Az új Otthon
Írta : SZOMAHÁZY ISTVÁN
Az Otthonnak Jókai Mór adta a nevét, – ő maga azonban nem
igen járt a Klubba, melyet oly ötletesen elkeresztelt. A otthontalan
cigánynépség tanyája volt a négy szoba, a régi Fiume kávéház fölött, – ő, a nagyok
nagyja, aki mindig a maga romantikus áloméletét élte, nem szerette a nagy
társaságot és a hangos beszédet. De az írók és újságírók, akik akkor még húsz
krajcárért kapták a Fiuméban az irodalmi sonkát, az
angol clubman gőgjével vonultak fel a kávéházból az
emeletre s hasonlíthatatlanul nagyobb diadallal foglalták el a
kártyaasztalokat, mint pár évvel ezelőtt a poroszok a francia fővárost.
Nem tudom e percben, hány éve annak, hogy az Otthont
megalapítottuk, de a karácsonyi éjszakán, mikor e sorokat írom, mind elvonulnak
előttem a drága fejek, akikkel valamikor a primitivül
berendezett szobákban az életünket el töltöttük. Az Otthon, a szerkesztőség, a
Pannónia-étterem, a Pósa-asztal: itt telt el fiatalságunk korszaka, melyet
egyikünk se cserélt volna el a connaught-i
hercegével, aki a saját jachtján utazta körül a világot. Az orvostudomány
bizonyára gáncsolódva beszélt volna ez életről, melyet mi éltünk; a téli
hónapokban, akárcsak a trópusok utasai, egyikünk sem látta hónapokon keresztül
a napvilágot. Az ágyból a szerkesztőségbe, innen Pósa bácsi védőszárnyai alá az
Orient asztalához, másfélórai újabb munka, aztán virradatig tartó tréfálkozás;
kártya, ugratás, vitatkozás az Otthonban, ahonnan csak akkor távoztunk el,
mikor az ébredező utcán az újságárus ember a friss lapokat végig tolta. És
megvetéssel gondoltunk a horkoló filiszterre, aki nyugodtan tud aludni, mielőtt
a gázlámpák alatt a nyomdaszagú lapokat végigolvasta volna.
Sírba
hanyatlottak a drága pajtások, akik valamikor az Otthon asztalainál együtt
ültek velünk, gesztusaik, hangjuk melegsége friss életkedvük, apró örömeik és
gyorsan eloszló bánataik, mind beleolvadtak a sötétségbe, mely testi alakjukat
magába fogadta. Alig vagyunk már néhányan, akik a Tóth Béla előadásaiban
gyönyörködtünk, Gelléri Móricznak gibiceltünk, s a Szohner
bácsi népszínmű-terveit hallgattuk ebéd után, a feketekávé mellett. De akik még
itt vagyunk, mind büszke lelkesedéssel gondolunk az Otthon első elnökére,
Rákosi Jenőre, aki most is a havas hegycsúcs fenségével emelkedik ki a
körülötte hullámzó Liliputból. Az ő fiatalsága és
bölcsessége fölött nyomtalanul múlt el az idő, mely a mi fekete hajunkat
hófehérre festette...
Az Otthon reneszánszáról akarok írni, – és lám, akaratom
ellenére, beletévedtem a melankolikus hangba, mely mindig ott lebeg a
fiatalságunkba visszavilágító fáklyafény fölött. Kedves barátaim, akik az új és
fényes Otthon tereiben ültök délutánonként; angol klubszékekben olvassátok a
képes lapokat s a kártyaasztalok zöld posztóját nézitek a mezőnek, melyből a holnap
minden boldogsága kivirágzik, ne haragudjatok a krónikásra, aki már csak a
tegnap halott szépségeit érzi: bizonyosan el fog jönni a kor, melyben a ti
szívetekből sem lesz idegen a fájdalmas melankólia, mellyel mi öregek életünk
ködbevesző stációin végignézünk...
Az új Otthon, melyet most művészi kezek – Málnai Béla vezetésével – a főváros
egyik legszebb klubjává varázsoltak, nem hasonlít a régire, mely a mi
emlékezetünkben megmaradt, de most is kedves és egyéni, mely a világ minden
kaszinójától különbözik. A Murger világából és a
Fiume oszlopai közül ismert bohémség már csak átszűrődve jutott ide, mint
valami kedves akkord a múltakból, mikor nagyapáink még fiatalok voltak. Itt még
nem a Montmartre és a régi Pest bohémjei ülnek, de nem is az angol klubok
agglegényei, akik ötven éven át ugyanannál a sarokasztalnál költik el
ebédjüket. A londoni clubman ízlése és a múlt század
bohémjeinek kedves könnyelműsége keveredik össze a mai újságíró lelkében, aki
távolról sem olyan cinikus, amilyennek adni szeretné magát. Egy külön
emberfajta ez, mely néha lusta és könnyelmű, mint a nápolyi lazzaroni,
de néha fanatikusabb a középkori rajongónál, aki énekelve lépett elveiért a
máglya tüzébe.
Finom, szép és meleg az újjáalakított Otthon, melynek
termeiben szelíd harmóniává tompul minden világnézleti,
politikai és irodalmi árnyalat, ami a Forumon az újságírókat elválasztja
egymástól. A harcos felek itt békésen mondták be egymásnak a terceiket s a
különböző irányok képviselői közt legföljebb egy rosszul magyarázott renonsz miatt támad vita. Hevesebb indulatokat mostanában
csak a Szigethy István gyilkos karikatúrái keltettek, melyeknek reprodukcióit
mai számában közli a Színházi Élet. A
rajzoló ellen több véres merénylet készült, melyeket a vezetőség körültekintő
óvatossága tudott megakadályozni.
Az Otthon most azzá lett, aminek alapítói tervezték:
intim és kedves társaskörévé az íróknak és újságíróknak, ahol mindenki
megfordul, aki az iroda lomban és a zsurnalisztikában számít.
Az Otthon falán ott függ egy régi portré, mely Solder Hugót ábrázolja, aki legtöbbet buzgólkodott az
újságírói kör alapításán. Az arckép néha csodálkozón néz le a falról: ebben a
modern klubban nem ismer a kedélyes kis tanyára, ahol ő az első tagokat
fogadta. Vajon irigyel-e bennünket a fényes milieuért,
mellyel egykori, boldog igénytelenségünket felcseréltük?
|
|
|
|
1. Skitta, 2. Mály Gerő, 3. Hervai Frigyes, 4. Nagy Imre, 5. Gedő Lipót, 6. Berény, |
1. Kiss Gyula, 2. Zoltán Vilmos, 3. Heltai Hugó, 4. Sebők, 5. Hegedüs
Gyula, |
|
|
|
|
1. Kónyai, 2. Vágó Leó, 3. Binéth, 4. Balla
Ernő, 5. Kázméri Kázmér, 6. Szekula Jenő, |
1. Hegedüs Sándor, 2.
Neugebauer, 3. Kun Andor, 4. Faludi Jenő és Sándor, (Szigethy István karikatúrái) |
(Színházi Élet, 1922/1. /január 1-7./ 1-5. p.)