Könnyes, drága, gyönyörű könyv – írta elragadtatva Ady A vörös postakocsi regényváltozatáról. Majd Krúdy Anyeginből vett idézete mellé odatette Petőfi négy sorát: „Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes énekét, – Oh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet.”

Valóban, az emlékezet bordáján ezüstös holdsugárból szőtt mesevilág az, amely megtárul Krúdy csodálatos költészete nyomán. A mérhetetlenül sokat dolgozó, kevés sikernek örvendő író életében A vörös postakocsi megjelenése kivételes ünnep volt. A Pest-Buda tájait bebarangoló utazót ez alkalommal a közönség is a kegyeibe fogadta. Talán ez is közrejátszott abban, hogy Hevesi Sándor arra biztatta: írja meg a színpad számára is Alvinczi Eduárd és Rezeda Kázmér históriáját.

*

A mű elkészült, nem sokban emlékeztetve a regényre, de költőiségben semmivel sem maradva el mögötte. Mégis, Ambrus Zoltán, a Nemzeti Színház igazgatója az Országos Színművészeti Tanácsra való hivatkozással elutasította a darabot A kemény ítélet fél évszázados Csipkerózsika-álmot bocsátott a műre, ez idő alatt még nyomtatásban sem látott napvilágot Az író pedig végképp elfordult a színpadtól.

S most, hogy felébredt és a Vígszínházban színpadra lépett, csodálkozva dörgöljük a szemünket. „Van egy gyémántom, amelyet a vasúti sínekre helyezek, amikor közeleg a vonat; meglátjuk, igazi gyémánt-e” – mondja a színműben Rezeda Kázmér. Esztella – akiről így szól – ugyan elbukik Steinné szalonjában, a darab azonban állta a próbát, az elmúlt öt évtized vaskerekei sem tudták porrá őrölni.

A földön járó ész jéghideg eszközeivel könnyű volna ízekre szedni ezt a darabot A szűkösen, sovány cselekményt, az elrajzolt alakokat, a nemesi középosztályról mondott halkszavú, bánatos véleményt. Kosztolányi Dezső jut az eszembe. Egyik írásában a költői mesterség titkait firtatva sorról sorra haladva mutatja ki, hogy a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, a Szeptember végén, tele van emlékkönyvbe kívánkozó közhelyekkel. Együtt az egész mégis nagyszerű. Azzá teszi az a költői kötőanyag, amely elemezhetetlen és fénylő ragyogásba von mindent.

*

A költői varázslatnak voltunk tanúi A vörös postakocsi színpadi bemutatóján is. Puha, macskaléptű álmok fogtak körbe, régi kapcsos könyvekbe préselt ködlovagok keltek életre, mély fekvésű gordonkahang játszi futamai nyomán az elmúlt való és a képzelet fogódzott össze. A szavaknak színük jelent meg, szagukat éreztük. A nagy hárs felől fújó szél érzékletesen borzolt végig, lelki szemeinkkel láttuk az unalmából kizökkentett szélkatona vidám táncát. S közben finom érzelmek halk rezdülései, melyek azonban jelezték a lélek sodróbb erejű örvényléseit is. Mindez keveredett az életöröm rikítóbb színeivel. Dúskálva a fehér abrosz és a fizetett szerelem tiszavirágéletű alkalmaiban.

„Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat” – sóhajt fel Krúdy az Aranykéz utcai szép napok előhangjában. Ha tetszik – az Arany János-i ars poétika szerint – hazudott, csak éppen bajos rajtafogni. Költő volt, tehát az életet álmodta újra. De álmainak volt a valóságból vett aranyfedezete is. Igaz, a maga módján szelíden tör pálcát a főúri világot képviselő Alvinczi Eduárd felett, azonban megteszi. A Balaton mellé telepített kastély, hová a tönkrement nagyúr végül is megtér, a maga áporodott levegőjével, kongó kietlenségével a düledező nyírségi udvarházakra emlékeztet. Egy évtizeddel a színmű születése után az író éppen Alvinczit ülteti ismét a vörös postakocsiba – a Valakit elvisz az ördög című kisregényében –, hogy vele a züllő nemesség felett a végső ítéletet kimondassa.

És végül még egy kérdés. Miért a szigorúság, amellyel Ambrus Zoltán és Hevesi Sándor elparancsolta a művet a színpadtól? Azt hiszem, hogy az ítélet szorosan összefüggött színházkultúránk akkori állapotával. A magyar színjátszás nem volt elég érett ahhoz, hogy megértse ezt a valóságot látomásosan megidéző művet, a hangulati hatások játékos ellenpontozását, a fények és az árnyak mesteri keverését Igazat kell adni annak a véleménynek, hogy Krúdynak sikerült a színpadon is a kor áramlataitól függetlenül, azokból kiemelkedve, művészileg újat teremtenie. Akárcsak a regényben, amikor megírta az Asszonyságok díját, megbontva benne az időrendet, szabadjára engedve a képzettársításokat.

*

A mostani bemutatóról szólva. Az előadás, egészét tekintve, ünnepi ajándéka a színpadnak. A tisztelet első szava a rendezőé, Kapás Dezső képes volt Krúdy százarcú költészetével szembenézni és kiolvasni belőle mindazt, ami lényeges. Elsősorban a hangulatok finom pókhálószövedékét mentette át, majdnem sértetlenül. Bár a szövegbetoldások egyikmásikát lehet vitatni, a négy felvonás egyetlen zenekari mű, amelyben a vezérszólam mindenképpen a költészeté. Különösen emlékezetes a búcsúzási jelenet árnyjátéka. Vers szöveg nélkül. Az előadás hatásához nagymértékben járul a színpadi környezet és a jelmezek. Szinte Gábor díszleteivel kapcsolatban csak egy kifogásom van. A Balaton menti kastély a maga nemében szép, azonban szerintem a kelleténél jobban tágas, leegyszerűsített. A szerző előírása szerint is ennél sokkal zsúfoltabb, ha tetszik: nyomasztóbb. Éreztetve, hogy egy letűnőben levő, foszladozó magatartás alkalmi tanyája. Kifogástalanok ezzel szemben Kemenes Fanni jelmeztervei, szinte együtt lélegeznek viselőikkel.

*

A szereplők: Darvas Iván Alvinczi Eduárdja mintha a könyvből lépett volna elénk. Nemcsak mondja – nagyon szépen – a szöveget, hanem éli is minden hangsúlyát. Valóban „sziesztázó párducként” jelenik meg előttünk, „amely kellő pillanatban képes acélrúgóvá lenni.” Kellem és varázs fogja körbe, ellágyulásaiban sem vesztve el férfiasságát A múltba fáradó tekintete a nemzetségére mértéktartóan gőgös nagyurat idézi, aki ugyan megsejtette, hogy a régi módon nem lehet élni, külföldi kiruccanásaiból azonban jobbára csak a külsőségeket hozza magával.

Esztellát Halász Jutka alakítja hamvasan és tisztán. Lelke Steinné szalonjából is szűzien tér vissza. Tahi Tóth László Rezeda Kázmér szerepében néha elvét egy-egy hangsúlyt, mozdulatot, és olykor ficsúrosabb, mint az eredeti szelleme. Ezzel együtt nem rí ki az együttesből. A többiek közül hadd emeljük ki Pártos Erzsit, Bilicsi Tivadart, Bulla Elmát és Schubert Évát,

Még egyszer mindent egybevetve, Krúdy Gyula úr méltó körülmények között érkezett meg A vörös postakocsin a Vígszínházba.

Szombathelyi Ervin

 

(Népszava, 1968/274. /november 22./ 2. p.)