Könyv

Krúdy Gyula történelmi regényei

Három király (Mohács, Festett király, Az első Habsburg)
(Franklin-kiadás)

A történelmi regény különbözőképen lehet művészi életszükséglete az írónak. A történelemben is azt az anyagot keresi, amelyet sajátos természete szerint aknázhat ki. A régi magyarság Kodolányinál társadalom-politikai igazolásul szolgál. Móricz Zsigmond azért merült le a történelem világába Bethlenért, hogy a saját robosztus erejében fürödjék meg, Krúdynak ez a trilógiává összeállított királyregény-sorozata éppen Móricz Erdélye mintájára kapta ezt a formát. A kiadó hite szerint Krúdy ennek a trilógiának a jogán emelhető Móricz mellé. Ez természetesen naiv hit, mert a témarokonságon kívül egyében nem igen alapszik: egészen más szerkezetű ember és író fordult bennük a történelemhez témáért.

A mohácsi idők magyar történelme a tehetetlen sodródás jegyében állt. Ezekben a Krúdy-regényekben is egy királyi-udvarnyi idegenség körül kavarodik a magyarság élete, szánalmas elesettségben, hivatott vezető nélkül. A teljes elerőtlenedésben a magyarság már csak hivatkozni tud a „régi nagy törvényekre”, de ez csak fedezék-értékű: védelmet talán nyújt, de megoldást nem. Így lesz Krúdy számára a történelem is az illúziók világa, akárcsak Szinbádé. Nem nehéz megszimatolni ebben a történelmi világban Krúdynak a Monarchia korából származó történelemszemléletét és furcsa magyar öntudatát. Szapolyai, a „festett király” fölpanaszolja ugyan, hogy a magyarságnak minden baja onnan ered, hogy nincs király, akivel érezné az atyafiságot, a vér és a hagyomány összekötő közösségét: de ez a reális felismerés csak az a gyenge pillanata az írónak, mikor engedményre is hajlandó. Valódi meggyőződése nem is ilyen kijelentésekben keresendő, hanem öntudatlanabb rétegeiben. Az innsbrucki kolostorban királynévá nevelkedő Habsburg-ivadéknak, Máriának a magyar kísérői egy agyonvert farkast hoznak ajándékba. Az úton kellett vele végezni. Mária eltűnődik azott, hogy milyen különös is ez a magyar faj. S ettől kezdve a magyarság ez a különös társaság marad. „A hátam mögött álló magyar urak — mondja a királyné ... olyan nyelven beszélgettek, mintha folytonosan káromkodnának ... Vajjon általában tudnak-e mást a magyarok, mint káromkodni?” A magyarok a legünnepélyesebb ceremóniánál is visszataszító bárdolatlansággal viselkednek. Lajos király azért panaszkodik a magyarokra, mert azok fékezhetetlenek. A magyar urak enni is alig tudnak már: ebéd után halszálkás gallérral vonulnak fel a királyné tanácskozótermébe. Az országos ügyeket három „sánta” magyar úr intézi, a köszvényes Báthori István Pozsonyban, Thurzó Trencsénben, s Werbőczy, Szapolyai kancellárja az új fejedelemségben; de míg az utóbbi kettő gyalog jár a borbélyhoz, hogy megpiócáztassa magát, az elsőt úgy viszik oda gyaloghintón. Ez a magyarság önmagáról is hajlandó bármikor megállapítani, hogy milyen különös és furcsa faj is vagyunk mi...

Ebben a vad világban persze az idegeneknek kell megmutatni, hogy mi a műveltség és az udvarképes viselkedés. Mária királyné egy osztrákot esküdtet meg hamisan, mondván, hogy így kell megmutatni a magyaroknak, hogy milyennek kell lennie a férfinak a veszedelemben. A királyné üdvözlésére jött magyar urak csak az idegen származású pap üdvözlő orációja után jutnak szóhoz, akkor is ilyen szerénykedő formán: „A poeta elegans et venustus után... hadd szóljak egy szót én is, az egyszerű magyar nemesember...” Az egész trilógiában talán nincs egyetlen egészséges magyar úr, de azok az idegenek, akik a királyi udvarban forgolódnak, mintái a remek emberpéldányoknak. Egy brandenburgi őrgróf a hibátlan férfiasság eszményét idézi. Egy Logus Tamás pedig a humanista magas tudományét és sokágú műveltségét: érte rajong a fiatal királyné, mert ebben a barbár országban az ő finomsága, szellemessége és tudása jelenti a menedéket és nem egyszer a segítséget is. Ebben a szemléletben itt-ott egy kis hazafias lírai megnyilatkozás csupán a szépségtapasz szerepét játssza.

Nem állítjuk, hogy Krúdy ezért választotta ezt a hanyatló kort témául. Az illúziók írója azonban ebben a korban talált rá alakjaira. II. Lajos valóban csak illuzórikus uralkodó volt: árnyékkirály. Ezt maga is tudta és ezért vergődött szánalmasan a főurak és uzsorás zsidók hálójában, megterhelve atyja örökségével is: a testi gyönyörűségek iránt való degenerált hajlamaival is. Itt van Krúdy elemében! A király gyógyfürdőben ül és fagyasztott foglyokat fogyaszt, közben a kéjenc magatartásával faggatja az odarendelt udvari szakácsot jóelőre eltervezett ebédek gazdag fogásai felől. Anyagcsereműködését budai forrásainak vizével tartja egyensúlyban s vadászatokat is azért rendeztet, hogy a szabadban kedvére lakjék jól. A királyné kedvenc ételével: rákkal lepi még, de telhetetlenségében megterheli gyomrát és kínok között vonul éjszakai pihenőjére. Ezzel az állandó testi szaturáltsággal kell végigülnie egész napokat a trónszékben s elviselnie, hogy minden szavát kihallgassák. A történelmi téma tehát Krúdy számára azt az erotikus levegőt is jelenti, amelyben a sajátos Krúdy-ízek új és különleges színeket kapnak. Elegendő elolvasni ezeket a regényeket, hogy a korabeli konyhaművészet rafinériáiban tökéletes tájékozottságot nyerjünk. A halak és a rákok elkészítési módjainak is iskolája ezek a könyvek. Embere válogatja, milyen hatása van az olvasó gyomornedveire egy-egy részletezett ételóda: a kéjencekben bizonyára nagyobb étvágyat támasztanak, az egészséges emberben azonban általában idegenkedést keltenek. A konyhatitkoknál talán csak a testi fogyatkozások világában jártasabb Krúdy. Néhány szál emberén kívül ezekben a regényekben többé-kevésbbé betegek mocorognak: ki köszvényesen, ki nyavalyatörősen. II. Lajos úgy védekezik a vérkeringési zavarok ellen, hogy ballábát egy párnára fekteti. Báthori uramnak mindig a közelében kell legyen az orvosságos üvegje. Szapolyairól pedig tudni vélik, hogy leborított üstökön üldögél és főzeti magát, hogy gyomrát és beleit rendben tartsa ... Ételek, orvosságok és gőzök történelmi illatai lengik át e három kötetet.

Mindez azonban még elviselhető s Krúdy kellemes elbeszélőmodora néha el is felejteti velünk az egészségtelen atmoszférát. Megdöbbenünk azonban azon az egészen hitvány, harmadrendű, szinte grand goignol-szerű romantikán, amire Krúdy a történelmi témát menlevélnek használja fel. A királyokról ugyanis kiderül, hogy rendkívül kalandvágyók: Lajos és Mária kiszöknek a budai palotából, hogy kedvükre csellengjenek a városban; Mária egy éjszakai kalandja során egy verekedőt le is szúr. Mindez hagyján. Mikor azonban a királyné a székesfehérvári székesegyház padlásáról artistákat megszégyenítő ügyességgel végigkúszik a portól csuszamlós párkányon, kezd hűlni bennünk a vér. Pedig ez még nem is borzongató. Lent áll férjének, Lajosnak ravatala, a koporsóban a bebalzsamozott holttest. (Az előbb említett padlásról végignézi bebalzsamozását!) Kísérője a király oldalán három kardszúrást fedez fel. Míg a királyné halott férje látásában elmerül, belép az elhagyatott templomba maga Szapolyai. Szóharc támad, a királyné megragadja Lajos holttestét, felülteti és megkérdezi tőle, hogy ki a gyilkosa. És a halott jelt ad és Szapolyait vádolja. A jelenet folytatódik, hátborzongásunknál csak csodálkozásunk nő egyre inkább...

A mérleget felállítottuk és Krúdy királyregényei Móricz epikumához viszonyítva bizony kicsinyek. Jelentőségük is egészen más egy írói életműben: kirándulás egy exotikus hangulatvilágba a történelmi téma ürügyén.

SZENDE ALADÁR

 

(Magyar Út, 1944/9. /március 2./ 6. p.)