Hogyan ismerkedtem meg

Krúdy Gyula úrral?

Írta Szirmay István

 

Gyöngyvirágillatú pesti tavasz volt, amikor Krúdy Gyula úrral megismerkedtem. A fiatal bohémvilág akkoriban minden hajnalban az Erdélyi Borozóban találkozott. Olyan volt ez a találkozás, mintha exotikus szekta tagjai gyülekeztek volna napfelkeltei bálványimádásra, a bálványimádók misztikus fanatizmusával. Innen nem maradhatott el senki. Ide került össze végül mindenki, bárhova is szólította az este. Egyiknek Wampetichnél kellett az első „r”-telen hónap pirosra főtt rákját megízlelni, másik Gregoritshoz volt hivatalos idei petrezselymes rántott csirkére, emez a Gellérthegyi Kioszkban kóstolgatta a citromleves fejes salátát, (akkoriban korszakalkotó újítás volt), amaz a Nap-hegyen járt a Romléhner-kocsmában, amelyik arról volt nevezetes, hogy ennivalót ott senki sem kapott. Még a kenyeret is magával kellett vinnie. Igaz, hogy olyan siller-bor azután az egész városban nem volt. Ősbudavárában is pezsgett az élet, a Fővárosi Orfeum télikertjében még Kemény „báró”, aki pedig ott leltári bútordarab volt, is alig jutott helyhez. Vakmerő sarkutazók még a Svábhegyre is elmerészkedtek, avagy a Rózsadombra, a nevezetes „Bur hatóság” című kocsmai etablissementbe. De bárhová is szóródtak szét a budapesti dzsungelben, hajnalra valamennyien együtt voltak az Erdélyi Borozóban.

Az Andrássy-út faburkolatáról csattogva fordultak be a fiakkerek, konflisok a Dalszínház-utca kövezetére, a Casino de Paris-ból, a Három holló-ból meg csak úgy gyalogosan érkeztek a művészek, művésznők, írók, újságírók, festők és a bácskai nábobok. (Utóbbiak mindig frakkban, fehér szegfűvel, felleghajtó havelokban és homályos cilinderrel.)

Spiegel Náci, a borozó tulajdonosa, kezeit dörzsölve járt asztaltól-asztalig, boldog mosollyal újságolva, hogy az alagi futtatáson megint minden lova bejött. Akár favorit győzött, akár outsider, Spiegel Náci mellényzsebéből mindig előkerült a győztes tikett. Hogyan sikerült mindig eltalálnia a győztes lovat, ez az ő titka volt. Hiába, ő volt az „okos Náci”. (Mi persze tudtuk, hogy minden futam minden lovát megtette.) Itt térült-fordult elmaradhatatlan fehér kötényében, a húga, Spiegel Róza, a pesti konyhaművészet koronázatlan fejedelemnője, akinek már akkor is röntgent-szeme volt, amikor a német professzor sugarait csak hírből ismertük, Róza néni a zsebekbe látott.

– No mi az, „apám” – szólt a 18-20 éves halhatatlanság-döngetőhöz -, már megint nincs pénze? Majd mindjárt küldök valamit.

Az ilyenek azután még nagyobb csülköt kaptak a bablevesbe, mint a fizető vendégek.

Itt ismerkedtem meg Krúdy Gyula úrral.

Akkoriban külön nevezetessége volt. Néhány napja vívott véres kardpárbajt az akkor még ugyancsak bohém Szentkirályi Béla rendőrkapitánnyal. Az Erdélyi Borozóban szólalkoztak össze, az operai sphinx előtt Szentkirályi karddal ütött rá, Fodor Károly vívótermében párbajoztak és Krúdy sebezte meg Szentkirályit. Gyula urat, mint párbajhőst ünnepelték.

Krúdy Gyula úr a bejárat közelében ült az asztalfőn. A borozóban kavargott a sokaság, viháncolás, lárma, nevetés, tányérzörgés, dugódurrogás, zsibongás keveredett egybe. Gyula úr mindebből nem látott, nem hallott semmit. Mérföldes lábai egymáson pihentek, fejét (ami egyébként rendes szokása volt) asztalra támasztott jobb kezén nyugtatta. Pezsgőspohár volt előtte és nagy, barna, beszédes, jóságos szemeit a pohárra irányította. (Igen szerette nézni a bort.) Ötvös Leó, rég elhunyt kollégánk, ifjú újságírói korom atyai gyámolítója, vitt Krudy Gyula úr asztalához. Bemutatott. Gyula úr egy pillanatra felemelte szemeit és végigmért.

– Ülj le, tölts italt – szólt. – Ki fia vagy, honnan jöttél?

Nagy szerényen mondtam el, hogy a Független Magyarország belső dolgozótársa vagyok, humoros karcolatokat és tárcacikkeket szoktam írni.

– Verseket is írsz? – Nem.

– Azért! Mert rögtön rád borítottam volna az asztalt.

– A költőket nem szereti, Mester?

– Mester az ángyod térgye! Igyál! Fodor Károly a mester, nem én.

Hosszú percek teltek el szó nélkül, hangtalanul. Gyula úr nézte a poharát, nézte, nézte, egyszerre beszélni kezdett:

– Párbaj... párbajhős... marhák... Ostoba komédia. Összevattázzák az embert, életlen vasdarabot adnak a markába és kiáltják: rajta! Párbaj volna, ha ketten kimennének az erdőbe, kiállnának egy szál kardra és egyik hazajön, a másik ott marad. Ez így marhaság. Ez nem párbaj!

– Látod, fiam, fiatal vagy, lelkes, naiv és ostoba. Most még a lelkeddel írsz. Azért mondtam, hogy nem szeretem a. fiatal költőket, mert a legtöbbje nem lélekkel ír és a versben nem lát mást, csak divatos formát. Igyál! Tölts nekem is!

– Szeresd az italt. A bor az ember vonata. Odavisz, ahová akarod. Ott szállsz ki, ahol jó, ahol jól érzed magad. Nem ez a jó világ. Nagyon lármásak most Pesten. A bor visszavisz a régi Pestre, amikor még csendesek voltak az emberek. Tölts! Még egy pohárral!

– Mert a bor visszaringat nagyanyáink korába, mikor még krinolint viseltek, halkan sugdostak, levendulaszagúak voltak, nem lisztet és korpát töltöttek a kolbászba, hanem almát, meg citromhaját. Akkor voltunk mi is boldogak. Tudod, hogy miért? Mert még a világon sem voltunk. Igyál!

– Ne beszélj, ne zavarj, most én visszamentem a régi világba. Holnapra írnom kell, mert pénz kell.

Késő reggel volt. A borozóban már takarítani kezdtek. A lumpok már álomra tértek. Gyula úr órák hosszája ült szó nélkül a helyén. Ivott, cigarettázott és visszaálmodta a régi kort, a régi időt, amelyikben jól érezte magát, mert még nem is élt. A vendéglő asztalánál szőtte csillogó, ragyogó álmait a postakocsiról, a régi megyei urakról, a pesti arszlánokról, a delnőkről és a csizmás, tenyeres-talpas vidéki asszonyságokról.

Így ismerkedtem meg Krúdy Gyula úrral.

Azóta sok idő múlt el. Háború jött, forradalmak, infláció, dekonjunktúra, mentalitás, háborús uszítás, defetizmus, konstrukció, destrukció. Emberek verekedtek, izgágáskodtak, gyűlölték egymást, pereskedtek, szónokoltak, szervezkedtek, gyilkoltak, spicliskedtek, feljelentettek.

Gyula úr mindezeket csak hírből ismerte. Most már Óbudán találkoztunk Kéhlyné kocsmájában. A hajunk kissé deres lett. Gyula úr órák hosszáig szótlanul ült és szeme a poháron függött. (Igen szerette nézni a bort.)

– Igyál, mert a bor visszavisz ebből a csúnya világból oda, ahol boldogok voltunk.

Okos, bölcs fejét jobbjára támasztotta, nagy, barna szemeit behunyta és álmodta szép álmát, minden ember vigasztalóját, a régi jó időket.

 

(Újság, 1933/109. /május 14./ 8. p.)