KRÚDY IFJÚKORA

Krúdy-filológia alig van. Sokkal jelentéktelenebb írókra – még a Krúdy-elődök vagy kortársak közül is – irodalomtörténészek csapata vetette magát, főképpen az ötvenes években, a realizmus kibontakozását keresendő; őt, az egyik legnagyobb feladatot e korban, valahogy elkerülték. Talán nem is véletlenül. A realizmus prakticista és szűkkeblű értelmezésivel nehéz lett volna a haladás úttörőd közé sorolni. Hiszen még olyan végletesen elutasító itészi véleménnyel is lehetett találkozni, hogy Krúdy szándékosan terelte el a figyelmet a valóságos társadalmi problémákról, meséiben elpárologtatta az igazságot.

Persze, ha Krúdy-filológia nem is, Krúdy-olvasók – s ez mennyivel fontosabb! – mindig voltak és kevéssé foglalkoztatták őket az elítélő tanok. Nem utólagos és veszélytelen indulattal mondom ezeket, hanem hogy világosabb legyen, milyen nehéz dolga volt Katona Bélának, aki az Akadémiai Kiadónál most megjelent „Krúdy Gyula pályakezdése” című kismonográfiájában igencsak gyér és részben megbízhatatlan szakmai előzmények után kezdett hozzá e roppant életmű első szakaszának feltárásához. A fiatal Krúdy már tizenöt éves korától kezdve patakzó bőséggel ontotta az írásokat, amelyek a vidéki, s ritkábban a budapesti lapokon kívül fantasztikus kiadványokban (például az orsovai vámtiszt által szerkesztett alkalmi közlönyben) jelentek meg. Ezeknek Katona is csak egy részét hozhatta felszínre, de legalább megismerte és megismertette a forrásvidéket, amely egy majdani nagy kritikai Krúdy-kiadás alapja lehet. Mert hogy ilyen kiadásra szükség van, afelől semmi kétség sincs: Krúdy a novellának, de főleg a regénynek új formáit teremtette meg, s ma már világos: sok tekintetben megelőzve a műfaj világirodalmi megújítóit.

Minden fontos és értékes tehát, ami közelebb visz művészi fejlődésének megértéséhez.

Katona Béla könyve ilyen könyv. Nagy anyagismereten nyugvó biztonsága – amely önmagában még nem volna dicsérendő, hiszen a szakma alapvető követelménye, mint minden lelkiismeretesen művelt szakmáé – egy újszerű, mert legendátlan Krúdy-világba vezet. Ez a világ a pálya későbbi ívei miatt érdekes a számunkra, mert felfejti azt az élménykört, amelyből Krúdy egész életében táplálkozott. Bemutatja, miként nem volt a fiatal író – amint kétségkívül különös figuráját a későbbi emlékezések egy része beállítja – félálomember, ábrándlovag, felhők között lebegő költőtanonc. A maga is regényalak regényíró életművének kommentátorai, alkotásai születésének követői gyakran gabalyodtak bele a már korábban keletkezett Krúdy-legendákba, s ez némely esetben nem is csoda: mint említettük, nagy íróink közül nincs még egy, akinek biográfiája annyira feldolgozatlan volna. Már Szerb Antal felrótta, hogy a Krúdy-életmű a magyar kritika nagy adóssága. Ebből alig törlesztődött valami. Pedig azóta már több mint harminc év telt el!

Ez a kötet megpróbál a pályakezdés időszakának szövevényében rendet teremteni. Sikerrel. Katona Béla irodalomtörténészi eszközei érettek, kimunkáltak, tapintatosak. Ami irodalomtörténet-írásunkban általában ritka jelenség: ábrázol. A „Krúdy-álomban” felmutatja a valóság-elemeket. Nemcsak az élményvilág „topográfiai” meghatározásával; ezt már sokan megtették eddig is – ám inkább csak úgy, hogy végy egy bús nyírségi tájat, egy turgenyevien borongós orosz mezőt, párás emlékekkel, s helyezd bele a magyar vidék szomorúságokra hangolt ködlovagját. Katona ismeri a hangulatok értékét, s tisztában van a hajlam szerepével is, de a jelenségek mélyére hatol. Megmutatja: hogyan formálódott gyermekkorában az író karaktere, milyen hatások, benyomások érték környezetében, milyen társadalmi valóságra vethette tekintetét, milyen helyzetben nyílt ki ébredező tehetsége.

Új csapásokat kellett vágnia. A szegényes Krúdy-filológia – annyira-amennyire – eddig csak az életmű tornyait észlelte; a zsengék keletkezésének kevésbé látványos, de az életmű megértése, Krúdy írásművészetének fejlődése szempontjából rendkívül fontos körülményeire alig figyelt.

A késői nagy művek alkotójára ismerünk rá ebből a tanulmányból, amelynek, reméljük, lesz olyan hatása, ösztönző ereje, hogy közelebb hozza a nagy kritikai adósság törlesztésének megkezdését.

T. I.

(Népszabadság, 1972/210. /szeptember 6./ 7. p.)