Krúdy
Gyula: Szindbád
ifjúsága és megtérése. Budapest (1942). Franklin-Társulat. (4) 333 (3) l. 8-r.
«Szindbád — amely álnév még abból az időből eredt, midőn az
algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit
olvasgatták és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból —
megnövekedett, szélesvállú, deresedő férfiú lett,
midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjúkori emlékeit...»
Szindbád-Krúdy, az ezeregyéjszaka-beli
hajós már régen porlad, elhalványultak az évek, megfakultak az események, az
emlékek szülői s a mű ma még mindig tarkán, az élet színeivel csillog, zajától
hangos. Csak úgy árad belőle az érzéseknek bősége, gazdagsága, melynek melegét
a háttér, a természet adja: «megállás nélkül halad Szindbád a keresztutak
nyavalyás bokrai, útonjáró ember felakasztására
várakozó egykedvű akácok mellett, meghallgatni, vajjon
mit izengetnek a vándorcigányok a bokrokra kötött
tarka rongyaikkal. Vajjon nem nyújtja-e ki valamely
fa tövében országjárásban megbütykösödött lábát valamely
vándorló, aki itt végsőt álmodott az angyalokkal és mosolygó arccal megfagyott?
Vajjon nem maradt-e itt az árokparton valamely
elhasznált ló-passzus, amelyet elbúsult lótolvajok hajítanak el maguktól,
miután nem sikerült a lólopás, — vagy valamely levél, amelyből valakinek néha
egész élettörténetét kiolvasni lehet, amíg a hó és eső el nem föd minden
hiábavalóságot...»
Az ezeregyéjszaka varázslatába
burkolódzik itt minden egyes sor, mégis «si vero accipiatur opus allegorice, subiectum est homo».
Ez az örök irodalomnak, ez Krudynak, az igazi írónak
is a titka. Ezért volt indokolt Krudyt újra kiadni,
mert a «mű» nem maradhat csak a be-avatottak rejtett kincse.
Szemző Piroska
(Katolikus
Szemle, 1943/5. 159-160. p.)