KRUDY GYULA DIÁKÉVEI.
Az iskola olyan büszke növendékeire, mint anya gyermekére.
Az igazgató szobájának könyvtárpolcán ott sorakoznak az anyakönyvek és
értesítők, bennük sokezer név; boldog életpályák és könnyes
szomorújátékok. Apjuk kezén lépnek be először az intézetbe, izgalmukban
elszorul a torkuk; azután nyolc esztendeig viaskodnak a könyvekkel, némelyik a
nyújtó acélrúdjába szerelmes, másik az önképzőkör izgalmas légkörében arat
dicsőséget.
Az 1894. esztendő telén sudár növésű, de révetegen álmodozó
szemű hetedikes gimnázista fiú olvasta fel a
nyíregyházi evangélikus főgimnázium önképzőkörében pályanyertes elbeszélését:
,,Liza menyasszony.” Még akkor senki se tudta, hogy e bátortalan diákkísérlet
első állomása lesz magasralendülő irodalmi pályafutásnak
s a jómódú ügyvéd fia szerkesztőségek bicegőlábú asztalánál
keresi a magyar író száraz kenyerét.
A pályanyertes kis diák: Krudy
Gyula volt, akit 55 éves korában 1933 május 14-én kísért ki a szülőföld néhány
zarándoka a Kerepesi-úti temető díszsírhelyére. Talán ez a díszsírhely volt
első és utolsó hivatalos elismerése írói érdemeinek. Ott feküdt a ravatalozó
fekete pompával bevont fülkéjében – barna tölgyfakoporsójában – a Nyírség nagy
álmodozója. Körülte gyertyák sárga lángja lobogott, A ravatal lábánál újságok
koszorúi, középen a szülőváros utolsó babérja. Nők hoznak ibolyát, gyöngyvirágot:
a május pompáját; de többet ér szemükben a néma könny s a csendes fájdalom,
A sárga arcú ember gavallérdíszbe öltözött utolsó útjára.
Akik ismerték görnyedt hátáról hanyagul leomló kabátját, a gyürött
nadrágot, most csodálkozva nézték a koporsóból kiragyogó fehér ingmellet, a
frissen vasalt frakkot; mint, aki bálba készül, meghódítani mégegyszer
barátait, ismerőseit. A fehér csokornyakkendő alól vékony aranylánc finom
szövése buggyan ki, mint összekötő fonál az élet és a sír között.
Amikor a koporsót lezárják, ráterítik a Jókai-leplet: az
első irodalmi kitüntetést Krudy Gyula mellére. Ez a
Jókai-lepel nemzetiszínű selyem szemfedő, könnyű gyászfátyollal bevonva. A selyemszöveten
aranyhimzésű nevek, azoknak nevei, akik már előtte
öltözködtek fel ebbe a háromszínű vőlegényi palástba, mely a Nyírség ábrándos
lovagját most halálában eljegyezte örökre a magyar irodalom múzsájával.
A sírgödör szélén így öntöttem szavakba végrendeletét. „Krudy Gyula itt hagyta a magyar irodalmat és itthagyott egy igénytelen szürke acéltollat; bár írásaiból
néha olyan ódon illat áramlott felém, mintha még csak lúdtollal írt volna a
mester. Tehát itt hagyott egy igénytelen szürke acéltollat, haszontalan szerszámot
tehetségtelen ember kezében, de tündérvilágot, akinek képzeletében ősmagyar
tehetség lobogott. Ahogy reszketve rótta sorait a fehér papírra: nyomában bimbó
pattant, virág nyílott, tüzek serkentek és szenvedélyek lobbantak lángra. Csak
kivételes művésznek nyújtja ajándékba a sors: életre kelteni vidéki kúriák
régi magyar alakjait, kísérni úttalan-utakon Szindbádot, a szárazföldi hajóst,
megrajzolni elfeledett asszonyok arcképeit és kiragadni szellemszárnyakon át
az olvasót szomorúsággal teli légköréből”.
A Jókai-lepel háromszínű selymébe most már új nevet hímezhetnek
szorgos női kezek: „Krudy Gyula, 1933 május 12”.
*
Írói szárnypróbálgatása már a nyíregyházi evang. főgimnáziumban töltött tanulóévek alatt kezdődött.
Az irodalmat könnyű volt megkedvelnie, mert Porubszky
Pál tanítványa volt. Maga is íróember, lapszerkesztő, aki életének nagyszerű
példájával lobbantotta lángra az irodalomnak Krudy
Gyula lelkében talán születésénél fogva szunnyadó parazsát. Már ötödik
gimnazista korában állandó szépirodalmi munkatársa az „Orsova”
című hetilapnak. Ennek a dunaparti, határszéli, kis
magyar városkának szépirodalmi szükségletét hosszú évekig Krudy
Gyula elégítette ki. Hétről-hétre küldte rövid lélegzetű elbeszéléseit, melyek
a Tárca, vagy a Csarnok rovatban láttak napvilágot. Itt még nem kapott írói tiszteledíjat, ha csak azt a névjegyet nem tekinthetjük
honoráriumnak, amit a kiadóhivatal küldött s amivel írónk sokat büszkélkedett
„legifjabb Krudy Gyula, az Orsova
című hetilap szépirodalmi munkatársa”.
Ő volt tanulótársai között a leghosszabb és legfiatalabb.
Fejét már akkor is görbén tartotta, ami nála nem rossz szokás, vagy születési
hiba volt. Egy téli reggel Kállói-utcai házuk előtt sikálkózott
a friss jégen, – ez a hosszú sárgaház akkor a mai Klekner-szanatórium
helyén állt – s valami kiálló rögben elbotlott és megütötte magát. Ennek a
szerencsétlen bukásnak emlékéül tartotta örökre ferdén a fejét.
Szenvedélyesen szeretett olvasni. Amikor hozzájutott Eugéne Sue francia regényíró 16
kötetes nagy regényéhez: a Bolygó zsidóhoz, – Baruch
Jenő kölcsönözte oda apja könyvtárából – két nap alatt pihenés nélkül végzett
vele. Ilyenkor félretett mindent: tollat, iskolakönyvet és képzeletvilága már
eljövendő mesék szép szálait szövögette.
Iskolai újságot is szerkesztett „A nagy dob” hangzatos címe
alatt, de valószínűleg előfizetők hiányában csak egy kézzel írott száma látott
napvilágot. A címlapot Imre János rajzolta, a Nyírvíz Szabályozó Társulat mai
igazgatója. Dobot verő hajdút ábrázolt a rajz, ahogyan annak figurája a Vas
Gereben regények füzetes kiadásán látható. De e sikertelenség nem vette el Krudy Gyula lapszerkesztő kedvét. A „sajtóiroda”
közreműködésével, mely a diákfantáziának és merészségnek volt érdekes
vállalkozása, hamarosan új lapot szerkesztett s most már a nyomtatott betűt is
besorozta fegyvertárába. A Szakácsi-féle házban – ma is ott áll ez a kiugró
öreg hajlék a gimnázium előtti utcasarkon – szegényes kis nyomda tengődött.
Talán egyéb munkája sem volt, mint Krudy Gyula lapja,
melynek ő volt szerkesztője, kiadója, ügynöke, néha egyedüli olvasója is. A
szerkesztés munkájának emésztő gondját olykor Géczy Géza osztotta meg vele.
Ők ketten alkották egyébként a „sajtóiroda” magvát is, melyhez
hasonló még nemigen működött középiskola falai között. A mi vállalkozó szellemű
fiatal íródiákunk korán felfedezte a pénzkereseti forrás ama fajtáját, mely
fővárosi lapok tudósításából szedte le korai gyümölcseit. Négy osztálytársával,
a már említett Géczy Gézával, azután Szlaboczky
Ernővel és Krecsák (későbben Krecsányi)
Lajossal szorgalmasan küldözgették Nyíregyházáról és környékéről a napi élet
újdonságait. A Pesti Napló és a Pesti Hírlap akkoriban öt krajcárt fizettek soronkint vidéki tudósítóinak. A csatlósok, így nevezte Krudy Gyula sajtóirodájának belső munkatársait, mint
szorgalmas méhek, gyűjtötték a híranyagot s a honoráriumból három krajcár a
sajtófőnököt, kettő pedig a csatlósokat illette meg.
Az 1892. évi nagy tiszai árvíznél előleget kért Krudy Gyula a Pesti Naplótól s a sajtóiroda kiköltözött
Rakamazra, hogy a helyszínéről küldözgessék tudósításaikat. Gyalog rótta az
utat a kis karaván s három napig tiszaparti kocsmák
savanyú illatú ivószobáiban körmölték színes riportjaikat, melyek hegyaljai borban
kifejezett ellenértékét az árvízfenyegette csárdákban
fogyasztották el. Az ilyen kirándulás azonban nem maradhatott titokban s hamar
magára vonta az iskola figyelmét is.
Talán az is siettette a sajtóiroda leleplezését, hogy egyidőben már fantasztikus hírek keltek szárnyra a Nyírség
fővárosából. Moravszky Ferenc igazgató úr még
emlékszik rá, hogy a pesti lapok a következő napihírt közölték: „Nyíregyházán
óriási szélvihar dühöngött; a katolikus templom tornyáról leszakította a
súlyos keresztet s hatalmas robajjal a földre vetette. Csak a véletlen
szerencsének köszönhető, hogy emberéletben kárt nem okozott.” A gimnázium tudós
tanárai most már hamarosan felfedezték e csodahíreket világgáröpítő
titkos sajtóirodát és elvették pecsétjüket, a főnök urat és csatlósait szigorú
büntetéssel belekényszerítették az iskolai rendbe.
De Krudy Gyula bohém természete,
mely a koporsóig sohasem hagyta el, a szigorú fegyelem dacára is újra
fellángolt. Megszökött a szülői háztól és Debrecenbe utazott, ahol elszerződött
valamelyik ottani napilap szerkesztőségéhez. Édesapja, mikor néhány napi
keresés után végre rátalált az elveszett fiúra, Porubszky
Pált, a magyar irodalom híres tanárát és fia akkori osztályfőnökét kérte meg,
hogy rakoncátlan fiának lelkére beszéljen. Nem is maradt hatás nélkül a bölcs
tanári intelem, mert Krudy Gyula az 1894—95. tanévben
közepes eredménnyel ugyan, de mégis elvégezte gimnáziumi tanulmányait. Talán
nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy a magyar irodalom későbbi elismert nagyságának
magyar érettségi írásbeli dolgozata elégséges osztályzatot nyert.
Közben azonban nem szünt meg
irodalmi tevékenysége. Most az Ország-Világban
jelennek meg cikkei. Ezekben már kiszélesül látóköre, megfigyeli a városban
mozgó érdekes embertípusokat; kitűnő rajzban örökíti meg Gerzsábeket,
a temetkezési szolgát, aki közismert alakja volt Nyíregyházának.
Érettségi után Pestre költözött és megkezdte a magyar író
életének kálváriáját. Az itt maradt csatlósok éber figyelemmel kísérték új
környezetében irodalmi sikereit. A régi sajtóiroda három munkatársa égi
útjában jóval megelőzte főnökét, de most Krudy Gyula
is utánuk költözött, utolsó útjában bizony kevesebb részvéttel, mint amit írói
értéke megérdemelt volna.
A reálgimnázium igazgatói irodájában, mely 1894—95-ben a
nyolcadik osztály tanterme volt, ma is látszik az ablakpárkányt borító
bádoglemezbe belekarcolva: „Krudy Gyula 1894—95.”
Bizony ez a karcolás túlélte sok múló irodalmi sikerét, de azért egészen
biztos: írásaival később az irodalomtörténet márványába véste nevét és
értéke le fogja győzni a bádoglemez aránylag rövid élettartamát.
*
Ebben a kis vázlatban a művészhírre vergődött „öregdiák”
tanulóéveinek emlékét vetettem papírra. Milyen szép feladat volna: az alma mater
sok kiváló fiának arcképét megrajzolni. Az adatokat tanáraitól és
iskolatársaitól gyűjtöttem.
Amikor Moravszky Ferenc igazgató
úrral beszélgetek Krudv Gyuláról, kirakja elém
meghitt otthonának asztalán hosszú tanári múltjának mérföldköveit: 39 „noteszt",
sok-sok ezer diák dicsőségét és szégyenét. Hány fiatal szív lendült gyors
dobogásra naponkint, mikor e kis fekete könyvecskéket kinyitotta a jóságos
tanári kéz. Harminckilenc notesz, micsoda becses könyvtár, nagyszerű kincs.
Mennyi öröm és könny fakadt nyomában.
Megnéztük benne Krudy Gyula
osztályzatait. A magamét nem mertem kérni, pedig majd meghasadt érte a szívem.
Nyíregyháza.
Szohor
Pál.
(Nyíregyházi
Öregdiákok emlékkönyve. 1861-1936.
Nyíregyháza,
1936, Nyíregyházi Öregdiákok Egyesülete. 243-247. p.)