Jubileum

 

Kedves Krúdy úr,

mi tagadás, kissé furcsállom, hogy Önt szombat este olyan komolyan fogják jubilálni Nyíregyházán, kedves pátriájában, mintha az elmúlt negyedszázadot nem a gyönyörűségesen haszontalan költészetnek, hanem – teszem azt – a kézzelfoghatóan praktikus pénzügyi adminisztrációnak töltötte volna fárasztó szolgálatában.

Pedig a legkomolyabban fogják Önt ünnepelni – mint a hivatalos kifejezés ilyenkor valamelyest nagyképűen szól – »írói tevékenységének huszonöt éves jubileuma alkalmából«. A nyíregyházi Gazdák és Kereskedők Köre, amelynek hálás körében az ünneplés kedves elhatározása megfogant, bizonyára derekasan kitesz majd magáért. Este pedig az Ön kedvéért sokterítékes bankettre ülnek össze csillogó szemű emberek, akik meghatottan is, büszkén is fogják végighallgatni a többi közt a kitűnő Kállay Miklós főispánnak és a százkezű Bencs Kálmán polgármesternek a legjobb magyar szónoki hagyományokat felidéző kerek mondatú pohárköszöntőit.

Ámde azért tudom, hogy nem lesz egészen otthon a fényesen megterített nyíregyházi fehér asztal mellett. Huszonöt esztendő során, miközben novellák és regények egész nagy bibliotékájával tette értékesebbé a magyar olvasó életét, tömérdek alaknak lett egyben nemzője és szülője is. Ezek az alakok, az Ön leglelkének legegyénibb szülöttjei, az ön alkotó géniuszának fantasztikus gyermekei öltöztették a híresség csillogó köntösébe is az Ön régi jó nevét. El sem tudom képzelni tehát, hogy azon az ünnepélyes, de egyúttal meleg estén – a Nyírségben vérbeli melegség nélkül még hivatalosan sem tudnak ünnepelni – azon az estén, mely ebben a pillanatban messze látszó betetőzését jelenti az Ön felfelé ívelő pályájának, az Ön írói jubileumának estéjén ne legyen együtt szívben és lélekben teremtményeinek nagy, népes, sokfajta és sokszínű családjával, amelynek mindegyik tagjában – akármilyen is a kora, neme, vagy foglalkozása – több vagy kevesebb vércsepp kering az Ön poétai vérének páratlan nedvéből. Ezek az emberek nem a hétköznapoknak megszokottságtól szürke világában élnek. Ön külön világot teremtett nekik, amelyet iskolamesteri vakmerőség volna irreálisnak mondani. Ez a világ álmok, ábrándok, mámorok hol szelídebb, hol olykor kissé extatikus világa, amelynek megvannak a maga különleges tájképei, sajátságos útjai, egyéni jellegű napjai és éjszakái. Ez a világ bizony elüt attól, amely a naturalisták jegyzőkönyveiben matematikai pontossággal szokott szerepelni. Ez a világ más, de éppen olyan igaz világ, mert hiszen manap már a legkorlátoltabb materializmus sem meri tagadni az álmok, ábrándok és mámorok realitását.

Külön nagy birodalom az ön világa, a hétköznap mellett és mögött terül el. Nem holdbeli fantasztikumok világa azonban, mert a földbeli valóság elemei, ha párálva, gőzölögve és ködletesen is, mégis csak megtalálhatók benne és nem a »Seholsem« vértelen országa, mert tavaszi fanyarságai és őszi elborulásai, olykor lidércesen villódzó fényei és néha a halállal rokon árnyai elvitathatatlanul, szinte kérkedően és majdnem lefordíthatatlanul magyarok.

Huszonöt éve már az írás démonának megszállottja Ön. E démon ellen – ön tudja legjobban, – nem használ semmiféle bölcs vagy furfangon praktika. Itt hiábavaló a szelíd ráolvasás vagy a keményebb egzorcizmusnak bármilyen erélyes rendszabálya. Huszonöt esztendő alatt az élet, – amely kevés helyütt olyan költészetellenes és költőgyűlölő, mint minálunk, – nem téríthette el attól és nem szoktathatta le arról, hogy írjon, szakadatlanul írjon, önmagának és minekünk írjon, bámuló szemünkbe vetítse színes ködű látomásait és a sors számtalan éjszakáin keresztül is fáradhatatlanul tovább szője még kuszán is gyönyörűséges meseszőnyegeit.

Köszönjük Önnek gyarló szóval, el nem múló hálánk szavával, hogy huszonöt év óta nem fárad bele abba, hogy a valóság rettenetes mocsárföldjei fölé bízó hittel íveltesse káprázatainak tömérdek színű szivárványait.

Szilágyi Géza.

 

(Magyarország, 1924/226. /október 25./ 7. p.)