Színész és szerep

DARVAS IVÁN

(MTI Fotó – Keleti Éva felvétele)

Sok erős, szíven ütő alakításával találkoztam. Most mégis a legutolsót hordom magamban, amely azt hiszem, felejthetetlenül belepréselődött az emlékezetembe. De nem oly bágyadtan és szárnyaszegetten, mint a lapok közé rejtett virág, hanem frissen, és elevenen, akár az örökzöld, melyet az idő foga nem tud kikezdeni.

Darvas Iván Alvinczi Eduárdjára gondolok, Krúdy Gyula Vörös postakocsijának nagyszerűen megrajzolt hősére.

A bemutatón úgy éreztem, hogy Krúdy, Gyula sem álmodhatott volna meg különb színészt, aki nem is játszotta a szerepet, hanem benne élt, úgy lépett, úgy szólt a színpadon, mintha a legendás hírű Szemere Miklós, akiről az író az alakot mintázta, holtából támadt volna fel.

Most elnehezülve ül a presszó sarkában, kávéját kavargatva. Tegnap este az Egy őrült naplójában állt egyedül szemben a közönséggel, az éjszakából pedig a rádiófelvétel lopott el jó néhány órát. De mikor Alvincziről szól, hangjából kioldódik a fáradtság.

– Tulajdonképpen nem sokat tudok élő szóval Alvincziről mondani. Úgy érzem, a színpadon elmondtam róla mindent. Ha ez nem derül ki, akkor régen rossz. De annál többet tudok az íróról, Krúdy Gyuláról. Tudom azt, hogy még az irodalom értői körében is megoszlanak munkásságáról a vélemények. Két szélsőséges álláspont létezik. Vagy rajonganak érte, vagy elutasítják. Közömbösek nincsenek. Én kora ifjúságom óta csodálója vagyok. Bámulom, hogy mennyire tudott magyarul és emberül. Művészete mindent költészetté párolt, a világ leghétköznapibb dolgait is. Kéziratban lappangó darabjáról természetesen én sem hallottam, így az a terv motozott bennem mindig, hogy regényeiből kellene egy színpadra alkalmas összeállítást készíteni és ebben Rezeda Kázmért alakíthatnám. Most örülök, hogy az író eredeti színművében léphetek esténként a közönség elé. Egyébként megfogadtam Krúdy úr tanácsát és mielőtt Alvinczi maszkját magamra öltöttem volna, elolvastam újra a Vörös postakocsit regény alakjában is.

Szavait tűnődő mosoly kíséri. A beszélgetés parttalanul kanyarog. Krúdy-históriák idéződnek fel. Nemcsak megtörténtek, hanem olyanok is, amelyeket a legenda költött alakja köré. Ámbár ki tudná ma már ezeket egymástól szétválasztani. Visszakanyarodva a darabhoz, abban nincs véleményeltérés, hogy úgy modern, ahogyan van. A furcsa az, hogy a ma élő drámaíróknak kellett hozzásegíteni Krúdy értéséhez.

A televízió küldötte vet véget a beszélgetésnek. Szinkronfelvételhez várják a stúdióban. Távozóban mintha pihentebben lépkedne. Ruganyos párducmozgással. Akárcsak Alvinczi, aki ma este is a közönség elé áll a Vígszínházban.

Sz. E.

 

(Népszava, 1968/282. /december 1./ 7. p.)