Krúdy Gyula* irodalomtörténetünk és kritikánk nagy adóssága. Nem vették komolyan, mert nem tartozott semmi komoly klikkhez, bohém emberalakjából hiányzott az az önreklámozás, ami ma az írói méltóság elengedhetetlen feltétele, írásaiban is kevesebb volt a pretenció, mint a megvalósított szándék, pénzt akart keresni, és ahelyett remekműveket írt. A kor csak kedves, igénytelen laudator tempotis actit látott benne, kezdettől fogva kissé elavult volt, holott olyasmit valósított meg, ami iránt a nyugati nemzetek is csak legújabban kezdenek fogékonyak lenni, és ami mihozzánk még el sem érkezett.

A kiinduló pont, ami Bródynál Jókai, Krúdynál Mikszáth. A felvidéki kisvárosok különös figurái, a régi dzsentri büszkesége és alkonya: a Mikszáth-tematika. Neki is leginkább a novella felel meg, melyet, mint Mikszáth, egy anekdotikus különösségre épít fel: egy kísérteties kutyára, arra a legendára, hogy a nagyapja jól táncolt vagy valami hasonlóra. De Mikszáth megmaradt az anekdota síkján, és zárt tökéletességre építette azt – Krúdynál az anekdota csak ürügy, és az igazi művész ott kezdődik, amikor az elbeszélő elveszti a fonalat.

Mikszáth számára a világ, melyet rajzolt, még jelenvaló világ volt – Krúdy mint elmúlt időket szemléli, és romantikus nosztalgia adja meg műveinek összefoglaló hangulatát. Krúdy a nagy romantikusoknál is inkább, kizárólagosabban a múltba fordult lélek és akár tíz ével, akár sok százévvel ezelőtt megtörtént dolgokról beszél, a történelmi háttér mindig ugyanaz: a régi szép idők általában, amikor az emberek még nem voltak modern emberek.

Ez a múlt idő nem reális, történelmileg kitapogatható múlt idő, hanem a múlt, ahogy a lélek történetében és az irodalomban él tovább, az emlékek és ábrándok kora. Kedvenc alakja; Szindbád, többszáz éves és ezzel a tovább ki nem dolgozott, csak éppen felemlegetett szimbólummal fejezi ki Krúdy, hogy minden, ami történt, tegnap történt, közel múlt és távoli múlt összemosódnak a tegnapban.

Ez a tegnap nem volt túlságosan eseménygazdag időszak. Az emberek színésznőkért lelkesedtek bánatosan évtizedeken át, szerelmesek voltak szelíden és gyakorlatiasan, közben pedig igen ízesen ettek-ittak, anélkül hogy ezzel életerőt vagy valami hasonló barbár dolgot akartak volna demonstrálni. Az emberek élete meghatározhatatlan átmenetekkel folyt át álomba és halálba. Rezeda úr, A vörös postakocsi hőse állandóan találkozik Zsigmond király szellemével, Szindbád, miután meghal, fagyöngy lesz.

Éppen a szál-elvesztési technikában van Krúdy legnagyobb művészi jelentősége, ebben előzte meg korát, hogy az újabb nyugati elbeszélő stílus előfutárja legyen. Az elbeszélő művész legnagyobb problémája az idő, lévén az idő múlása minden elbeszélés végső és igazi témája. Évezredeken át az elbeszélő bizonyos naiv időszemlélet alapján állt, mint a régi lineáris festő, aki azt hitte, hogy a tárgyak csakugyan olyanok, amilyeneknek látja őket. Az elbeszélő a dolgokat abban a sorrendben mondta el, ahogy megtörténtek, legfeljebb ügyeskedésből zavarta meg itt-ott a sorrendet. Az új írók, akiket Krúdy megelőzött, Giraudoux vagy Virginia Woolf, összevissza keverik az időrendet, egy napba belefér az ember egész múltja, és egy ember élete évszázadokig tart néha. Az idő a lélek magánügye.

Megszűntetik az elbeszélés egysíkúságát, egyszerre nem egy mese, hanem megszámlálhatatlan mese halad egymás mellett, egymásba fonódottan. Minden út mindenfelé vezet, a felszabadított asszociációk játékos csodalovai elragadnak minden múltba és minden jövőbe.

Az olvasóra való hatásuk titka az, hogy amikor a mesét felszabadítják az egysíkú, egyenesen haladó mese konvenciója alól, és mint Aeolus tömlőjéből szertebocsátják asszociációikat, ugyanakkor az olvasó fantáziáját is felszabadítják. Ez a stílus az olvasót nemcsak megértő befogadásra készteti, mint a rendes elbeszélőé, hanem az íróval való együtt-fantáziálásra indít. Amikor Krúdy egy „mintha...” kezdetű mondattal céljaláthatatlan kirándulásra indul el, az olvasó is elindul felfedező útra a saját emlékeibe. Éppen ezért ez a művészet sohasem lehet a nagy olvasótömeg élvezete, mert az átlagembernek nincs fantáziája, és nincsenek valóságos, emocionális emlékei. Hatása az elit szűk körére van korlátozva, arisztokratikus művészet ez.

*Krúdy Gyula szült. 1878, Nyíregyházán. Nagyváradon kezdte újságírói pályáját, azután Pestre jött. Meghalt 1933-ban.

Művei. A víg ember bús meséi, 1900. Az álmok hőse, 1906. A podolini kísértet, 1906. Andráscsik öröksége, regény, 1909. Szindbád ifjúsága, Szindbád utazásai, 1912. A francia kastély, 1912. A vörös postakocsi, 1913. Szindbád feltámadása, 1916. stb., stb.

 

(Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet.
Bp. 1958, Magvető. 469-470. p.)