SZIRMAI REZSŐ:

EGY ÉJSZAKA A KÓRTEREMBEN

Éjfél van talán. Vagy egy óra. Vagy kettő. A kórtermeket jellemző éjjeli neszek nem jelzik az időt. Az ablakokat fedő zöld függönyök semmi rést nem hagynak az utcai fények beszivárgásának. Amikor tavaly fe­küdtem itt, a függönyök nem zártak ilyen jól, cseppnyi csíkón be­reszketett tejszerűen a Péterfy Sándor ut­cai csillagok koratavaszi fénye. Most teljes a sötét, egyik ágy felől horkolás fűrészeli, a másik felől sóhaj hullámzik rajta át. A folyosó kövén egy beteg papucsa csosszan.

Egyszerre csak: ppengg ...

Utána mérges szusszanás, a jobbolodali első ágy felől kis neszek, azután nagyob­bak, egy súlyos test aláereszkedésének tompa zajai. A mosdó felett váratlanul ki­gyúl az éjszakai lámpa. Itt-ott egy-egy be­teg felül az ágyán s a sörtés, sápadt arcok a zajok irányába merednek. És már látjuk is, mi történt: egy frissen operált beteg az ágya alá ereszkedve és ott mély-szu­szogva matat valami után, négykézláb csúszkálva ide-oda.

Valaki rászól:

– Polgár bácsi, mit csinál, az istenért?! Ma operálták a szemét! Nem megmondták a doktorok, hogy huszonnégy óráig meg ne mozduljon!

Mire az ágy alól felmordul a 78 éves battonyai ácsmester bosszús hangja:

– Leesett egy forintosom! Hogyisne! Majd itt hagyom maguknak! Már meg is van!

És az ácsmester négykézláb már csúszik is kifelé az ágy alól, kezében csillog az egyforintos. Felegyenesedik, bemászik az ágyba, leteszi a nyakoncsípett forintost az éjjeliszekrényére, horkant egyet-kettőt, és már alszik is mélyen, miközben a többiek szidják, szapulják könnyelműségéért, s azt jósolják, hogy most biztosan utolérte a cataracta-műtétek réme, a »bevérzés« – de Polgár bácsi mindebből semmit sem hall: mély álmát kommentálja a szája sarkán előbiggyedő mormogással, mely a battonyai titkokat fecsegi ki... (Polgár bácsi egyébként másnap már diadalma­san jelentette a doktoroknak, hogy jól lát az operált szemével és ötödnapra haza is távozott.)

De a felbolydult teremben ezen az éjszakán többé alig aludt valaki. A hajnal is átcsordult már bágyadtan a sötétzöld függönyökön, a betegek még mindig mondták a magukét. Ki-ki a maga bánatát, örömét, gondját, történetét.

Széles bácsi, a nyugalmazott lo­vász, aki egyszemére bekötve Vak Bottyánra emlékeztetett, ezt mondta:

– A gazdám, a Schiffer úr, az alkalma­zottainak sosem köszönt vissza. De a há­zai előtt mindig megemelte a kalapját, csupa tiszteletből. Még a lovainak is min­dig előre köszönt.

– Sok lova volt? – szólt közbe kérdésé­vel a nyugalmazott újpesti csapos.

– Hallja-e, övé volt az egész margit­szigeti lóvasút! Ahol én konduktor vol­tam

– Csuda! – sóhajtott álmélkodva a csapos.

– Az úgy volt – mesélte kéretlenül Vak Bottyán – hogy egyetlen sínpár futott végig a bejárattól a fürdőig. A középen kis kitérő, hogy a kétt szembejövő omni­busz utat engedhessen egymásnak. Ami­kor itt volt az indulás ideje, a fürdői vég­állomásnál megnyomtunk egy gombot, mire a bejárattól visszacsengettek, hogy hallot­ták, indulnak ők is. A középen találkoz­tunk, kitértünk egymásnak s a lovacskák kocogtak tovább.

– Mikor volt ez? – így a csapos.

– A húszas években, hallja-e. Schiffer úré volt az egész! Kosztoltatta is ő a lovacskákat, fenejól. Sajna, a lovászok el­lopták a lovacskák kosztját s jópénzért eladták a konflisosoknak. Törhette aztán a Schiffer úr a fejét, miért fogynak a jól­tartott lovacskák, meg miért híznak a rosszultartott lovászok.

– Aztán jól mentek azok a lovak, amelyek az omnibuszt húzták? – érdek lődött a csapos, az alagi lóversenyek buzgó látogatója.

– Hallja-e, ha a maga abrakját ellop­nák, maga se futna olyan jól! Emlékszem, egyszer az egyik megállt, az istennek sem akart tovább menni. Hiába nyühített a kitérőben türelmetlenül a kollégája, nem és nem és nem. Akkor éppen arra sétált a Krudy úr, a költő, aki fenenagy erejéről volt nevezetes. Átkarolta a lovacska farát és tolni kezdte előrefelé. De amint elen­gedte, a lovacska megint megállt. A Krudy úr ismég megnyomta, a ló elindult, amint eleresztette, megállt. Akkor megunta a dolgot a költő és azt mondta: ennek va­lami konok bánata van. Akkor jött arra a Szép Ernő úr, az is költőféle volt, apró, cingár emberke, kis zsirárdi kalapban járt, meg pepita ancugban, megsajnálta a lovacskát, mert hát végig-végig porzott a hátán az ostorom. Kivette a ló farát a Krudy úr rettentő nagy markából és a Szép úr valamit súgott az állat fülébe. Ettől aztán megindult.

– Verset súgott talán? – érdeklődött a csapos.

– Hallja-e, én nem hallottam. Csak megindult.

– Bizonyára kockacukrot is dugott ti­tokban a szájába a csalafinta költő! – ál­lapította meg a nyugalmazott újpesti la­kos.

Allehet, hallja-e. Tény az, hogy meg­indult.

Így beszélgetett a nyugalmazott lovász, meg a nyugalmazott csa­pos a kórterem éjféli csendjében, s a továbbiakban ki-ki a maga mesterségének titkairól lebbentette fel a fátylat. Később egy harmadik beteg hangja is közéjük vegyült. Ez egy bajuszos emberé volt. egy komoly, kevésbeszédű, középkorú férfiúé, aki ritkán elegyedett szóba betegtársaival, de az éjjeli órák intim beszélgetése őt is megihlette most. S a szomszédjának, egy maszek zöldségesnek elmesélte sebesülése történetét.

– Lúggal dolgozom és bizony elkönnyelműsködtem a dolgot, nem tartottam be pontosan az előírásokat. Így történt... Én csak azt éreztem, hogy az egyik sze­mem előtt hirtelen szürkévé válik a világ, semmit sem látok.

Elhallgatott. A zöldséges beszélgetésre invitálta.

– Veszélyes mesterség lehet a magáé És mennyit keres?

– Kétezer-négyszázat. A feleségem ezer-hatszázat, a lányom, aki még otthon van, ezernégyszázat. Maga kereskedő, számolja össze.

– Pont ötezernégyszáz! – vágta rá a maszek. – Abból meg lehet élni.

– Meg félre tenni – helyesbítette a sérült munkás. – Félre is teszünk havi ezret.

Mire?

– Erre, arra, amarra ... – vágta el a további érdeklődés fonalát a sérültszemű ember és elfordult a zöldségestől.

De ekkor szembekerült a csapossal, aki nyomban rászólt.

– Marad négyezernégyszáz. El sem tudják költeni. Hárman se.

– Bízza csak rám, szaktárs. Elköltjük. Könnyedén.

– Én is elköltöm a nyugdíjamat, azt a havi ezernyolcvan forintot, merthogy mint italboltvezető mentem nyugdíjba. Igaz, hogy egyedül vagyok hozzá.

– És a konduktor úr? – érdeklődött most az izgága maszek.

– Mint lovász vonultam vissza a ma­gánéletbe, hallja-e. Havi ezernegyvenöt a nyugdíjam, – felelte Vak Bottyán és óriásit ásított.

Ez az ásítás mintha csak előre megbe­szélt jeladás lett volna, mindannyiuknak befogta a beszélőkéjét. Még néhány szót mormolt ez, az, ásítás, trüsszentés, sóhaj, mormogás, aztán csend. Csak a mosdó csapja eresztett alá időnként a csempetál­ba egy-egy utószót.

Abból gondoltam, hogy pirkad, hogy a folyosón megélénkültek a zajok. A takarítóasszony már mosta a kövezetet. Mária, az éjszakás nővér, az ő sietős lépteivel jött-ment egyik kórteremből a másikba, megkezdte a frissen operáltak mosdatását.

Nálunk teljes volt a csend. Polgár bácsi a kromatikus skálát horkolta, battonyai tájszólással, Vak Bottyán meg óriási hang­erővel tercelt hozzá.

 

(Ország Világ, 1962/21. /május 23./ 18. p.)