SZIRMAI REZSŐ:
Éjfél van talán. Vagy egy óra. Vagy kettő. A kórtermeket
jellemző éjjeli neszek nem jelzik az időt. Az ablakokat fedő zöld függönyök
semmi rést nem hagynak az utcai fények beszivárgásának. Amikor tavaly feküdtem
itt, a függönyök nem zártak ilyen jól, cseppnyi csíkón bereszketett tejszerűen
a Péterfy Sándor utcai csillagok koratavaszi fénye.
Most teljes a sötét, egyik ágy felől horkolás fűrészeli, a másik felől sóhaj
hullámzik rajta át. A folyosó kövén egy beteg papucsa csosszan.
Egyszerre csak: ppengg ...
Utána mérges szusszanás, a jobbolodali
első ágy felől kis neszek, azután nagyobbak, egy súlyos test aláereszkedésének
tompa zajai. A mosdó felett váratlanul kigyúl az éjszakai lámpa. Itt-ott
egy-egy beteg felül az ágyán s a sörtés, sápadt arcok a zajok irányába
merednek. És már látjuk is, mi történt: egy frissen operált beteg az ágya alá
ereszkedve és ott mély-szuszogva matat valami után,
négykézláb csúszkálva ide-oda.
Valaki rászól:
– Polgár bácsi, mit csinál, az istenért?!
Ma operálták a szemét! Nem megmondták a doktorok, hogy huszonnégy óráig meg ne
mozduljon!
Mire az ágy alól felmordul a 78 éves battonyai ácsmester
bosszús hangja:
– Leesett egy forintosom! Hogyisne! Majd itt hagyom
maguknak! Már meg is van!
És az ácsmester négykézláb már csúszik is kifelé az ágy
alól, kezében csillog az egyforintos. Felegyenesedik, bemászik az ágyba,
leteszi a nyakoncsípett forintost az
éjjeliszekrényére, horkant egyet-kettőt, és már alszik is mélyen, miközben a
többiek szidják, szapulják könnyelműségéért, s azt jósolják, hogy most biztosan
utolérte a cataracta-műtétek réme, a
»bevérzés« – de Polgár bácsi mindebből semmit sem hall: mély álmát
kommentálja a szája sarkán előbiggyedő mormogással, mely a battonyai titkokat
fecsegi ki... (Polgár bácsi egyébként másnap már diadalmasan jelentette a
doktoroknak, hogy jól lát az operált szemével és ötödnapra haza is távozott.)
De a felbolydult teremben ezen az éjszakán többé alig aludt
valaki. A hajnal is átcsordult már bágyadtan a sötétzöld függönyökön, a betegek
még mindig mondták a magukét. Ki-ki a maga bánatát, örömét, gondját,
történetét.
Széles bácsi, a nyugalmazott lovász, aki egyszemére bekötve Vak Bottyánra emlékeztetett, ezt mondta:
– A gazdám, a Schiffer úr, az alkalmazottainak sosem
köszönt vissza. De a házai előtt mindig megemelte a kalapját, csupa
tiszteletből. Még a lovainak is mindig előre köszönt.
– Sok lova volt? – szólt közbe kérdésével a nyugalmazott
újpesti csapos.
– Hallja-e, övé volt az egész margitszigeti lóvasút! Ahol
én konduktor voltam
– Csuda! – sóhajtott álmélkodva a csapos.
– Az úgy volt – mesélte kéretlenül Vak Bottyán – hogy
egyetlen sínpár futott végig a bejárattól a fürdőig. A középen kis kitérő, hogy
a kétt szembejövő omnibusz utat engedhessen egymásnak.
Amikor itt volt az indulás ideje, a fürdői végállomásnál megnyomtunk egy
gombot, mire a bejárattól visszacsengettek, hogy hallották, indulnak ők is. A
középen találkoztunk, kitértünk egymásnak s a lovacskák kocogtak tovább.
– Mikor volt ez? – így a csapos.
– A húszas években, hallja-e. Schiffer úré volt az egész!
Kosztoltatta is ő a lovacskákat, fenejól. Sajna, a
lovászok ellopták a lovacskák kosztját s jópénzért
eladták a konflisosoknak. Törhette aztán a Schiffer úr a fejét, miért fogynak a
jóltartott lovacskák, meg miért híznak a rosszultartott
lovászok.
– Aztán jól mentek azok a lovak, amelyek az omnibuszt
húzták? – érdek lődött a csapos, az alagi lóversenyek buzgó látogatója.
– Hallja-e, ha a maga abrakját ellopnák, maga se futna
olyan jól! Emlékszem, egyszer az egyik megállt, az istennek sem akart tovább
menni. Hiába nyühített a kitérőben türelmetlenül a
kollégája, nem és nem és nem. Akkor éppen arra sétált a Krudy
úr, a költő, aki fenenagy erejéről volt nevezetes.
Átkarolta a lovacska farát és tolni kezdte előrefelé. De amint elengedte, a
lovacska megint megállt. A Krudy úr ismég megnyomta, a ló elindult, amint eleresztette,
megállt. Akkor megunta a dolgot a költő és azt mondta: ennek valami konok
bánata van. Akkor jött arra a Szép Ernő úr, az is költőféle volt, apró, cingár
emberke, kis zsirárdi kalapban járt, meg pepita
ancugban, megsajnálta a lovacskát, mert hát végig-végig
porzott a hátán az ostorom. Kivette a ló farát a Krudy
úr rettentő nagy markából és a Szép úr valamit súgott
az állat fülébe. Ettől aztán megindult.
– Verset súgott talán? – érdeklődött a csapos.
– Hallja-e, én nem hallottam. Csak megindult.
– Bizonyára kockacukrot is dugott titokban a szájába a
csalafinta költő! – állapította meg a nyugalmazott újpesti lakos.
– Allehet, hallja-e. Tény az, hogy
megindult.
Így
beszélgetett a nyugalmazott lovász, meg a nyugalmazott csapos a kórterem
éjféli csendjében, s a továbbiakban ki-ki a maga mesterségének titkairól
lebbentette fel a fátylat. Később egy harmadik beteg hangja is közéjük vegyült.
Ez egy bajuszos emberé volt. egy komoly, kevésbeszédű, középkorú férfiúé, aki
ritkán elegyedett szóba betegtársaival, de az éjjeli órák intim beszélgetése őt
is megihlette most. S a szomszédjának, egy maszek zöldségesnek elmesélte
sebesülése történetét.
– Lúggal dolgozom és bizony elkönnyelműsködtem a dolgot, nem
tartottam be pontosan az előírásokat. Így történt...
Én csak azt éreztem, hogy az egyik szemem előtt hirtelen szürkévé válik a
világ, semmit sem látok.
Elhallgatott. A zöldséges beszélgetésre invitálta.
– Veszélyes mesterség lehet a magáé És
mennyit keres?
– Kétezer-négyszázat. A feleségem ezer-hatszázat, a lányom,
aki még otthon van, ezernégyszázat. Maga kereskedő, számolja össze.
– Pont ötezernégyszáz! – vágta rá
a maszek. – Abból meg lehet élni.
– Meg félre tenni – helyesbítette a sérült munkás. – Félre
is teszünk havi ezret.
– Mire?
– Erre, arra, amarra ... – vágta el
a további érdeklődés fonalát a sérültszemű ember és elfordult a zöldségestől.
De ekkor szembekerült a csapossal, aki nyomban rászólt.
– Marad négyezernégyszáz. El sem
tudják költeni. Hárman se.
– Bízza csak rám, szaktárs. Elköltjük. Könnyedén.
– Én is elköltöm a nyugdíjamat, azt a havi ezernyolcvan
forintot, merthogy mint italboltvezető mentem nyugdíjba. Igaz, hogy egyedül
vagyok hozzá.
– És a konduktor úr? – érdeklődött most az izgága maszek.
– Mint lovász vonultam vissza a magánéletbe, hallja-e. Havi
ezernegyvenöt a nyugdíjam, – felelte Vak Bottyán és óriásit ásított.
Ez az ásítás mintha csak előre megbeszélt jeladás lett
volna, mindannyiuknak befogta a beszélőkéjét. Még
néhány szót mormolt ez, az, ásítás, trüsszentés, sóhaj, mormogás, aztán csend.
Csak a mosdó csapja eresztett alá időnként a csempetálba egy-egy utószót.
Abból gondoltam, hogy pirkad, hogy a folyosón megélénkültek
a zajok. A takarítóasszony már mosta a kövezetet. Mária, az éjszakás nővér, az
ő sietős lépteivel jött-ment egyik kórteremből a másikba, megkezdte a frissen
operáltak mosdatását.
Nálunk teljes volt a csend. Polgár bácsi a kromatikus skálát
horkolta, battonyai tájszólással, Vak Bottyán meg óriási hangerővel tercelt
hozzá.
(Ország Világ,
1962/21. /május 23./ 18. p.)