A szerző, akit minden könyvtárból kiloptak?

Kegyeletteljes megemlékezést szerettem volna írni Krúdy Gyuláról. De amint hozzáfogtam, rájöttem, hogy az összes Krúdy-idézeteket, amelyeket valaha kívülről fújtam, mind elhasználtam már az évek során. Másra költöttem őket. Azt a mondatát, hogy „Az órák valami olyan időt mutattak, ami talán soha- sincs”, éppenséggel négy cikkben idéztem, érzékeltetendő, hogy mint a századelő nagy világhírű írói közül annyinak, neki is különleges időszemlélete van; – „ebben a házban mindég zongoráztak és uzsonnáztak” – ez is többször szolgált például egy életforma jellemzésére polémiáimban. Emlékszem, először akkor használtam, amikor húszéves fejjel vállalkoztam arra, hogy a tankönyv számára összeállítok egy kicsiny Krúdy-fejezetet. Ez a fejezet azonban sohasem jelent meg, mert már az első bekezdésben beleakadt a szerkesztő abba a kifejezésbe, hogy „egy tünedező világ költője”. Kis gondolkozás után kijavította, így: „a rothadó dzsentri ostorozója”. Aztán volt még egynéhány átfogalmazás, aminek következtében olyanná lett a szöveg, hogy a szerkesztőnek is elment tőle az étvágya, s Krúdy hosszú-hosszú időre kimaradt a tankönyvből.

Telt-múlt az idő, s erre az esetre rá kilenc évvel az Ifjúsági Kiadónál Vigh Károllyal együtt megjelentettünk egy szerény kis Krúdy-válogatást, a Tanulók Könyvtárában, Az árnyékból szőtt vendég címmel. Kapott aztán Vigh Károly az előszava miatt a tankönyvszerkesztésben jártas szerkesztőktől: hogy csak ennyit, ilyen félénket, félszeget és ennyire óvatosan mer beszélni erről a nagy klasszikusról?

Én pedig közben Krúdy-tartalékaimat feléltem. Mint ahogy az irodalomtörténet is felélte az összes közhelyeket róla; a korlátokról, kiábrándultságról, zenébe menekvésről, Proust-rokonságról, dzsentri életérzésről, sírva vigadásról, a roppant terjedelmű, de végül is torzóban maradt életműről – s nem maradt más hátra, mint újból kézbevenni, új idézetekért s olyan új formulák megtalálásáért, amelyek igazolhatnák szeretetünket iránta. Nem magunk, hanem a szerkesztők előtt.

S akkor már nagy-nagy szomorú szorongást éreztem: rég gyanítottam, hogy a könyveim között hiába keresném az Őszi utazásokat a vörös postakocsin; Rezeda Kázmér jellemét nem tudom új megvilágításba helyezni, mert megszökött valakivel. És úristen, hol a Podolini kísértet, amit második elemista koromban egy öreg erdész (aki az első világháború idején a Kaukázusban hadifoglyoskodott egy napimádó néptörzsmaradék körében, s egy ott elhalt fogolytársától kapott örökül) azzal a megjegyzéssel adott kezembe, hogy a világ legszebb könyve, de amelyet mint Mikszáth felé az összekötő kapcsolatot szoktak emlegetni a tudósabbak. A Szindbád-kötetek úgy tíz éve tűntek el gáláns rokonlelkek kezén, s ezért nem tudom bizonyítani, most, hogy Szindbád, Esti Kornéllal Esti Kornélként vetélkedve, mint nyit utat a modern magyar novellának, Tamási Árontól – Bertha Bulcsúig. És hova lett Az élet álom című, 6–7 éve újból megjelent kötet, amiben a legjobb „evős Krúdy novellák” voltak? Az ember, akit minden kocsmából kidobtak. A pincér ál ma. A hírlapíró és a halál. Utolsó szivar az Arabs Szürkénél. És hol van A paizsos ember, amelyből ma ellenőrizhetném, valóban megalkuvó volt, hogy miután oly kegyetlen képet festett a koldusgyerekek életéről, egyiküket mégis jó emberek házába vezeti és érzelmes biedermeier jótékonyságban füröszti? És sorra kérdezhetném mind; csak a Hét bagolyról tudom, azt egy nőnek ajándékoztam, mert a közhiedelemmel szemben, mely azt állítja, hogy Krúdyt csak férfiak és férfias lelkek tudják igazán méltányolni, vállalta, hogy ő is szereti.

A legkülönösebb, az N. N., amelyből annak idején a tankönyvszemelvényt választottam, nekem se volt meg; annak idején azért kértem kölcsön, mert volt egy komor, Bíró Csaba nevű kollégám az egyetemen, aki egy napon minden bevezető és átmenet nélkül kijelentette, hogy az a legjobb magyar regény. Ezt nem tudtam megállapítani, de azt biztosan, hogy a legszebben zenélő magyar regény, amelyben egy szerelemgyerek története dúdoltatik el, egy tücsöknek az örökléten át is hangzó cirpelő continuoja mellett.

Most legelébb ezt indultam el megkeresni. Senkinek sem volt meg, sőt olyasvalakire sem találtam, aki olvasta volna. „Igen, hát műveinek terjedelme száznegyven kötetre tehető” – mondogatták. – „Nagyobb, mint a Jókaié. Megértheted, hogy nem olvashattam el valamennyit”. A többiről, viszont biztosan állították, hogy valaha megvolt. Tanácstalanul álldogáltak a könyvespolc előtt. Megvolt, egészen biztosan megvolt, a Szindbádok is, de a Szindbád hazamegyet azt ugye Márai írta, a Krúdy stílusában?

Kísérteties históriák: amint kölcsön vették, az emlékezetből is rögtön eltűnik a kölcsönvevő alakja, olyan rejtélyesen és megfoghatatlanul örökre, mint Szindbád, amikor kilép egy tabáni ház ablakán az éjszakába.

Kerestem a könyvesboltokban is, persze, sokat írtunk arról, hogy a klasszikusokat mind kiadtuk és teljesítettük adósságunkat nagy örökhagyóink iránt. Sok-sok szerzőt találtam, olyanokat is, akiknek, a neve hátulról az övéhez hasonlított, de kutatásaim eredményeképpen csak egy érzelmesebb könyvárusra akadtam, aki így szólt: „ne bánja kérem, hogy nem kapható. Mert legalább addig nem járunk úgy vele, mint mesemondó nagy ősével, Hoffmannal. Annak is kiválasztották egyik legszerényebb művecskéjét, A kis Zachest, s akinek csak az került a kezébe, azelőtt örökre ismeretlen marad e név varázsa. Vajon nem lehet Krúdyból is kihozni olyan kötetet, amely csak jelentéktelen elbeszéléseit tartalmazná? Ne bánja kérem, hogy nem kapott ma nálam ilyen könyvet, inkább idézzük fel az emlékeinket, s hogy stílusosak legyünk, sétáljunk el a Vak cimbalmos kocsmája előtt, s képzeljük azt, hogy benn még mindég az öreg cimbalmozik halkan s nem a műanyagszékek vaslábai csikorognak a cementpadlón.”

Szóval, én a magam részéről csak megünnepeltem, magamnak Krúdy emlékezetét. Ha majd a könyvkiadásunk is megünnepli és száznegyven kötetének legalább egyhetede, mondjuk vagy húsz, kapható lesz a könyvesboltokban, akkor leülök a tévékamera előtt egy kerekasztal mellé Kovács Jánossal, és nagy koccintgatás közben elmondom, vele együtt, hogy a többi százhúsz kötet kiadásában, minden szeretetünk mellett, miért kell majd kissé óvatosabban eljárni.

SZŐCS ISTVÁN

(Útunk /Cluj-Kolozsvár/, 1968/51. /december 20./ 12. p.)