A realista Krúdy

Mennyi meglepetést tartogat még Krúdy Gyula! — írta a legutóbb megjelent A tiszaeszlári Solymosi Eszter című könyvével kapcsolatban a mű egyik méltatója. De míg az őt ismerő olvasók körében is elhangzottak olyan vélemények, hogy Krúdy új arcát mutatja be ebben a könyvben, az álmok bordáján szőtt történetek gordonkaszavú írójától nem várták volna, hogy az első dokumentumregényt alkotja meg a magyar irodalomban.

*

Valóban, művelnek korábbi foghíjas kiadásai alapján túlságosan egyoldalú kép alakult ki erről a kivételes képességű és bámulatosan termelékeny íróról, akinek személyes életét is legendák fogták körbe. Leginkább Szindbád alakjával azonosították, akinek vitorláira „szívek vannak hímezve”, s az álmok szelíd fodrozású vizein suhan át hajója.

Mikor az ötvenes évek derekán a Magvető Könyvkiadó elhatározta a minden addiginál teljesebb Krúdy-életmű kiadását, már az előkészítő munka során felsejlett munkásságának realista vonulata és az, hogy ő is. akárcsak Móricz Zsigmond, mily sokáig viaskodott Mikszáth Kálmán árnyékával, annak stílust teremtő, egyéni előadásmódjával.

És hogy élete második felében mennyire tudott megszabadulni a nagy kortárs vonzásától és találta meg saját realista útját, arról elsősorban azok a művek vallottak félreérthetetlenül, amelyeket a korabeli újságot porladó hasábjairól keltett új életre a kutató igyekezet.

*

Fényes példa volt erre az 1928-ban írt, és könyv alakban az addig szintén ismeretlen Etel király kincsével és a Purgatóriummal együtt 1956-ban megjelent Valakit elvisz az ördög című kisregény. (A felfedezés mindhárom esetben az író debreceni rajongójának, Perepatits Antalnak a nevéhez fűződik.) Ebben Krúdy pálcát tör azon nemesi középosztály fölött, amely frázisokat szajkózva. hamis illúziókat kergetve, már életében ott porlad a bedőlt kapujú, gyomverte kertekkel övezett régi udvarházakban. Kedvelt hőse, Alvinci hiába kel útra, hogy megváltsa a magyar középosztályt, talpra állítsa ismét a magyar nemességet. Rá kell döbbennie: még anyagi romlásánál is nagyobb annak erkölcsi züllöttsége. Kétségtelenül Krúdy véleményét mondja ki Alvinci a végén: „Hát ez volna az a magyar középosztály, amelyet én megmenteni akarok? Ezek a cégéres gazemberek?”

*

De az életműkiadás más köteteit is meg lehetne idézni annak bizonyítására, hogy Krúdy, az „álmok ködlovagja” a maga módján erős realista prózát is írt. és akár Szindbád, akár Rezeda Kázmér vagy más alakjának bőrébe bújt, mindig a korabeli valóság tájait cserkészte be. Tehát nem minden előzmény nélkül született meg az A tiszaeszlári Solymosi Eszter című mű, melyben halála előtt két esztendővel, a fél századdal előbb lezajlott, gonoszul kieszelt vérvád felelevenítésével szűkebb pátriájának, Szabolcsnak az urait ültette a vádlottak padjára.

Ez a terjedelmes írás 1931. március 1-től kezdve, 101 folytatásban jelent meg a Magyarország című napilap hasábjain. Most, 44 évvel később pedig könyv alakban. (Tulajdonképpen az életműkiadás során akadtunk rá az író lányának, Krúdy Zsuzsának segítségével. A korabeli újságpéldányokból kigépelt szöveget 1959-ben olvastam mint a Krúdy-sorozat kiadói szerkesztője, és kiadását lektori jelentésben javasoltam. Kár, hogy még másfél évtizedet kellett szunnyadnia Csipkerózsika-álmában. Most mindenesetre annak örülünk, hogy irodalmunk egy igen jelentős művel gazdagodott.)

*

Az eddig megjelent kritikákban, méltatásokban többször felbukkan az a kérdés, hogy vajon Krúdy miért nyúlt ehhez a témához, egy év híján fél évszázaddal a megtörtént események után. Nem is beszélve arról, hogy a vérvádban vádlottak védője, Eötvös Károly kitűnő könyvet is írt a nagy perről, mely az egész világ közvéleményét megmozgatta.

Azt hiszem, teljesen igaza van Nemeskürty Istvánnak abban, hogy elsősorban a harmincas évek eleji valóság, a hatalomra készülő nácizmus előszele és a hazai tájakon feléledő antiszemitizmus késztették a történtek dokumentumokra támaszkodó újrafogalmazására. Találóan említi meg ennek alátámasztására a könyv bevezetőjét is, melyben az ítélet kihirdetése után Pestre látogató Scharf családot a csőcselék meg akarja lincselni.

Nem hiszek viszont egy másik kritikus véleményében, miszerint a sorozat írói rutinmunkaként indult volna el. Krúdy abban az időben művészete csúcspontján állott, és ez a munkája nemcsak nagy hatású politikai tett, hanem magas színvonalú írói munka is.

A regényből kiderül az is, hogy miért vállalkozott Eötvös után az események újraírására. A bevezetőben egy lábjegyzetben kitér arra, hogy Eötvös nem ismerte a pör előzményeit, „kulisszatitkait”, mert dunántúli ember volt. Szabolcs viszont egészen más világ, ott ő az otthonos. De kihüvelyezhető a lábjegyzetből az is, hogy Krúdy a korabeli Szabolcs viszonyaival akarta szembesíteni a fél századdal azelőtti szabolcsi eseményeket. Éppen az időben, amikor az anyagilag és erkölcsileg lezüllött középosztály a zsidókat kárhoztatta, amiért kicsúszott a lábuk alól a talaj.

Ugyanakkor azt is tudta, hogy szabolcsi létére, mennyi parazsat gyűjt a fejére ezzel a művével otthoni berkekben. A rituális gyilkossággal vádolt Scharf József, a „zsidó harangozó” védelmének egyik tagjával, Heumann Ignáccal kapcsolatban írja: „Nem tudták megbocsátani Heumannnak, hogy idevaló ember létére szembeszállott az igazság nevében azokkal a hatalmasságokkal, amelyeknek fensőbbségében kételkedhetik a dunántúli Eötvös... de Heumann mégiscsak »a mi kutyánk kölyke«, mint Szabolcsban mondják.”

*

Krúdyt is így kezelték a Vármegye urai. S ha nem is kellett tettéért (ez esetben) párbajt vívnia, mint Heumann Ignácnak, a jobboldal és a kurzus végleg feketelistára tette.

Ezzel a művével viszont realista pályájának legmagasabb pontjára tűzte ki a lobogót.

Szombathelyi Ervin

(Magyar Hírlap, 1975/272. /október 12./ 8. p.)