Krudy Gyula diákévei.

Írta : Szohor Pál öregdiák,

városi főjegyző, a reálgimnáziumi Kormányzó Tanács tagja.

Az iskola olyan büszke növendékeire, mint anya gyermekére. Az igazgató szobájának könyvtárpolcán ott sorakoznak az anyakönyvek és értesítők, bennük sok ezer név: boldog életpályák és könnyes szomorújátékok. Apjuk kezén lépnek be először az intézetbe, izgalmukban elszorul a torkuk; ezután nyolc esztendeig viaskodnak a könyvekkel, némelyik a nyújtó acélrúdjába szerelmes, másik az önképzőkör izgalmas légkörében arat dicsőséget.

Az 1894. esztendő telén sudár növésű, de révetegen álmodozó szemű hetedik gimnazista fiú olvasta fel a nyíregyházi evangélikus főgimnázium önképzőkörében pályanyertes elbeszélését: »Liza menyasszony«. Még akkor senki se tudta, hogy e bátortalan diákkísérlet első állomása lesz magasra lendülő irodalmi pályafutásnak s a jómódú ügyvéd fia szerkesztőségek bicegő lábú asztalánál keresi a magyar író száraz kenyerét.

A pályanyertes kis diák: Krudy Gyula volt, akit 55 éves korában 1933. május 14-én kísért ki a szülőföld néhány zarándoka a Kerepesi-úti temető díszsírhelyére. Talán ez a díszsírhely volt első és utolsó hivatalos elismerése írói érdemeinek. Ott feküdt a ravatalozó fekete pompával bevont fülkéjében – barna tölgyfakoporsójában – a Nyírség nagy álmodozója. Körülte gyertyák sárga lángja lobogott. A ravatal lábánál újságok koszorúi, középen a szülőváros utolsó babérja. Nők hoznak ibolyát, gyöngyvirágot: a május pompáját; de többet ér szemükben a néma könny s a csendes fájdalom.

A sárga arcú ember gavallérdíszbe öltözött utolsó útjára. Akik ismerték görnyedt hátáról hanyagul leomló kabátját, a gyűrött nadrágot, most csodálkozva nézték a koporsóból kiragyogó fehér ingmellet, a frissen vasalt frakkot; mint aki bálba készül, meghódítani még egyszer barátait és ismerőseit. A fehér csokornyakkendő alól vékony aranylánc finom szövése buggyan ki, mint összekötő fonál az élet és a sír között.

Amikor a koporsót lezárják, ráterítik a Jókai-leplet: az első irodalmi kitüntetést Krudy Gyula mellére. Ez a Jókai-lepel nemzetiszínű selyem szemfedő, könnyű gyászfátyollal bevonva. A selyemszöveten aranyhímzésű nevek, azoknak nevei, akik már előtte öltözködtek fel ebbe a háromszínű vőlegényi palástba, mely a Nyírség ábrándos lovagját most halálában eljegyezte örökre a magyar irodalom múzsájával.

A sírgödör szélén így öntöttem szavakba végrendeletét: »Krudy Gyula itt hagyta a magyar irodalmat és itt hagyott egy igénytelen szürke acéltollat; bár írásaiból néha olyan ódon illat áramlott felém, mintha még csak lúdtollal írt volna a mester. Tehát itt hagyott egy igénytelen szürke acéltollat, haszontalan szerszámot tehetségtelen ember kezében, de tündér-világot, akinek képzeletében ősmagyar tehetség lobogott. Ahogy reszketve rótta sorait a fehér papírra: nyomában bimbó pattant, virág nyílott, tüzek serkentek és szenvedélyek lobbantak lángra. Csak kivételes művésznek nyújtja ajándékba a sors : életre kelteni vidéki kúriák régi magyar alakjait, kísérni úttalan-utakon Szindbádot, a szárazföldi hajóst, megrajzolni elfeledett asszonyok arcképeit és kiragadni szellemszárnyakon át az olvasót szomorúsággal teli légköréből.«

A Jókai-lepel háromszínű selymébe most már új nevet hímezhetnek szorgos női kezek: »Krudy Gyula, 1933. május 12.«

–

Írói szárnypróbálgatása már a nyíregyházi evangélikus főgimnáziumban töltött tanulóévek alatt kezdődött. Az irodalmat könnyű volt megkedvelnie, mert Porubszky Pál tanítványa volt. Maga is íróember, lapszerkesztő, aki életének nagyszerű példájával lobbantotta lángra az irodalomnak Krudy Gyula lelkében talán születésétől fogva szunnyadó parazsát.

Már ötödik gimnazista korában állandó szépirodalmi munkatársa az »Orsova«, című hetilapnak. Ennek a dunaparti, határszéli kis magyar városkának szépirodalmi szükségletét hosszú évekig Krudy Gyula elégítette ki. Hétről-hétre küldte rövid lélegzetű elbeszéléseit, melyek a Tárca, vagy a Csarnok rovatban láttak napvilágot. Itt még nem kapott írói tiszteletdíjat, ha csak azt a névjegyet nem tekinthetjük honoráriumnak, amit a kiadóhivatal küldött s amivel írónk sokat büszkélkedett: »legifjabb Krudy Gyula, az Orsova című hetilap szépirodalmi munkatársa.«

Ő volt tanulótársai között leghosszabb és legfiatalabb. Fejét már akkor is görbén tartotta, ami nála nem rossz szokás, vagy születési hiba volt. Egy téli reggel Kállói-utcai házuk előtt sikálkózott a friss jégen, – ez a hosszú sárga ház akkor a mai Klekner-szanatórium helyén állt s valami kiálló rögben elbotlott és megütötte magát. Ennek a szerencsétlen bukásnak emlékéül tartotta örökre ferdén a fejét.

Szenvedélyesen szeretett olvasni. Amikor hozzájutott Eugéne Sue francia regényíró 16 kötetes nagy regényéhez a Bolygó zsidóhoz, – Baruch Jenő kölcsönözte oda apja könyvtárából, – két nap alatt pihenés nélkül végzett vele. Ilyenkor félretett mindent: tollat, iskolakönyvet és képzeletvilága már eljövendő mesék szép szálait szövögette.

Iskolai újságot is szerkesztett » A nagy dobos« hangzatos címe alatt, de valószínűleg előfizetők hiányában csak egy kézzel írott száma látott napvilágot. A címlapot Imre János rajzolta, a Nyírvíz Szabályozó Társulat mai igazgatója. Dobot verő hajdút ábrázolt a rajz, ahogyan annak figurája a Vas Gereben regények füzetes kiadásán látható. De e sikertelenség nem vette el Krudy Gyula lapszerkesztő kedvét. A »sajtóiroda« közreműködésével, mely a diákfantáziának és merészségnek volt érdekes vállalkozása, hamarosan új lapot szerkesztett s most már a nyomtatott betűt is besorozta fegyvertárába. A Szakácsi-féle házban, – ma is ott áll ez a kiugró öreg hajlék a gimnázium előtti utcasarkon, – szegényes kis nyomda tengődött. Talán egyéb munkája se volt, mint Krudy Gyula lapja, melynek ő volt szerkesztője, kiadója; ügynöke, néha egyedüli olvasója is. A szerkesztés munkájának emésztő gondját olykor-olykor Géczy Géza osztotta meg vele.

Ők ketten alkották egyébként a »sajtóiroda« magvát is, melyhez hasonló még nem igen működött középiskola falai között. A mi vállalkozó szellemű fiatal író diákunk korán felfedezte a pénzkereseti forrás ama fajtáját, mely fővárosi lapok tudósításából szedte le korai gyümölcseit. Négy osztálytársával, a már említett Géczy Gézával, azután Szlaboczky Ernővel és Krecsák (későbben Krecsányi) Lajossal szorgalmasan küldözgették Nyíregyházáról és környékéről a napi élet újdonságait. A Pesti Napló és a Pesti Hírlap akkoriban öt krajcárt fizettek soronkint vidéki tudósítóiknak. A csatlósok, így nevezte Krudy Gyula sajtóirodájának belső munkatársait, mint szorgalmas méhek, gyűjtötték a híranyagot s a honoráriumból három krajcár a sajtófőnököt, kettő pedig a csatlósokat illette meg.

Az 1892. évi nagy tiszai árvíznél előleget kért Krudy Gyula a Pesti Naplótól s a sajtóiroda kiköltözött Rakamazra, hogy a helyszínéről küldözgessék tudósításaikat. Gyalog rótta az utat a kis karaván s három napig tiszaparti korcsmák savanyu illatú ivószobáiban körmölték színes riportjaikat, melynek hegyaljai borban kifejezett ellenértékét az árvíz fenyegette csárdákban fogyasztották el. Az ilyen kirándulás azonban nem maradhatott titokban s hamar magára vonta az iskola figyelmét is.

Talán az is siettette a sajtóiroda leleplezését, hogy egy időben már fantasztikus hírek keltek szárnyra a Nyírség fővárosából. Moravszky Ferenc igazgató úr még emlékezik rá, hogy a pesti lapok a következő napihírt közölték: »Nyíregyházán óriási szélvihar dühöngött; a katolikus templom tornyáról leszakította a súlyos keresztet s hatalmas robajjal a földre vetette. Csak a véletlen szerencsének köszönhető, hogy emberéletben kárt nem okozott«. A gimnázium tudós tanárai most már hamarosan felfedezték e csodahíreket világgá röpítő titkos sajtóirodát és elvették pecsétjüket, a főnök urat és csatlósait szigorú büntetéssel belekényszerítették az iskolai rendbe.

De Krudy Gyula bohém természete, mely a koporsóig sohasem hagyta el, a szigorú fegyelem dacára is újra fellángolt. Megszökött a szülői háztól és Debrecenbe utazott, ahol elszerződött valamelyik ottani napilap szerkesztőségéhez. Édesapja, mikor néhány napi keresés után végre rátalált az elveszett fiúra, Porubszky Pált, a magyar irodalom híres tanárát és fia akkori osztályfőnökét, kérte meg, hogy rakoncátlan fiának lelkére beszéljen. Nem is maradt hatás nélkül a bölcs tanári intelem, mert Krudy Gyula az 1894-95. tanévben közepes eredménnyel ugyan, de mégis elvégezte gimnáziumi tanulmányait. Talán nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy a magyar irodalom későbbi elismert nagyságának magyar érettségi írásbeli dolgozata elégséges osztályzatot nyert.

Közben azonban nem szűnt meg irodalmi tevékenysége. Most az Ország-Világban jelennek meg cikkei. Ezekben már kiszélesül látóköre, megfigyeli a városban mozgó érdekes embertípusokat; kitűnő rajzban örökíti meg Gerzsábeket, a temetkezési szolgát, aki közismert alakja volt Nyíregyházának.

Érettségi után Pestre költözött és megkezdte a magyar író életének kálváriáját. Az itthon maradt csatlósok éber figyelemmel kisérték új környezetében irodalmi sikereit. A régi sajtóiroda három munkatársa égi útjában jóval megelőzte főnökét, de most Krudy Gyula is utánuk költözött, utolsó útjában bizony kevesebb részvéttel, mint amit írói értéke megérdemelt volna.

A reálgimnázium igazgatói irodájában, mely 1894-95-ben a nyolcadik osztály tanterme volt, ma is látszik az ablakpárkányt borító bádoglemezbe belekarcolva: »Krudy Gyula 1894-95.« Bizony ez a karcolás túlélte sok múló irodalmi sikerét, de azért egészen biztos: írásaival később az irodalomtörténet márványába véste nevét és értéke le fogja győzni a bádoglemez aránylag rövid élettartamát.

–

Ebben a kis vázlatban – művészhírre vergődött »öreg diák« tanulóéveinek emlékét vetettem papírra. Milyen szép feladat volna: az alma mater sok kiváló fiának arcképét megrajzolni. Az adatokat tanáraitól és iskolatársaitól gyűjtöttem.

Amikor Moravszky Ferenc igazgató úrral beszélgetek Krudy Gyuláról, kirakja elém meghitt otthonának asztalán hosszú tanári múltjának mérföldköveit: 39 »noteszt«, sok-sok ezer diák dicsőségét és szégyenét. Hány fiatal szív lendült gyors dobogásra naponként, mikor e kis fekete könyvecskéket kinyitotta a jóságos tanári kéz. Harminckilenc notesz, micsoda becses könyvtár, nagyszerű kincs. Mennyi öröm és könny fakadt nyomában.

Megnéztük benne Krudy Gyulai osztályzatait. A magamét nem mertem kérni, pedig majd meghasadt érte a szívem.

(Nyíregyházi ág. h. ev. Kossuth Lajos-reálgimnázium 72. évi értesítője. Nyíregyháza, 1933. 3-7. p.)