Krúdy Gyula
Szindbád ifjúsága.
Regény
.
. . 4.- kor.
Szindbádról.
Szindbádról, a tengerészről
szeretnék evvel a gyenge pennával néhány kéretlen sort írni; nem az Ezeregyéj veszedelmekben forgolódó hajósáról, se nem a Monte Cristo rejtelmesen üzengető
és intézkedő Szindbádjáról, aki kincsekkel rakodott
indiai gályákon tünedez fel. Az én Szindbádom a napilapok tárcarovataiban utazgat: a Krudy Gyula Szindbádja az a
magános, melankolikus hajós, aki nem viharos tengereken hánykolódik, nem a
csodák s borzalmak tartományai felé evez, hanem a múlt holt vizein kalandoz
álomszigetek között, bárkája fehér vitorláját nem tépik a szelek, csak a sóhaj
rezegteti, az egész messziről, mint egy búcsút lebegtető patyolatzsebkendő
... Szindbád, az emlékek vándora, völgyben legelő
városka állomásán száll ki a vonatból, hajnalban recsegő féderes kocsira ül,
köpenyegébe burkolózva rázatja magát kanyargós utakon, az álmot dörzsölgeti
szeméből és az élet fáradtságát homlokáról, jobbra-balra nézeget csendesen a
hűvös vidéken, ahol elmúlt ifjúságát látogatja, elfelejtett, elvesztett
házakat, arcokat keres s az utazó Szindbád előtt a cserepes és zsindelyes
tetők, tornyocskák, fák széjjelebb mennek s a kis város kirajzolódik,
színesedik szemei előtt, mint a gyerek benyálazott mutatóujja alatt előtünedez a halovány levonós kép. Most kurjogat az első kakas, mintha Szindbádot
üdvözölné, a szolgálók sóhajtoznak vackukon, a kézmívesek
is felserkennek nyugalmukból a firhangos kis ablakok mögött, csak a
diákszálláson marad még meg a boldog, meleg csönd, az egészséges, vidám
kosztosok alszanak, hortyognak, a takarót lerúgják magukról álmukban
... Ide utazott és itt kalandoz Szindbád, ahol gyermeksége csilingelt-
ifjúsága énekelt, első szerelme muzsikált. Szindbád, a múltak
méla utazója felkeresi itten pihenő emlékei köveit, a hidat, amely alatt a
folyócska átbúvik, a gimnáziumot, amelyben egykor búslakodott és hancúrozott, a
tánciskolát, amelyben az ünnepélyes próbabálok lefolytak, a hajdani kvártélyt,
a fotográfust, akinek kirakatában a halavány néma
arcok sorakoznak, a kocsmát, amelynek udvarán dongnak a kugligolyók, a színkört,
amelynek nyaranta rajongója volt, a cukrászdát, ahol szerelmes volt a
kisasszonyba s a doktornét, akibe ugyancsak szerelmes volt és más kislányokat
keres, akikbe szerelmes volt, akik kerekded, nyugodt asszonyok lettek és
kis pajtásokat, siheder cimborákat, akik egészen elvesztek, eltűntek és
mindenféle furcsa embereket, akik udvarolni, inni, kártyázni tanították, meg
ablakokat, amelyek alatt éjjeli zenét adott és mindenféle régi furcsa helyeket,
dolgokat, kis közöket, fákat; kerítéseket, melyek kézjegyeit őrzik, ahol
kalandjai lezajlottak, ahol ifjúsága eloszlott ...
Halk tünemények, alig élő fátyolképek, inkább képzelt, mint hallható
zenedarabok, a Krudy Gyula Szindbád-tárcái,
élet, amely oly finom, mint az életről való képzelet. Az a csodálatos festhetetlen
szín van Szindbád történetein, amely a régi fotográfiákon teszi nemesebbé az
arcokat, amely ócska tükrökre lehel, megőrzött selymeket illatosít, antik
ékszerek köveit teszi gyöngédekké és bánatosakká. Ahogy Szindbád mesél,
gyengédebb és érzékenyebb a muzsikás cigányok üveghangjainál, az ember régi
hangszereket képzel, clavecint vagy viole de Gambe-ot. A Szindbáb-tárcák harmadik-negyedik sorában már érezned kell
azt a bánatos s mégis könnyű, illatos mélaságot, amely
olyan nekem, mint mikor az erdőben halkan elered az eső. Félek, hogy a
leheletemmel elfúvom a betűket, mikor Krudy tárcáit olvasom, nem, a szívembe szívtam a kis
betűket, sorokat, hiszen én vagyok ez, énrólam szól, nekem írta. Odaadó
elfogultsággal hallgatom Szindbádot, ha mesél, két
karomon könyökölök az asztalnál szembe véle, a csöndes vendéglőben éjszaka egy
üveg bor mellett. Rokon-szívvel figyelek csendes beszédére s bánatos tűnődéssel
nézek ifjan őszülő szép fejére, amelyet egy kicsit félrehajt, szemébe, melyből
okosság és bánat tekintenek ki, mint két nőtestvér az ablakból.
(Szép Ernő)
(A Nyugat Almanachja, 1912. Nyugat, 1912. 52-54. p.)