össze. Híres bormérő hely volt. Még a török hódoltság idejéből marad itt.

A beteg sápadt szemében láng lobbant föl. A sivatag utasának szeme tündökölhet így, ha megpillantja pálmák alatt csörgedező forrás vizét.

– Hívem vagy! – ennyit rebegett.

Kilépett az ágyból, öltözködni kezdett.

Nadrágba, kabátba bújt, még nyakkendőjét is megkötötte gondosan.

– Csak nem akarsz elmenni?

– Ugyan!

Kiderült, hogy nem akart ágyban inni – az asztalt is elrendezte – botját is ráfektette az asztalra, mintha vendéglőben ülne. Neki a kocsma illúziója kellett. (Évek előtt, mikor meghívta Hatvani Lajos a bécsi erdőben levő nyaralójába, még ideiglenes kocsmát is berendezett a parkban, csaposlegénnyel, pincérlánnyal, hogy. Krúdy otthonosan érezze magát. Jobb volt, mint egy valódi kocsma, mert itt fizetni sem kellett.)

Krúdy ünnepélyes mozdulattal töltötte ki a bort, mintha áldozna. A sanda cigány rákacsintott, kivette hegedűjét a tokból és halkan muzsikálni kezdte:

Viszik a menyasszony selyemágyát
Tetejébe rakják a ládáját,
A ládája pénzzel tele,
De a szíve vágyik hazafele!

Krúdy Gyula nótája volt.

Évek múlva ennek a nótának hangjánál eresztették alá a sírba Krúdy koporsóját.

Akkor is ezt húzták a cigányok!

Szekula Jenő

 

(Béke és Szabadság, 1954/1. /január/ 11. p.)