Jubileum
Kedves Krúdy úr,
mi tagadás,
kissé furcsállom, hogy Önt szombat este olyan komolyan fogják jubilálni
Nyíregyházán, kedves pátriájában, mintha az elmúlt negyedszázadot nem a
gyönyörűségesen haszontalan költészetnek, hanem – teszem azt – a kézzelfoghatóan
praktikus pénzügyi adminisztrációnak töltötte volna fárasztó szolgálatában.
Pedig a
legkomolyabban fogják Önt ünnepelni – mint a hivatalos kifejezés ilyenkor
valamelyest nagyképűen szól – »írói tevékenységének huszonöt éves jubileuma
alkalmából«. A nyíregyházi Gazdák és Kereskedők Köre,
amelynek hálás körében az ünneplés kedves elhatározása megfogant, bizonyára
derekasan kitesz majd magáért. Este pedig az Ön
kedvéért sokterítékes bankettre ülnek össze csillogó szemű emberek, akik
meghatottan is, büszkén is fogják végighallgatni a többi közt a kitűnő Kállay Miklós főispánnak és a százkezű Bencs
Kálmán polgármesternek a legjobb magyar szónoki hagyományokat felidéző kerek
mondatú pohárköszöntőit.
Ámde azért
tudom, hogy nem lesz egészen otthon a fényesen megterített nyíregyházi fehér
asztal mellett. Huszonöt esztendő során, miközben novellák és regények egész
nagy bibliotékájával tette értékesebbé a magyar olvasó életét, tömérdek alaknak
lett egyben nemzője és szülője is. Ezek az alakok, az Ön leglelkének
legegyénibb szülöttjei, az ön alkotó géniuszának fantasztikus gyermekei
öltöztették a híresség csillogó köntösébe is az Ön régi jó nevét. El sem tudom képzelni tehát, hogy azon az ünnepélyes, de egyúttal
meleg estén – a Nyírségben vérbeli melegség nélkül még hivatalosan sem tudnak
ünnepelni – azon az estén, mely ebben a pillanatban messze látszó betetőzését
jelenti az Ön felfelé ívelő pályájának, az Ön írói jubileumának estéjén ne
legyen együtt szívben és lélekben teremtményeinek nagy, népes, sokfajta és
sokszínű családjával, amelynek mindegyik tagjában – akármilyen is a kora, neme,
vagy foglalkozása – több vagy kevesebb vércsepp kering az Ön poétai vérének páratlan nedvéből. Ezek az emberek
nem a hétköznapoknak megszokottságtól szürke világában élnek. Ön külön világot
teremtett nekik, amelyet iskolamesteri vakmerőség volna irreálisnak mondani. Ez
a világ álmok, ábrándok, mámorok hol szelídebb, hol olykor kissé extatikus
világa, amelynek megvannak a maga különleges tájképei, sajátságos útjai, egyéni
jellegű napjai és éjszakái. Ez a világ bizony elüt attól, amely a naturalisták
jegyzőkönyveiben matematikai pontossággal szokott szerepelni. Ez a világ más,
de éppen olyan igaz világ, mert hiszen manap már a
legkorlátoltabb materializmus sem meri tagadni az álmok, ábrándok és mámorok
realitását.
Külön nagy
birodalom az ön világa, a hétköznap mellett és mögött terül el. Nem holdbeli
fantasztikumok világa azonban, mert a földbeli valóság elemei, ha párálva, gőzölögve és ködletesen
is, mégis csak megtalálhatók benne és nem a »Seholsem« vértelen országa, mert tavaszi fanyarságai
és őszi elborulásai, olykor lidércesen villódzó fényei és néha a halállal rokon
árnyai elvitathatatlanul, szinte kérkedően és majdnem lefordíthatatlanul
magyarok.
Huszonöt éve
már az írás démonának megszállottja Ön. E démon ellen – ön tudja legjobban, –
nem használ semmiféle bölcs vagy furfangon praktika. Itt hiábavaló a szelíd
ráolvasás vagy a keményebb egzorcizmusnak bármilyen
erélyes rendszabálya. Huszonöt esztendő alatt az élet, – amely kevés helyütt
olyan költészetellenes és költőgyűlölő, mint minálunk, – nem téríthette el attól és nem szoktathatta le arról, hogy írjon,
szakadatlanul írjon, önmagának és minekünk írjon, bámuló szemünkbe vetítse
színes ködű látomásait és a sors számtalan éjszakáin keresztül is
fáradhatatlanul tovább szője még kuszán is
gyönyörűséges meseszőnyegeit.
Köszönjük
Önnek gyarló szóval, el nem múló hálánk szavával, hogy huszonöt év óta nem
fárad bele abba, hogy a valóság rettenetes mocsárföldjei fölé bízó hittel
íveltesse káprázatainak tömérdek színű szivárványait.
Szilágyi Géza.
(Magyarország, 1924/226. /október 25./ 7. p.)