Írói arcképek

Írja: SZEKULA JENŐ

Krúdy

Alakja akár az óriásoké. Ha végigmegy az utcán, mintha csak Gulliwer vonulna át a törpék fővárosán. A fejét féloldalt lehajtja óvatosan, mintha félne, hogy homlokát beleüti a menny firmamentumába, vagy röstelné a saját rendkívüli nagyságát. Sokszor tűnődtem rajta, hogy melyik emberfajtát képviseli itt a földön — míg rájöttem, hogy egyikét sem —, az elei már régen kihaltak. Talán Pannóniának legrégibb őslakói lehettek ilyenek — a kelták —, akik még óriási tüzeket gyújtottak a Gellérthegy ormán — imádták a holdat és áldoztak az éjszaka furcsa isteneinek. Az a különös miszticizmus és széttéphetetlen szomorúság, amely Krúdy minden írásán végigvonaglik, még akkor is, ha a régi kedélyes táblavilágot is írja le, vagy ha megénekli az ódon Pest vidám báljait, — az örök bánat és pesszimizmus vak dallama, mintha szintén nagyon mélyről jönne, talán a tengerszemek éjszakáiból vagy a föld gyomrából, hol magasfokú, hő tüzek égnek.

De mégis magyar. A régi kiveszett nemzetes urak fajtájából. Mintha a hazai rétek és hegyszakadékok tisztító vizeiben lennének megfürösztve az írásai.

***

A legtitokzatosabb ember. Senki sem ismeri, legkevésbé azok, akik mindennap együtt vannak vele. Azt sem tudják biztosan honnan jött... a Nyírség tündéri vizei mellől… vagy a felvidék égbenyúló havasairól. Csak megszoktuk… már idetartozik a város nevezetességei közé, mint ahogy hozzászoktunk ahhoz, hogy bizonyos szobrok bizonyos terek fölött uralkodjanak. Karcsú és sudárnövésű ifjú volt, mikor először föltűnt az írásaival — akkor azt hiszem 3 pengő forintot fizettek a tárcájáért. Csak később kapott ötöt, sőt tizet is. De minthogy rendesen fiakkeren ment a kiadóhivatalokba az összletek bevasalására — a műveire többnyire ráfizetett. Pedig ezek között vannak a legékesebb írásai. Sok olyan novella, amely remekműnek számítana és súlyos fontokat nyomna világirodalmi serpenyőkben is. De ha akadna valami lelkes statisztikus, aki kiszámítaná, hogy éppen a legszebb magyar remekművekért milyen kevés pénzeket fizettek, Petőfin át le Adyig és a jelen élő halhatatlanjaiig, — oly csekély összeg jönne ki, hogy a nemzet géniusza tenyerébe rejtené el az arcát zavarában.

De Krúdyt sokan félreismerik. Különcséget keresnek abban is, amiben nincs semmi póz vagy rendkívüli. Átutazó vidéki gavallér volt ő mindig, aki véletlenül itt rekedt, de sehol sem lelte a helyét. Azért kereste föl méla hangulatban az elhagyott kiskorcsmákat, melyeknek kiálló mestergerendázata régi emlékeinek lángját gyújtogatta föl lelkében, s azért kedvelte egykor jobban az éjszakát a nappaloknál is, mert az estvék hangtalansága inkább megfelelt falusias csöndhöz szokott idegrendszerének. Akik csak mint mulatós embert ismerték, s hogy tud jó mélyen belenézni a pohár fenekére, azok ugyancsak bámultak volna, ha látnák, hogy napokon át bezárkózva ül valami csendes szobában és ír és dolgozik, jóformán minden étel és ital nélkül. Mert elnyűhetetlen ősereje kiütközött a munkateljesítményeiben is.

Most különben szigetlakó lett. Évek óta él a Margitszigeten, meghitt kis családi körben, mint egy új levitinczi Timár Mihály, a legszebb Jókai-regény hőse.

— Így azután jól vagyok, mondta nekem mosolyogva, hogy legutóbb nála voltam. — A tyúkokkal fekszem s korán reggel kelek. Mint valami boldog vidéki úr.

Sokat dolgozik. De csak délelőtt.

Ebéd után olvasgatni szokott. A szigeti vendéglőket nem keresi föl soha. A bort csónakon hozatja egy kertészemberrel egy távoli óbudai kiskorcsmából.

— Hajóronccsal fűtök, mondja a nedves, deszkaszerűen fölvagdalt hasábokra mutatva a sarokban.

Legjobb barátja mostanában egy Kálnay László nevű öreg úr, aki gyakran meglátogatja és sokszor nála is vacsorázik. Egyébként Kálnay maga is író, mert már a hetvenes években a tárcaírója volt a Pesti Hírlapnak. Sok tréfás adomát tud, mert személyesen ismerte Degrét, Lisznyait, Kuthyt, sőt talán Vas Gerebent is. Krúdy nagyon szereti az öreg urat. Meghitt bizalmasa neki. Múltkor azt mondotta nekem hangos lelkesedéssel:

— Hidd el... ez a Kálnay a legnagyobb magyar írók egyike... Mert már kilencvenkilencéves... mégis szereti, a bort... reggelig elmulat dal és nóta mellett, asztal alá tudna inni három gombkötőlegényt is — és sohasem fekszik le előbb hajnali négynél.

(Revü, 1923/3. /január 25./ 14-15. p.)