XVI. Krudy Gyula.

 

Már a jó öreg Margitsziget sem a régi. Eltűnt a lóvonat és az évszázados platánok alatt vígan szól a jazz. A régi kastélyból – az öreg József főherceg kedvenc szállásából – bár lett. A sziget szegre akasztotta a konzervativizmusát és sutba dobta a romantikát. Minden és mindenki megváltozott itt. Csak egy ember nem és ez Krudy Gyula, aki halk hangon meséli el nekünk visszaemlékezéseit. Talán azért, hogy a. szomszédból ideszűrődő „Ali babá”-t ne zavarja.

– Nyíregyházi úrfi voltam. Fiatal, gondtalan, gazdag és – úgy látszik – örökre reménytelen szerelmese az irodalomnak. Nem érdekeltek a promenádon sétifikáló úri kisasszonyok és dámák; nem figyeltem a Koronában összegyülekvő válogatott urak, úrfiak társalgására; nem kedveltem a homoki borral teli kancsók sűrű összekocogtatását és nem izgatott, hogy a könnyű csézám elé fogott szabolcsi csikó elhagyja-e a cimboráimét. Nagyobb probléma foglalkoztatott. Mégpedig, hogy leadja-e Váradi Tóni bátyánk az Ország Világ szerkesztője első novellámat, akkor nagyon népszerű lapjában.

Ebben az időben minden áldott nap ott járkáltam a vármegyeház és a főtér között, lesve, hogy jön-e már a postás fiú Tóni bátyánk válaszával. Itt jutott a kezembe a lap legújabb száma is, amivel izgatottan rohantam be a kiscukrászdába. Feltéptem a keresztkötést, felnyitottam a lapot és biz'Isten nem akartam hinni a szemeimnek, amikor ott láttam díszelegni a nevem a fényes és tiszteletreméltó írók társaságában.

Nem is volt aztán nékem maradásom tovább a nyírvidéken, hanem rohantam fel Pestre, hogy megköszönjem Váradi bátyánk szíves jóindulatát.

Itt is ragadtam mindörökre

és az Ország Világ hűségesen közölt minden héten tőlem is egy-egy beszélyt.

Nemsokára egy egész kötetre való volt belőle, amit azután összegyűjtve kiadtam Üres a fészek címmel. Kinn laktam a Józsefvárosban egy pofon csapott tetejű rozzant vityillóban. Itt álmodoztam hírnévről, dicsőségről. Egy vasárnap reggel, mint mindig, hozza ám a házmester a Budapesti Hírlapot. Megnézem a tárcarovatot, csodálkozva dörzsölöm a szemem, de hiába, mégis így van, ott terpeszkedik novelláskötetem egyik beszélye és az elején ott fityeg a nevem.

Már megint az újságból tudtam meg – mint később is mindent, –
hogy a Budapesti Hírlap is tehetségesnek tart.

Két nap múlva már e lap állandó tárcaírója lettem heti harminc forint fizetéssel.

A többi már könnyen ment. Rövidesen az Egyetértés, a Pesti Hírlap és a Magyar Szemle novellaírója is lettem.

Kalandos életet éltem. A kis hónapos szobám árat, bizony sokszor nem tudtam kifizetni, bár

tizennyolc éves korom ellenére több jövedelmem volt, mint ma.

Ez a korai – szerintem ma – meg nem érdemelt anyagi és erkölcsi siker tette, hogy olyan fiatal fővel, alig húszéves koromban, megnősültem, minden előző gavallérélet nélkül. Elmúltak az első évek és felébredtek az addig szunnyadó hajlamaim. Élni kezdtem. Megismerkedtem az akkori irodalmi nőegylet, az „Aurora kör” hölgyeivel, akik mindenre inkább igyekeztek rábeszélni: mint a szolid házaséletre. Sőt folyton azt hangoztatták, hogy ilyen kedves embernek, mint én, egyáltalában nem való a szűk korlátok közészorító, családi élet. Tapasztalatlan voltam és hittem nekik. Igyekeztem megszabadulni a házasság kötelékei alól és újra kezdtem a legényéletemet, de most már nem szolidan, mint azelőtt. Mohón habzsoltam az életet és lázasan kerestem a vidám társaságokat. Beletemetkeztem a zajos mulatozásokba, hogy – mint az a bizonyos struccmadár – semmiről se tudjak.

A Drexler-palotában székelő „Aurora kör”-höz igen közel, az Andrássy út másik oldalán volt a „Három holló”. Nem volt hosszú az út odáig. Be-betértem oda is és így ismerkedtem meg Ady Endrével. Innen már nem volt messze a „Télikert”. Itt viszont összebarátkoztam Somosy úr orfeumi nőivel. Közelében létezett a „Helvetia” kávéház, ahol éjfél felé összegyűltünk, hogy megvitassuk a legfrissebb eseményeket. Ha pedig már ilyen közel horgonyoztunk a Körúthoz, hát átvitorláztunk a „New-York” kávéházba. Persze időközben már reggel lett és amikor más ember gyomra a déli ebédre gondolt, akkor hajtottuk álomra a fejünket. Mindennek szerintem csak az volt az oka, hogy ezek a barátságos helyek oly közel feküdtek egymáshoz. Vagy ki tudja.

Vidám kalandozásaim közben ismerkedtem meg egy úriháznál Szemere Miklóssal, a leghíresebb gavallérral, akivel csakhamar megértettük egymást. Tíz évet töltöttünk el együtt jó barátságban. Legnagyobb részét Pesten a Nemzeti Kaszinóban és a Pannóniában és Bécsben, a Jockey Clubban és a Sacherben.

Ezeken a közös barangolásainkon született meg a „Vörös postakocsi”.

Ez volt életem döntő sikere. Szükség is volt rá, mert jövedelméből tessék-lássék rendezni tudtam megingott anyagi helyzetemet. A „Vörös postakocsi”-nak különben is hálás vagyok, mert az ő révén nyertem el a 2000 aranykoronás Ferenc József-díjat és ennek az útján jutottam be a Petőfi-Társaságba, ahol a választmányi ülésen harminckét tag közül csak egy szavazott ellenem – Koroda Pál, aki azóta is mindig mindennel elégedetlen.

Érdekes, hogy minél távolabb jártam szülővárosomtól, annál nagyobb tekintélynek örvendtem. Bécsben„méltóságos úr”-nak tituláltak, mert azt hitték, hogy mágnás vagyok. Pesten „nagyságos úr”-nak, mert jómódúnak képzeltek,

de Nyíregyházán ötvenéves fejjel a mai napig is csak „tekintetes úrfi” vagyok,
mert csak ott ismernek engem igazán.

Egyszer kinn voltam fiammal a lóversenyen, ahol, mint rendesen szépen kinn hagytuk az egész pénzünket. Letörve jöttünk haza, azon spekulálva, hogy mi lesz holnap? Senki sem írhatja le tehát nagy örömünket, amikor a lakásom előtt ott állt a pénzes postás engem várva, hogy átnyújtsa nekem az Amerikából épp akkor érkezett száz dollárt. Ez volt az egyetlen jó dolog az életemben.

Most egyébként összegyűjtött munkáim kiadásán dolgozom, ami az ősszel fog megjelenni húsz kötetben.

*

A szigetre lassan ráborul az est. A néma csöndben még jobban idehallik a jazz lármája. Krudy összerázkódik és sietve menekül be a szobájába, a sziget ma már egyetlen romantikus helyére.

Szilágyi Ödön.

(Délibáb, 1928/23. /június 9./ 5-7. p.)