Tabi László
HALÁSZLÉ
Sírt az egyik szemem, nevetett a másik, amikor
olvastam, hogy fel van találva immár a szárított halászlé is, és a jó magyar
konyhának e messze földön méltán nevezetes produkciója ízléses műanyag tasakban
— a háziasszonyok igaz örömére — rövidesen forgalomba kerül. Az előzetes
jelentések úgy szólnak, hogy a szárított halászlé nem holmi halvány epigonja a
hagyományos halászlének, hanem teljes értékű, ízre, színre, szagra egyaránt
azonos hatású vetélytársa. Hogy ez az örvendetes hír nem koraszülött áprilisi
tréfa csupán, nem is utópia s még kevésbé agyrém, azt a televízió idevonatkozó
riportja is igazolta, én azonban már ezt megelőzően is készséggel elhittem,
hogy a halászlépor, ha forró vízbe öntik, eszményi halászlét eredményez. Még abban
sem kételkedtem, hogy a porból létesült halászlében jókora haldarabok fognak
úszkálni; hogy miként lehetséges ez, nem az én dolgom töprengeni rajta.
Mindannyian porból lettünk — mint az köztudomású —, miért ne lehetne a hal is
porból?
Nevet tehát az egyik szemem, mert örvendek,
hogy a technikai civilizációnak oly fényes korszakában élhetek, amelyben a
szárított lé immáron nem képtelenség, hanem vacsora. Ám sír a másik szemem,
mert ha íze a pontynak, zamata a hagymának s az édes-nemes szegedi paprikának el
nem is vész a halászlé porításának során, valami mégis menthetetlenül
veszendőbe megy: a valódi, a tősgyökeres halászlé illúziója, vagyis azoknak az
asszociációknak az összessége, melyek a kisipari halászlé élvezetének
kíséretében az emberben felmerültek. Nem gyomor s nem az emésztőnedvek ügye ez,
a veszteséget kedélyén, hangulatán mérheti a fogyasztó. (A régimódi halászlét
ettük, a szárítottat fogyasztani fogjuk.) A porból készült gőzölgő halászlé
fölé hajolva már nem a szőke Tisza hömpölygő hullámait, nem is napszítta
halászlegényeket s még csak nem is egészségtől duzzadó, jókedvű s a tűzhely
mellett serénykedő asszonyokat fogok látni, hanem a retorták és lombikok
hatalmas rendszerét, futószalagon áradó műanyag tasakokat és végül TEFU-autókat, melyek a ládákban tárolt halászlét az ország
minden részébe sietve elviszik. A szárított halászlé
mint vacsora, persze mind ennek ellenére is ízletes, praktikus és olcsó lesz.
De a szárított halászlé mint halászlé, mégsem lesz az
igazi. Számomra legalábbis nem.
De hát ki állította, hogy ez az új típusú
ételféleség — nem sértő szándékkal mondom így, de nevezzük nevén a gyereket —,
szóval, hogy ez a szárított halászlé a magamfajta konzervatív ínyencek számára
készül? Senki. Azok számára készül elsősorban, akik
vagy azért, mert fiatalok, vagy azért, mert bár nem fiatalok, de korszerűen
gondolkoznak a táplálkozás szent ügyeiben is, lelkesen fogadják és örömmel
élvezik a technika és a vegyipar fejlődésének minden vívmányát. Fájdalom, nem
tartozom közéjük: a fejlődést ugyan megelégedéssel veszem tudomásul, de a
közben elillant illúziókat, jelen esetben a halászlé poézisét keserűen
reklamálom.
Nagy szerencse, hogy a generációk váltják
egymást, s a technika fejlődéséből minden nemzedék csak korlátozott mértékben
részesülhet. Tessék csak elképzelni, hogy mit szólna Krúdy Gyula, ha még élne,
és szárított halászlével vendégelné meg őt az óbudai kocsmáros? És tessék csak
elképzelni, hogy mit szólnék én, ha megérném azt az időt, amikor majd a
szárított halászlé mellé konzervdobozban teszik le a cigányzenét, valamint azt
a kis üvegfiolát, amelynek tartalmát felszippantva a dolgozót ugyanaz a fajta —
de szóról szóra ugyanaz! — kellemes bizsergés fogja el, mint amilyent azelőtt
érzett, ha rámosolygott egy kökényszemű csalfa jány.
(Magyar Könyv Almanach.
Bp. 1964, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. [95-96. p.])