Krúdy világa. Gyűjtötte és írta Tóbiás Áron. Bp. 1964,
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. 730 l.
Nem
lehet kitérni előle; le kell írni az első gondolatot, amely önkéntelenül felötlik,
amikor kézbevesszük Tóbiás Áron könyvét, a
valóság-mese rabulejtő tájaira vezető kalauzt, a
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár új kiadványát, a Krúdy
világa
c. kötetet. Minden nagy író világot teremt vagy újrateremt. És vannak írók,
akik olyan tárgyilagos távlatból alkotják meg ezt a világot, hogy a műben
elvész és feloldódik az alkotó. Ezeknek az íróknak az életműve, nem pedig
élete, az alkotó ember, és nem annak modellje az, ami érdeklődésünket szinte
monopolisztikus kizárólagossággal leköti. Ilyen — csak példaképpen — Shakespeare,
Gorkij, Arany
János. És vannak írók, akik önmagukat, életüket, környezetüket úgyszólván
beleépítik abba a világba, amelyet megjelenítenek. És itt kell a megértéshez, —
és ami ezzel egyenértékű, — a mű teljes élvezetéhez belemélyedni abba az
életbe, ismerni azt a környezetet, bejárni azokat a tájakat, amelyek elé az író
a tükröt tartotta. Dante Divina Commediája, Proust és főleg Krúdy életműve igazi
közelségbe csak akkor kerül hozzánk, ha újra bejárjuk azt a világot, amelynek
motívumai újrateremtődnek a műben. Milyen találó tehát az „őszülő debreceni férfiú”-nak, Perepatits Antalnak, Krúdy „elsőszámú és
legfanatikusabb rajongójának”, szerinte közhelyszerű megállapítása: „filologia és Krúdizmus teljesen
ellentétes fogalmak”. Nos, Tóbiás Áron vállalkozott
arra, hogy a jelenlegi és leendő krúdysták számára
ennek a világnak teljességét bemutassa. Emlékezéseket, vallomásokat, leveleket,
fényképeket gyűjtött össze az igazi krúdystát
jellemző sokoldalúsággal, vigyázva arra, hogy a világ minden színe, íze és
illata, derűje és szomorúsága, ereje és ellágyulása Krúdyhoz méltó pontossággal
rögződjék.
Időszerű
volt a feladatvállalás; a világ résztvevői, tanúi közül nem egy már nem veheti
kézbe a tanúvallomásáról készült pontos jegyzőkönyvet. Mostanában temettük az
„Elnök úrrá” nőtt „kicsit”, a drága Balla Ernőt, a bölccsé
nemesedett gentry írót, Csathó Kálmánt, az újságíró
tömegáruját legszebb irodalommá cizelláló Kellér Andort. És időszerű
volt a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár részéről a kiadásra vállalkozni. (Sajnos
lebecsülte az érdeklődők számát, szűken mérte a példányszámot.) Az ún. és mérhetetlenül meddő elvi tisztázás helyett a könyvtár
megmutatta, hogy mi is az irodalomtörténeti dokumentáció. Dokumentumokat tett
a kötetben hozzáférhetővé, amelyeknek értékelése, feldolgozása egész
irodalomtörténész generációk számára könnyíti meg a Krúdy világába való
elmélyedést. Ezt csak azért lehetett elérni, mert valóban
hiteles — eredeti és nem eredeti — dokumentumokat közöl a kötet. Ezt a
hitelességet nagymértékben a Krúdy-család
felelősségtudata tette lehetővé. Nemcsak tehetséggel elevenítik meg
emlékeiket, hanem tudatában voltak annak is, hogy kendőzés nélkül kell
elmondani mindent, a kispolgári álkegyelet és álszemérem nélkül kell közreadni
minden levelet, — így például Pilisi Róza
levélgyöngyszemét — feljegyzést, hogy az óriási Krúdy olyannak maradjon
meg, amilyen tényleg volt.
Irodalomtörténeti
dokumentáció a gazdag kötet. Milyen kár tehát, hogy a további kutatás dolgát
megnehezíti a szerkesztő. Talán még belefért volna a kötetbe annak felsorolása,
hogy a közölt dokumentumok eredetije vagy első közlése hol található. Mégis
köszönet és elismerés a nagyon szép kiállítású könyv szerkesztőjének, Tóbiás Áronnak, a Fővárosi
Szabó Ervin Könyvtárnak és mindenkinek, —a felsorolás túl hosszú lenne — aki
közreműködött Krúdy világának teljes életrekeltésében.
Szentmihályi János
(Magyar Könyvszemle, 1964/4. /október-december/ 389. p.)