Tabi László

HALÁSZLÉ

Sírt az egyik szemem, nevetett a másik, amikor olvastam, hogy fel van találva immár a szárított halászlé is, és a jó magyar konyhának e messze földön méltán nevezetes produkciója ízléses műanyag tasakban — a háziasszonyok igaz örömére — rövidesen forgalomba kerül. Az előzetes jelentések úgy szólnak, hogy a szárított halászlé nem holmi halvány epigonja a hagyo­mányos halászlének, hanem teljes értékű, ízre, színre, szagra egyaránt azonos hatású vetélytársa. Hogy ez az örvendetes hír nem koraszülött áprilisi tréfa csupán, nem is utópia s még kevésbé agyrém, azt a televízió idevonatkozó riportja is iga­zolta, én azonban már ezt megelőzően is készséggel elhittem, hogy a halászlépor, ha forró vízbe öntik, eszményi halászlét eredményez. Még abban sem kételkedtem, hogy a porból létesült halászlében jókora haldarabok fognak úszkálni; hogy miként lehetséges ez, nem az én dolgom töprengeni rajta. Mindannyian porból lettünk — mint az köztudomású —, miért ne lehetne a hal is porból?

Nevet tehát az egyik szemem, mert örvendek, hogy a technikai civilizációnak oly fényes korszakában élhetek, amelyben a szárított lé immáron nem képtelenség, hanem vacsora. Ám sír a másik szemem, mert ha íze a pontynak, zamata a hagymának s az édes-nemes szegedi paprikának el nem is vész a halászlé porításának során, valami mégis menthetetlenül veszendőbe megy: a valódi, a tősgyökeres halászlé illúziója, vagyis azoknak az asszociációknak az összessége, melyek a kisipari halászlé élvezetének kíséretében az emberben felmerültek. Nem gyomor s nem az emésztőnedvek ügye ez, a veszteséget kedélyén, hangulatán mérheti a fogyasztó. (A régimódi halászlét ettük, a szárítottat fogyasztani fogjuk.) A porból készült gőzölgő halászlé fölé hajolva már nem a szőke Tisza hömpölygő hullá­mait, nem is napszítta halászlegényeket s még csak nem is egészségtől duzzadó, jókedvű s a tűzhely mellett serénykedő asszonyokat fogok látni, hanem a retorták és lombikok hatalmas rendszerét, futószalagon áradó műanyag tasakokat és végül TEFU-autókat, melyek a ládákban tárolt halászlét az ország minden részébe sietve elviszik. A szárított halászlé mint va­csora, persze mind ennek ellenére is ízletes, praktikus és olcsó lesz. De a szárított halászlé mint halászlé, mégsem lesz az igazi. Számomra legalábbis nem.

De hát ki állította, hogy ez az új típusú ételféleség — nem sértő szándékkal mondom így, de nevezzük nevén a gyereket —, szóval, hogy ez a szárított halászlé a magamfajta konzervatív ínyencek számára készül? Senki. Azok számára készül első­sorban, akik vagy azért, mert fiatalok, vagy azért, mert bár nem fiatalok, de korszerűen gondolkoznak a táplálkozás szent ügyeiben is, lelkesen fogadják és örömmel élvezik a technika és a vegyipar fejlődésének minden vívmányát. Fájdalom, nem tar­tozom közéjük: a fejlődést ugyan megelégedéssel veszem tudo­másul, de a közben elillant illúziókat, jelen esetben a halászlé poézisét keserűen reklamálom.

Nagy szerencse, hogy a generációk váltják egymást, s a technika fejlődéséből minden nemzedék csak korlátozott mértékben részesülhet. Tessék csak elképzelni, hogy mit szólna Krúdy Gyula, ha még élne, és szárított halászlével vendégelné meg őt az óbudai kocsmáros? És tessék csak elképzelni, hogy mit szólnék én, ha megérném azt az időt, amikor majd a szárított halászlé mellé konzervdobozban teszik le a cigányzenét, vala­mint azt a kis üvegfiolát, amelynek tartalmát felszippantva a dolgozót ugyanaz a fajta — de szóról szóra ugyanaz! — kellemes bizsergés fogja el, mint amilyent azelőtt érzett, ha rámosolygott egy kökényszemű csalfa jány.

 

(Magyar Könyv Almanach.
Bp. 1964, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. [95-96. p.])