Könyv
Krúdy Gyula történelmi regényei
Három király (Mohács, Festett király, Az első
Habsburg)
(Franklin-kiadás)
A
történelmi regény különbözőképen lehet művészi életszükséglete az írónak. A
történelemben is azt az anyagot keresi, amelyet sajátos természete szerint
aknázhat ki. A régi magyarság Kodolányinál
társadalom-politikai igazolásul szolgál. Móricz Zsigmond azért merült le a
történelem világába Bethlenért, hogy a saját robosztus erejében fürödjék meg, Krúdynak ez a trilógiává összeállított
királyregény-sorozata éppen Móricz
Erdélye mintájára kapta ezt a formát. A kiadó hite szerint Krúdy ennek a trilógiának a jogán emelhető Móricz mellé. Ez természetesen naiv hit, mert a témarokonságon
kívül egyében nem igen alapszik: egészen más szerkezetű ember és író fordult
bennük a történelemhez témáért.
A mohácsi
idők magyar történelme a tehetetlen sodródás jegyében állt. Ezekben a Krúdy-regényekben is egy
királyi-udvarnyi idegenség körül kavarodik a magyarság élete, szánalmas
elesettségben, hivatott vezető nélkül. A teljes elerőtlenedésben a magyarság
már csak hivatkozni tud a „régi nagy törvényekre”, de ez csak fedezék-értékű:
védelmet talán nyújt, de megoldást nem. Így lesz Krúdy számára a történelem is az illúziók világa, akárcsak Szinbádé. Nem nehéz megszimatolni ebben a történelmi
világban Krúdynak a Monarchia korából
származó történelemszemléletét és furcsa magyar öntudatát. Szapolyai, a
„festett király” fölpanaszolja ugyan, hogy a magyarságnak minden baja onnan
ered, hogy nincs király, akivel érezné az atyafiságot, a vér és a hagyomány
összekötő közösségét: de ez a reális felismerés csak az a gyenge pillanata az
írónak, mikor engedményre is hajlandó. Valódi meggyőződése nem is ilyen
kijelentésekben keresendő, hanem öntudatlanabb rétegeiben. Az innsbrucki
kolostorban királynévá nevelkedő Habsburg-ivadéknak, Máriának a magyar kísérői
egy agyonvert farkast hoznak ajándékba. Az úton kellett vele végezni. Mária
eltűnődik azott, hogy milyen különös is ez a magyar
faj. S ettől kezdve a magyarság ez a különös társaság marad. „A hátam mögött álló magyar
urak — mondja a királyné ... olyan nyelven beszélgettek, mintha folytonosan
káromkodnának ... Vajjon általában tudnak-e mást a
magyarok, mint káromkodni?” A magyarok a legünnepélyesebb ceremóniánál is
visszataszító bárdolatlansággal viselkednek. Lajos király azért panaszkodik a
magyarokra, mert azok fékezhetetlenek. A magyar urak enni is alig tudnak már:
ebéd után halszálkás gallérral vonulnak fel a királyné tanácskozótermébe. Az
országos ügyeket három „sánta” magyar úr intézi, a köszvényes Báthori István
Pozsonyban, Thurzó Trencsénben, s Werbőczy, Szapolyai kancellárja az új
fejedelemségben; de míg az utóbbi kettő gyalog jár a borbélyhoz, hogy
megpiócáztassa magát, az elsőt úgy viszik oda gyaloghintón. Ez a magyarság
önmagáról is hajlandó bármikor megállapítani, hogy milyen különös és furcsa faj is vagyunk mi...
Ebben a
vad világban persze az idegeneknek kell megmutatni, hogy mi a műveltség és az
udvarképes viselkedés. Mária királyné egy osztrákot esküdtet meg hamisan,
mondván, hogy így kell megmutatni a magyaroknak, hogy milyennek kell lennie a
férfinak a veszedelemben. A királyné üdvözlésére jött magyar urak csak az
idegen származású pap üdvözlő orációja után jutnak szóhoz, akkor is ilyen
szerénykedő formán: „A poeta elegans
et venustus után... hadd szóljak egy szót én is, az egyszerű magyar nemesember...” Az egész
trilógiában talán nincs egyetlen egészséges magyar úr, de azok az idegenek,
akik a királyi udvarban forgolódnak, mintái a remek emberpéldányoknak. Egy
brandenburgi őrgróf a hibátlan férfiasság eszményét idézi. Egy Logus Tamás pedig a humanista magas tudományét és sokágú
műveltségét: érte rajong a fiatal királyné, mert ebben a barbár országban az ő
finomsága, szellemessége és tudása jelenti a menedéket és nem egyszer a
segítséget is. Ebben a szemléletben itt-ott egy kis hazafias lírai
megnyilatkozás csupán a szépségtapasz szerepét játssza.
Nem
állítjuk, hogy Krúdy ezért
választotta ezt a hanyatló kort témául. Az illúziók írója azonban ebben a
korban talált rá alakjaira. II. Lajos valóban csak illuzórikus uralkodó volt:
árnyékkirály. Ezt maga is tudta és ezért vergődött szánalmasan a főurak és
uzsorás zsidók hálójában, megterhelve atyja örökségével is: a testi
gyönyörűségek iránt való degenerált hajlamaival is. Itt van Krúdy elemében! A király gyógyfürdőben
ül és fagyasztott foglyokat fogyaszt, közben a kéjenc magatartásával faggatja
az odarendelt udvari szakácsot jóelőre eltervezett
ebédek gazdag fogásai felől. Anyagcsereműködését
budai forrásainak vizével tartja egyensúlyban s vadászatokat is azért
rendeztet, hogy a szabadban kedvére lakjék jól. A királyné kedvenc ételével:
rákkal lepi még, de telhetetlenségében megterheli gyomrát és kínok között vonul éjszakai pihenőjére. Ezzel
az állandó testi szaturáltsággal kell végigülnie egész napokat a trónszékben s
elviselnie, hogy minden szavát kihallgassák. A történelmi téma tehát Krúdy
számára azt az erotikus levegőt is jelenti, amelyben a sajátos Krúdy-ízek
új és különleges színeket kapnak. Elegendő elolvasni ezeket a regényeket, hogy
a korabeli konyhaművészet rafinériáiban tökéletes tájékozottságot nyerjünk. A
halak és a rákok elkészítési módjainak is iskolája ezek a könyvek. Embere
válogatja, milyen hatása van az olvasó gyomornedveire egy-egy részletezett
ételóda: a kéjencekben bizonyára nagyobb étvágyat támasztanak, az egészséges
emberben azonban általában idegenkedést keltenek. A konyhatitkoknál talán csak
a testi fogyatkozások világában jártasabb Krúdy. Néhány szál emberén
kívül ezekben a regényekben többé-kevésbbé betegek
mocorognak: ki köszvényesen, ki nyavalyatörősen. II. Lajos úgy védekezik a
vérkeringési zavarok ellen, hogy ballábát egy párnára fekteti. Báthori uramnak
mindig a közelében kell legyen az orvosságos üvegje. Szapolyairól pedig tudni
vélik, hogy leborított üstökön üldögél és főzeti magát, hogy gyomrát és beleit rendben
tartsa ... Ételek, orvosságok és gőzök történelmi illatai lengik át e három
kötetet.
Mindez
azonban még elviselhető s Krúdy kellemes elbeszélőmodora néha el is felejteti
velünk az egészségtelen atmoszférát. Megdöbbenünk azonban azon az egészen
hitvány, harmadrendű, szinte grand goignol-szerű
romantikán, amire Krúdy a történelmi
témát menlevélnek használja fel. A királyokról ugyanis kiderül, hogy rendkívül
kalandvágyók: Lajos és Mária kiszöknek a budai palotából, hogy kedvükre
csellengjenek a városban; Mária egy éjszakai kalandja során egy verekedőt le is
szúr. Mindez hagyján. Mikor azonban a királyné a székesfehérvári székesegyház
padlásáról artistákat megszégyenítő ügyességgel végigkúszik a portól csuszamlós
párkányon, kezd hűlni bennünk a vér. Pedig ez még nem is borzongató. Lent áll
férjének, Lajosnak ravatala, a koporsóban a bebalzsamozott holttest. (Az előbb
említett padlásról végignézi bebalzsamozását!) Kísérője a király oldalán három
kardszúrást fedez fel. Míg a királyné halott férje látásában elmerül, belép az
elhagyatott templomba maga Szapolyai. Szóharc támad, a királyné megragadja
Lajos holttestét, felülteti és megkérdezi tőle, hogy ki a gyilkosa. És a halott
jelt ad és Szapolyait vádolja. A jelenet folytatódik, hátborzongásunknál csak
csodálkozásunk nő egyre inkább...
A mérleget
felállítottuk és Krúdy királyregényei
Móricz epikumához viszonyítva bizony kicsinyek. Jelentőségük is egészen más egy
írói életműben: kirándulás egy exotikus
hangulatvilágba a történelmi téma ürügyén.
(Magyar Út, 1944/9. /március 2./ 6. p.)