SZEKULA JENŐ:

Krúdy Gyula modelljei

Írói kiválóságokon kívül sok furcsa alak is megfordult Krúdy Gyula társaságában. Olyan emberek, akiket talán a pesti éjszakában szedett föl. Barátok, vagy talán csak kocsmacimborák, ki tudja? Különös lények, akik mintha régen elfeledett regények megsárgult lapjairól keltek volna ki. De az író vonzódott hozzájuk és szeretettel kezelte őket, hiszen nemcsak ivótársai, hanem modelljei is voltak, elbeszéléseiben sűrűn szerepeltette őket.

Itt volt mindjárt a Blau Noldi. Börziáner és törzsvendég a pesti lokálokban. Mázsányi súlyú, elnehezedett férfiú, akinek kopaszra tarolt fejebúbján mélyre szántott barázdák gömörödtek, akár a ráncok az elhízott bikák duzzadt nyakán. Krúdy őt tartotta a föld „legokosabb” emberének, s ezt a tréfáját sűrűn hangoztatta:

– Először jön az isten, utána a Blau Noldi, azután mélységes űr és semmi – majd csak azután jönnek a többi emberek.

Noldi csak pislogott ilyenkor és ült, üldögélt kövéren, mint egy megelevenedett Budha-szobor a tükör alatt a Spiegel-féle vendéglőben. Bütykös hüvelykujját hátragörbítve így vélekedett kora erkölcséről:

– Aki hazudik, annak már egy fórja van a tisztességes emberekkel szemben. Aki hazudik és csal – két fórral rendelkezik. Aki lop is, újabb fórt szerzett. A sötét cenkek néha annyi fórt biztosítanak maguknak, hogy a rendes és tisztességes emberek egy életen át nem érhetik utol őket.

Ez a Krúdy-figura, ez a Blau Noldi valamikor sok pénzt keresett, ámde deresedő fővel beleszeretett Carola Ceciliába, a híres bécsi dízőzbe. A primadonna kegyeiért versenyre kelt a pazarló mágnás ficsurakkal, elúsztatta egész vagyonát. Amikor letört, hű barátja, Spiegel Náci, a vendéglős, köszönőembernek fogadta fel üzletébe. Vállalta, Igaz. hogy nem köszönt soha senkinek, mert túlságosan gőgös volt. Még a helyéről is csak ritkán tápászkodott fel. Inni ritkán ivott, mert félt a gutaütéstől, de ha nekifogott, egy nyolcados hordó sört elfogyasztott együltében.

*

Krúdynak nemcsak kocsisa volt Móni, az éjszakai konfliskocsis, hanem titkára is. (Mónit egyébként Baumgarten Manónak hívták.) Nyiszlett, alacsony, borotválatlan emberke volt, gyulladásos szeme mindig könnyezett, ámde mindig mosolygott, mert a természet jóízű humorral áldotta meg a kis öreget. Lecsúszott karrier maga is, valamikor fiakker-tulajdonosnak indult, de a lovait elitta. Ő intézte Krúdy diszkrét ügyeit.

Móni rajongott a költőkért és az írókért. Néha engem is megvárt kocsijával a szerkesztőség előtt, hívatlanul is, bár nem volt biztos, hogy pénzt is fog látni. Ha nem volt fuvarja, néha óraszámra cserkészett utánam az éjszakában, hogy felszedjen valahol. Egyszer megtalált a Riviera-kávéház terraszán és erőszakoskodott, hogy kivisz a Jardin de Paris-ba. Ez divatos nyári mulatóhely volt.

– Nagyon kevés a pénzem.

– Nem baj. Gyere, mit unatkoznál itt egymagadban.

Keresztül kocogtunk a néma, elhagyatott Ligeten. Már felcsillantak a Jardin fáira aggatott apró, színes villanykörték, amikor Móni hátrafordult a bakon, s egy kubaszivart nyújtott felém.

– Gyújts rá. Hadd lássák, hogy urat viszek.

*

Az Erdélyi Borozó úgynevezett törzskarához tartoztak a „Bajvívó Óriások”. Csupa szálmagas férfi, s a vezérük, Parányi Pista, aki nevének cáfolatául – majdnem két méter magas volt. Krúdyt is befogadták dragonyos növése miatt. Amikor bevonultak a kocsmába, lépteik alatt dongott a padló.

Krúdy maga volt a megtestesült őserő. Talán dédnagybátyjára ütött, Krúdy Kálmánra, aki kirabolta a nyitrai püspököt, s akinek csínytevéseit Mikszáth is megénekelte. De Krúdy Gyula indulatait mégis mérsékelte írómestersége: aki szép jelzőkön, költői hasonlatokon töri a fejét, az nem engedheti szabadjára ősi szenvedélyeit. Néha mégis kitört belőle a virtus. Különösen akkor, ha gőgtől felfuvalkodott osztrák katonatiszteket látott. Megvadult ilyenkor, akár a bika a veres posztótól. Kötekedni azonban csak állig felfegyverzett emberekkel szeretett, lehetőleg egyszerre többel. Széttört kardhüvelyek, levert csákók és belapított bordák maradtak emlékei ezeknek a tusáknak, de őt csodálatosképpen egyszer sem kaszabolták össze.

Az óriások gyöngédségével védelmezte Szini Gyulát, ezt a vörhenyes bajuszkájú, negyvenéves kisfiút. Örökké párás szemüvegével Szini maga volt a testté vált reménytelenség. De egyik-másik írásműve ötvözött remekműve a magyar szépprózának.

Ebben az időben már rosszul ment a sorsa, idő előtt elfelejtették. Megunva a kiadók lelketlenségét, színigazgatók tudatlanságát és rideg önzését, akik sorra visszaadták Ikercsillag című drámáját, a halálba menekült. Gyámoltalanságában az öngyilkosságnak legostobább módját választotta, gyufát ivott, mint valami szerelmes szobalány. A foszfor alattomos és kegyetlen méreg, de halálos biztonsággal marja ki a beleket. Szini is hetekig kínlódott a kórházban, míg a halála megváltotta szenvedéseitől.

Öngyilkos lett a kitűnő Cholnoky László is. Egy nyári hajnalon az összekötő vasúti hídról beugrott a Dunába. Előző éjszaka még megírta búcsúleveleit az Otthonkör dolgozószobájában, szemben éppen az én asztalommal, ahol egy regényen dolgoztam. Egyik búcsúlevelét a Baumgarten-alaphoz intézte, s ehhez a levélhez egy pengő és 40 fillért is mellékelt és az Alapra hagyta örökségül, mert nagyon megharagudott a kurátorokra, akik soha egy fillér juttatásban sem részesítették. Cholnoky tehetséges szépíró volt, de rossz anyagi körülményei lejáratták. Előfordult, hogy ugyanazt a tárcát többször is eladta, s ezzel magára haragította a kiadókat. (Az akkori írók be-becsapták a kiadókat – mégis ezek építették föl palotáikat, a költők pedig koldusfilléreken tengődtek.)

Cholnoky lóvátette Tolnai Simont is, a Világlap főszerkesztőjét. Pénzért járt nála és Tolnai azt találta mondani, venne tőle regényt, amelyik lapban már megjelent, de könyvalakban még nem látott napvilágot. Ilyen műve éppen akkor Cholnokynak nem volt, de feltalálta magát. Aznap megjelent egy tárcája, azt kivágta tíz példányban, s beragasztva egy füzetbe, mintha regény volna, átnyújtotta a mit sem sejtő Tolnainak. Még szép címet is adott a percek alatt elkészült műnek: „Szerelem a pokol fenekén”. A jó üzletet szimatoló Tolnai nyomban kiutalta a honoráriumot, egy egész százast, a füzetet pedig leadta a nyomdába, hogy szedjék ki. A szedő azonban rájött, hogy a „regény” egyhelyben topog, a cselekmény semmit se halad előre, mindig ugyanaz a szöveg ismétlődik. Kiderült a turpisság – Tolnai páncélszekrénye pedig örökre bezárult a boldogtalan Cholnoky előtt.

Krúdy azt mondotta egyszer az elkeseredett Cholnokyról:

– Együtt voltam Cholnoky Lászlóval. Mindenkit szidott. De amikor téged is szidott, fölállottam és faképnél hagytam.

*

Rézorr kapitánynak hívták az Otthon-körben a vén Majanovichot, aki katonatisztből vedlett át újságíróvá. Valamikor a Citadellában szolgált, a régen elfeledett világban, amikor még fehér waffenrokkot viseltek a császár katonái. Német lapokba írt, horvátul gondolkodott és csak törve beszélt magyarul.

Egy nyári éjszaka mulatni mentünk a hős aggastyánnal, aki történetesen sokat nyert a kártyán. Hajnalban betévedtünk egy zongorával súlyosbított lebújba. Majanovich két deci bort rendelt, de tévedésből valami timsós vizet szolgáltak fel. Rosszullét környékezte. krákogott, káromkodott, hátbavagdostuk és forró feketét rendeltünk számára, hogy magához térjen.

Hozták a nagy pohár kávét, mohón szürcsölni kezdte, de kővédermedt arccal abbahagyta: egy svábbogárnak feloszlott maradványai úszkáltak a fekete lében.

– A felét már lenyeltem, – dadogta halálravált ábrázattal.

Vigasztaltuk, hogy az nem svábbogár volt, amit lenyelt, hanem ártalmatlan kávézacc.

De a hadastyán megingathattatlan maradt.

– A zaccnak nincs lába – hörögte kínlódó szemmel.

*

Elmaradhatatlan fullajtárja volt Krúdynak a jó öreg Kálnay László, a nyolcvanas évek divatos tárcaírója, akit azonban már tökéletesen elfelejtettek. A társasághoz tartozott még Lakatos László, Kun Andor, a kis Kállay Pista és a legifjabb Ábrányi Kornél, néhai huszárkapitány.

És ne hagyjuk ki a nagyurat: Szemere Miklóst sem –, aki származását a hét vezérekig szerette visszavinni – aki úgy élt a Pannonia-szállodában, mint valami indiai maharadzsa Párizsban: s aki számára éjfélkor kezdődött az élet, mikor pihent idegzettel elment a Nemzeti Kaszinóba kártyázni. Nábobok módjára költekezett, mintha hitbizományok állanának mögötte, pedig jövedelmének forrása a zöld mező volt, ahol lovai futottak és a zöld asztal, amelynél kártyázott. Bécsben egyetlen éjszakán kétmillió koronát nyert a lengyel Potocky gróftól, hogy utána elrebegje sűrűn hangoztatott szólamát: Nem boldog a magyar!

Regényeiben Krúdy őt is szerepelteti Alvinczy néven. A nagyurat baráti rokonszenv fűzte a költőhöz. S azt hitték, hogy ő a mecénása is Krúdynak. De ez nem volt igaz. Talán úgy voltak egymással mint Heine, a költő a párizsi Rotschilddal. Intim baráti kapcsolatban voltak, sülve-főve együtt látták őket. Mindenki azt hitte, hogy a Rotschild kebelbarátja tele van pénzzel. De mikor meg akarták pumpolni, nyiltan megvallotta:

– Egy vasam sincs.

– Lehetetlen, hiszen ön a Rotschild legjobb barátja.

– Éppen azért, barátom, mert soha egy fillért sem kértem tőle – válaszolta ingerülten a költő.

Krúdy sem kapott Szemerétől mást, csak egy rossz tippet a lóversenyen, amin elvesztette a pénzét, s olykor-olykor valami ritka külföldi aranypénzt, hogy tartsa meg emlékbe.

 

(Élet és Irodalom, 1957/7. /június 7./ 6. p.)