Szemle – Kilátó

OLVASÓNAPLÓMBÓL

Kilenc esztendős koromban, Udvarhelyen, az Árpád utcában olvastam legelőször Krúdy-könyvet. A vörös sapkások volt a címe. Máig is jól emlékszem a barnásszürke fedőlap rajzára, a kötés érdes tapintására. Még jobban azonban az elbeszélésekből kiáradó különös hangulatra, amelyhez hiába keresek más, mai, élénk, esetleg kissé hányaveti jelzőt, csupán a némileg regényeskedő „édesbús” ötlik egyre eszembe. Csakugyan: édesbúsak vagy mélabúsak voltak ezek a novellák – olyannyira, hogy tartalmukat és tárgyukat régesrég elfeledtem már, nagy erőfeszítésembe kerülne akár homályosan is felidézni őket, légkörük azonban kitörölhetetlenül emlékezetembe vésődött s mindannyiszor föltámad, valahányszor szerzőjük nevét kiejtik előttem.

Mégis különös módon két hosszú évtizeden át, ameddig azután élt még, alig került kezembe írása. Talán nem juthattak el hozzám könyvei, talán olyan lapokba dolgozott, amelyeket családunkban nem olvastak, vagy csak én nem férhettem hozzájuk, talán magam is, mint afféle nyugtalan ifjonc, másféle okú, célú, jellegű irodalmakkal csillapítottam rajongó képzeletemet és nyughatatlan érzéseimet. Mindössze Karinthy lángeszű paródiája, a Negyvenkettes zenélő mordály jut eszembe abból az időből – és az is azért a különleges mélabús lebegésért, amely a szeretetre méltó csúfolódásnak tökéletes Krúdy-hangulatot kölcsönzött. Azután jött a második világháború és a rákövetkező évek sodrásában és olykor különös elfogultságaiban a Krúdy nevére és irodalmára enyhe fátylak borultak.

Később azonban – a frissebb, szabadabb, derültebb közgondolkodás légkörében – egymásután jelentek meg összegyűjtött novellái, méltatlanul elhanyagolt regényei, rövidebb-hosszabb színes írásai. Sosem tudom elfeledni a társaságában eltöltött csendes moszkvai éjszakákat 1957 októberében. Az Ukrajna-szálló nyugalmas negyedik emeletén laktam s ablakomból éppen a folyón épülő új hídra lehetett látni – ott olvasgattam akkoriban megjelent írói arcképek című kétkötetes tanulmánygyűjteményét. Már Kijev előtt a repülőgépen hozzáfogtam ugyan, de a légi út nyüzsgései, különösségei, váratlanságai között nem élvezhettem igazából. Csak itt, a teljes idegenség békéjében hallhattam teljes odaadással azt a régóta ismert és változatlanul szeretett hangot, amelyen most Kármán Józseftől kezdve Móricz Zsigmondig ötvenkét íróról tudtam meg, eddig soha nem hallott és sejtett titkos dolgokat.

Emlékezések, benyomások, ítéletek, vélemények sorakoznak itt egymás mellé valami olyan különös és megkapó szövevényben, amely észrevehetetlenné oldja a belénk talán amúgy is önkényesen rögződött műfaji határokat, viszont tökéletes egységet tükröz, éppen az írói egyéniség izzása következtében. Egyedülállóak ezek az arckép vázlatok. A múlt század kisebb-nagyobb alakjai éppen úgy felragyognak bennük, mint a század-forduló mára már majdnem elfeledett irodalmárai – s mintegy pörújításra biztatnak. Olvasás közben nem tudunk megszabadulni attól a gondolattól, hogy mindazok, akikről itten szó esik – krónikásukkal, Krúdyval együtt – eltagadhatatlanul hozzájárultak a huszadik század modern prózájának – és nyugodtan hozzátehetjük: költészetének – kialakításához. Hogy lehet hát, hogy olyan méltatlanul el-elfeledkezünk néha róluk ? ...

A Krúdy hangvétele persze ezúttal sem változik. Mindenik arckép fölött ott lebeg az a csöndes mélabú, amely könyveit is belengi s amely a jelenből is valahogyan mindig félmúltat csinál s ugyanakkor a múltat is éles jelenné s fel-fel villanó jövővé változtatja. Ugyanakkor olvasásuk közben mintegy varázslatába nyűgöz az írójuk minden mondatából, mintegy minden szavából kiáradó friss valóság-érzékelés, az ítélet megcáfolhatatlan ereje, a tisztánlátás üdesége. Adyról vagy Bródyról senki nem írhatott szebben, szeretetreméltóbban és meggyőzőbben, mint éppen Krúdy – ugyanakkor azonban olyan megvesztegethetetlen józansággal, amelyből akárki későbbi emlékező is szívesen tanulhatott volna...

Hasonló érzések támadoznak bennem, amikor itt, Bukarest kellős közepén, a nyár forrongó hevében kézbe veszem újságcikkeinek, színes írásainak, tanulmányainak most megjelent gyűjteményét (Régi pesti históriák, 1967) Barta András szorgos gondozásában és Kristó Nagy István pompás utószavával. Hetedfélszáz oldalán két évtized (és micsoda két évtized: 1914-től 1933-ig!) Krúdy-fogalmazta krónikája pörög le előttünk – jóllehet a szerzőnek esze ágában sem volt történeti beszámolókat szerkeszteni, hiszen mindig csupán önmagát próbálta kifejezni a legtöbbször mindössze napilapnyi halhatatlanságra szánt rövidebb-hosszabb elmélkedésekben. A lángelme jelenlétére vall, hogy ezek a múlandóság jegyében fogant ismét csak meghatározhatatlan műfajú írások mégis az állandóság ragyogását tükrözik és tudományos munkák, történeti értekezések közlő erejét jóval meghaladó energiával sugallják annak az elmúlt kornak értelmét és valóságát. Az ember dobogó szívvel ilyenkor ismeri föl megint az irodalom és művészet erejét. Ilyenkor kezd ismét és ismét bízni abban a mesterségben, amelyet annyiszor és oly szívesen hagyott volna abba, vagy cserélt volna föl mással, ha egyáltalán ilyesmi elképzelhető volna számára

Milyen nagy író ez a Krúdy! ... És milyen modern! ... – sóhajtok föl magamban, amikor hosszan hullámzó mondatait olvasom, finoman egymásba ívelő gondolat-bonyolódásait élvezem és a szavai nyomán talán a tudatom alatt is felzendülő muzsikákra figyelek. Nem tudom megállani, ide kell iktatnom legalább egy bekezdést abból a prózából, aminőt ritkán írtak előtte és ritkán írnak majd utána:

,,...A darázs mámorosan hever az árokban; a megszedett szilvafán a régen látott cinke szólaltatja meg kis sípját; a rőzselángnak már olyan kesernyés a füstje, mint az öregasszony nótázása; csörögve hahózik a szél, mint elvarázsolt álmából felébredt vadász bejárja az ismerős tájékot; a présház eresze alatt megint kormosabb lett az évszám, amely az építkezés idejét mutatja; csak ő nem változott, az örökifjú lány, aki minden szüretkor előjön a messzi múlt időkből, hogy mezítelen lábszáraival ellejtse az ősi táncot vígpiros és sárga szőlőfürtök fölött; hogy belenevessen a mustba, amely nevetésből a hó lehullásakor csapongó férfihahota leend; hogy ... megtanítsa az új borral táncolni azt is, aki odáig sohasem táncolt; megnyissa a bús kürtöt azok lelkében, akik sohasem búsulnak; kötényében hozza a nevetés madárfiókáit azok elébe, akik mosolyogni sem szoktak ... Ő, a taposó lány tűnik fel előttünk, midőn a zavaros mustban az ifjúság mézes ízei mellett a későbbi életünk fanyar vagy bátorító ízeit is érezzük; látjuk ezt a leányt barnán, mint a hegyhátak felett az erdők lombjait; látjuk a lányt szőkén, mint a napsugárban a mezőket, amerre jókedvünkkel elfutott a nyúl; látjuk őt andalgó lépésben vagy dévaj kacajjal, szemérmetes odaadással vagy kihívó kacérsággal, mint azokat a nőket, akik egykor életünk szőlőfürtjeit borrá taposták.”

Milyen sajnálatos, hogy – amint mondják – az idegennyelvű olvasó, főként nyugaton, akihez Krúdy halála után csak három-négy évtizeddel jutnak el ezek a művek, olykor unottan vonogatja a vállát, hogy ő már olvasott ilyesmit, először Proustnál, de minden bizonnyal Kafkánál. Lehet, hogy igaza van. Noha mindkettőnek kortársa volt és főművei szinte egyazon időben jelentek meg neves prágai kollégája írásaival. Csakhogy persze Proust is, Kafka is egy-egy világnyelven írt – és ez nagyon sok mindent megmagyaráz. Arra is gondolok néha: talán nem is nyugat felé kellene hírt és nevet teremteni most utólag neki, hanem mondjuk errefelé, Kelet-Európában. Itt ahol például Matei Caragiale írásait is szeretik.

SZEMLÉR FERENC

 

(Igaz Szó /Tîrgu-Mureş-Marosvásárhely/, 1967/9. /szeptember/ 458-460. p.)