KRUDYNKNAK

Gyulám, Szerelmem! Azt hallom valami huszonöt esztendős centenáriumot készítenek Ellened.

Mi a fészkes gyulátlanságot akarnak Tőled ! Drágaságom, énrólam tudd meg azonnal, én nem vagyok benne! Tudom elunnál egyszer s mindenkorra ha gyanítanád hogy ott bujkálok barátjaid és tisztelőid közt mikor az ünnepedet összeszerkesztik. Dehát kicsodák azok a külső urak, azok a pogány naivak akik abban a hiszemben vannak hogy mulattathatnak Téged valamely fix órára tett tiszteletteljes szájalással? Az az egy asztalnyi kedves embered, akiknek megengeded hogy egy kicsit ismerjenek Tégedet, tudván tudja az mind, hogy halkságodon, restségeden, bágyadalmadon bosszantóbb csúfot nem lehetne tenni, mint Tégedet őszi merengésedből efféle dicső főtárgyalásra megidézni.

Talán Magyarország kormányzója szándékozik a Várat kivilágítani a Te ünnepi estédre s Elébed menni a Bourbon-királyok szép szokása szerint, mikor Te sétáló jegenye besétálsz a fogadó szálába, fejedet elhajtva a csillárok csüngő kristályai elől?

Megható szépséges fejed, aki vállaid felett örökösen félre hajlik, mint a kereszt az ország koronáján.

Vagy miniszterelnökünk igyekszik egy napra, egy estélynyire Szkutarit előlünk elfüggönyözni s a halvány citromszín palota gobelines termeibe invitálni Téged és a múzsádat udvarló Akadémiát, mintha még az illúziós nagy Budapesten volnánk, a kellemes Európában?

A Nemzeti Casino abroszolja s virágozza fel bankettre intarziás asztalkáit odakinn a franciás Park-Clubban, zászlóaljnyi mágnással és udvarnyi mágnásasszonnyal lepvén körül Tégedet, magyarok, férfiak mintáját, hogy hallják ritka hangodat és büszkén és ábrándosan tekinthessenek délibábos homlokodra?

Látod, csúfolódom! Sejtem azt a fertály mosolyt elmosódni gyönyörű szád szélin, azt a Krúdyféle mosolyt akit úgy ismerek, akivel egy hordóízű pohár bornak felelsz, meg a tapintatlan sorsnak, meg a barbár társadalomnak. Gőgöd és nagylelkűséged, értelmed és jó ízed, földi melankóliád és égi derültséged fonják hirtelen össze azt a csapóját a te hangulatodnak, azt a kurta, gúnyos és bánatos és pajkos mosolyodat.

Nem kívánnám, hogy Néked itt valami gyászkabarét rendezzenek, édes kedves Gyulám, a Te álmatag alakodat hadd álmodjam Nagy Lajos király művelt udvarába, hadd képzeljelek a három tenger közt heverő bőséges boldogságos ország fiának, zászlós urak irigységének, egy méltó magyar király könyvtárában forgatva a lúdtollat, abban az érdekes nagy fehér kezedben, s asztalánál a poharat, s mellette lovagolván vadászatain és filozof erdei sétáin vele sétálván.

Kérnék minden dátumos, egyleti fejet, felejtkezzenek meg csak bátran Rólad, ne erőszakoljanak ünnepi vacsorát Néked, ahová gondoktól ágyúzott fejüket elhozzák a szerencsétlen szerkesztőségi emberek, amelynek részvételi díját délután elvesztették a hólile-játékon a fiata1 poéták, ahol az analfabéta közgazdasági tolvajok köpnék a te szép tejútas homlokodra tósztjaikat, nem, összetett szívvel könyörgők a gyöngédteleneknek, ne bántsanak Tégedet.

Te nagy magos árva, Téged emellek mint zászló rúdját és a nyakadba akasztom ennek a borzasztó kis országnak a gyászfátyolát.

Tisztelem a Stambulod füstjét, mikor elmúlik a vállad megett mikor sétálsz látatlanul a szigeten, a tokaji szín gesztenyelevél a kalapod karimájába esik, nyesett bajszú csendes szádra a szerelem csókjai hullottak, hófúvott hajadra a délután felhője nyestes süveget teszen és reá szállanak a csillagok estére.

Megállasz, a földre nézel... meghallottad a pikulás cinkét a fáról, őtet hallgatod.

Én nem is zavarlak.

SZÉP ERNŐ

(Nyugat, 1924/19. /október 20./ II. 446-447. p.)