Napi hírek.

 

A London.

 

A London-szálloda tudniillik, amelyik nincs, mert meghalt már.

Amelyik itt áll holtan a Pesti Hírlappal szemben, a portáját becsukták, az éttermének az utcai ajtaját becsukták, az ablakain nappal ki nem tekint a vendég, sem a takarító szobalány, este is függönytelen, bágyadt, titkos lámpafény nélkül merednek, a halott hold sápadt tükrei gyanánt, az izgatott Berlini-térre.

Ezt a London-szállodát magamnak való hangulattal néztem meg mindig, ha elmentem előtte, mindig, mióta felkerültem Pestre.

Eszembe juttatta mindig ez a London-szálloda a szoboszlai állomást, mert abban a stílusban találták építeni, mint a szoboszlai állomást, meg mint a többi vidéki állomásokat, amelyeket 1860-1880 közt emeltek a magyar vonatok útjába.

Azután az olvasmányaim, az ábrándjaim szerint láttam a London komoly épületében várat, régi puritán főúri lakot, meg a londoni Adisok börtönét.

A komolyságához, az ódonságához annyira illett a múlt divat szerint formált betűkből való neve, az olybá tűnt a homlokán, mint egy elfelejtett regény fedelén a cím, az a cím, amely mögött homályos bűnügy, ködös és kívánnivalóan férfias világ, gesztenyefürtű, acélkékszemű ladyknek a határtalan, végzetes szerelme ígérkezik.

A London-szálló, emlékszünk, a vidékiek megszálló helye volt, akárcsak a Pannónia.

Talán ez vonzotta a mi felejthetetlen Krudynkat is, mint vidéki származást, meg a magaméival rokon hangulatok, a London-szállóhoz; mesélte, mikor először beültem vele a London svemmjébe, hogy mióta fenn van Pesten, mindig szeret idejönni ebédelni, meg a svemmbe beülni délelőtt sörözni.

Szerette a London sörét, vagyis serét, mert ő mindig sert mondott, ahogy a Nyírben megtanulta. Szerette a kék, piros abroszokat, szerette a sürgős csaposlegényt szemlélni, szerette nézegetni, hallgatgatni a svemm népét, a vastag, rekedt, hahotás, italos, cigányos, verekedős magyarokat.

Vagy tíz esztendőn át lakott a Margitszigeten Krudy Gyula úr, magam is ott fészkeltem mindig azalatt; oly keveset láthattam, amilyen sokat szerettem volna látni őt. Mert öt órakor kelt, tíz órára túl volt az ivásán, azután besétált a városba, bottal, a gyönyörű fejét lefelé s félre hajtva, úgy figyelvén virágot, esett levelet, rigókurjantást, vagy a veréb pletykáit. Legtöbbször csak estefelé vándorolt vissza a szigetre, amikor magam meg be szoktam menni a fővárosba.

Egyszer-másszor aztán levelet kaptam tőle, Pesten adta fel, azért írta: találkozzunk, ha csak ráérek holnap déltájban a Londonban, nem szép hogy már megint ilyen régen nem láttuk egymást.

Így zarándokoltam el néhanapján a London svemmjébe, Gyulával együtt lenni.

Negyedik esztendeje, hogy meghalt, sohase fogom megbocsátani Néki.

Voltak Krudynknak civil cimborái, urak, akikre már nem maradt vagyon, csak nóta maradt rájok, büszkeség, kedvesség, regényesség. Azt hiszem egy intés és ezek a hűséges kísérői meghaltak volna a Gyula kedvéért.

Találkoztam vagy másfél éve egy itt maradt szerelmes hívével, megfogta a kezem, azt mondta: Pajtás, mióta Gyula elment, semmi értelme az életemnek.

Úgy vagyunk vele, nem is jól esik látnunk egymást azoknak, akik ezt az Egyetlenegyet közelről ismerhettük.

Meg-megpróbáltam már vigasztalni magam Gyuláért, aki kevesebb életet kapott, mint egy Aggokháza-beli lakó, és mennyivel kurtábbat, mint egy rongyos viskó, vagy csak mint a teknősbéka. Meghalt a Kadarcs-patak is a Hortobágyon, elmerülnek szigetek is a tengerben, csillagok is felrobbannak, elmúlnak.

Hiába okoskodok, azon frissen fáj a szívem Utána.

A London előtt el szoktam a felem fordítani.

A hű London előtt, amelyik becsukódott Utána, amelyik Miatta látszik gyászt viselni, meszeletlenséget, vakolathullást, üres ablakokat.

Azt olvasom, hogy áruházat csinálnak a Londonból. Árulnak majd cipőt, fehérneműt, ruházatot, üveget, porcelánt, sportszereket, mindent. Pazar lesz, ragyogó.

Álmot nem fognak árulni többet a Londonban.

Szép Ernő.

 

(Pesti Hírlap, 1936/101. /május 2.) 10. p.