Krúdy Gyula: Szindbád ifjú­sága és megtérése. Budapest (1942). Franklin-Társulat. (4) 333 (3) l. 8-r.

«Szindbád — amely álnév még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündér­meséit olvasgatták és maguknak hősö­ket választottak a rege alakjaiból — megnövekedett, szélesvállú, deresedő férfiú lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjúkori em­lékeit...»

Szindbád-Krúdy, az ezeregyéjszaka-beli hajós már régen porlad, elhalványul­tak az évek, megfakultak az események, az emlékek szülői s a mű ma még mindig tarkán, az élet színeivel csillog, zajától hangos. Csak úgy árad belőle az érzések­nek bősége, gazdagsága, melynek mele­gét a háttér, a természet adja: «megállás nélkül halad Szindbád a keresztutak nyavalyás bokrai, útonjáró ember fel­akasztására várakozó egykedvű akácok mellett, meghallgatni, vajjon mit izengetnek a vándorcigányok a bokrokra kötött tarka rongyaikkal. Vajjon nem nyújtja-e ki valamely fa tövében ország­járásban megbütykösödött lábát vala­mely vándorló, aki itt végsőt álmodott az angyalokkal és mosolygó arccal meg­fagyott? Vajjon nem maradt-e itt az árokparton valamely elhasznált ló-passzus, amelyet elbúsult lótolvajok hajítanak el maguktól, miután nem sike­rült a lólopás, — vagy valamely levél, amelyből valakinek néha egész élettörté­netét kiolvasni lehet, amíg a hó és eső el nem föd minden hiábavalóságot...»

Az ezeregyéjszaka varázslatába bur­kolódzik itt minden egyes sor, mégis «si vero accipiatur opus allegorice, subiectum est homo». Ez az örök irodalomnak, ez Krudynak, az igazi írónak is a titka. Ezért volt indokolt Krudyt újra kiadni, mert a «mű» nem maradhat csak a be-avatottak rejtett kincse.

Szemző Piroska

 

(Katolikus Szemle, 1943/5. 159-160. p.)