Pusztuló világ
– Egy kis budai panoráma. –
A fekete pergamentbőrű, vén
csudatévő Ridder Haggard
afrikai varázsolója
kéne ide, hogy fölidézze az illő hangulatot. De a fotográfus masinája pótolja tán kissé, amikor a veszni indult régi
Buda néhány részletét bemutatjuk.
Micsoda kegyetlenséggel érvényesül odaát az evolúció törvénye épp mostanában.
Pest és Buda egyesítését már negyven évvel ezelőtt mondta ki a parlament, de – a páratlanul
különböző városrészek csak most kezdenek
egységesen nivellálódni. A nagy építkezés a kilencvenes években, amikor a krachot szülő „Csikágó” született a keleti pályaudvar mellett s egész
utcasorok bújtak ki másfelé is, Budát
nem bontotta meg s csak a Műegyetem
lágymányosi házcsoportjával jött létre
az első, jelentősebb étap. Más, tőlünk idegen világ volt odaát, de
még most is joggal mesélhetünk legendás
anekdotákat az öreg spieszekről, akik nem átjönnek, hanem átutaznak néha Pestre, amely piszkos tengerként terpeszkedik alattuk a tüdőnyomó füstfelhőkben. És most is akad még
pesti lakos, aki még soha nem volt
Budán, bár a haja deres már. És
nemsokára örökre lemondhat egy csomó
finom, csöndes látványosságról, mert
Buda „szépül”, az építkezés hullámai
újabban teljes erővel csaptak át, itt is, ott is csákányt vernek az ósdi kis házakba,
letapossák a virágágyakat, kivágják az árnyas fákat és
modern bérkaszárnyákat emelnek a helyükbe. A selymes rétek is tarlódnak s a földet már nem
jámbor svábok, hanem fürge taljánok
törik föl, hogy gránitköveket meg síneket rakjanak végig. Nagyvárosi
lárma, kalapálás, csilingelés, malterszag és mészpor, – a gyötrődő pesti meg
ravaszul hunyorgat: megyünk Budára lakni, a jó levegőbe, ózonos csöndbe.
Hogy a régi Buda pusztul, azt bizonyára nem sajnálják a
lakásínség áldozatai. De mindenesetre kár, hogy magyar Ruskin nélkül
tűnnek el Buda kövei, pedig tán itt is találna megörökíteni valót az olyan író, mint a Stones of Venice szerzője. Föltétlenül méltóbbat és kedvesebbet
néhol, mint a modern Pest egy-egy boulevardier-je.
Tóth Bélán kívül, aki
speciálisan Gül Baba rózsáit énekelte meg, poétája
is csak egy akadt Budának a Krúdy Gyula
személyében, aki fantasztikus Szindbádját utaztatja pár
hónap óta az intim környezetben.
Mi se akarjuk most nagy apparátussal fölfedezni Buda szépségeit. Eszünk ágában
sincs, hogy valami Ruskin-allürrel lépjünk föl. Csak az
amatőr szemével nézzük
és annak, amit látunk, nem keressük a históriai, szociológiai és etikai magyarázatát.
Nézzük először a régi-újat, a csudaszép Halászbástyát,
amelynek hatalmas
középnyílásából látjuk a nyugtalan, fiatal és lázban-gőzben
dolgozó Pestet, amely fürge és mohó
karjait átnyújtja már a Dunán. S a
természet-adta panorámában
látjuk innen a budai épülő házakat is, amelyek egyelőre még rikítóan ágaskodnak ki
az alacsony öregek közül. Lejjebb
sétálunk aztán a kanyargós szűk kis utcákon és százados emlékek hangulatai szállnak elénk mindenfelől. Majd újra föl a hegynek,
oldalába ragasztott fecskefészkek, apró tabáni házak mentén.
A Gellérthegy másik oldalán már pazarul épített új
villák, utcányi várkastély-sor, de itt még törpe kunyhók, szegény tengődők,
külvárosi nyomor. Csakhogy itt még az ínség is tűrhetőbb és más, mint a pesti oldalon, a
dagály-utcai vagy Teleki-téri
kvártélyokban. A gyerekhad se olyan csenevész, mosolygósabb, játékosabb és ni, egy régi koldus, aminőt Pesten sose láttunk ... Goertz
lencséje mutatja,
hogy Repin ecsetjére méltó ... Vagy a híres gellérthegyi boszorkányok utóda, aki azonban már nem seprűn nyargal, hanem békésen – krumplit hámoz a
citadella foghíjasra levitézlett lépcsején.
A kommentár jórészt fölösleges a művészi fotográfiához, amelyek
Erdélyi mester műterméből kerültek ki s
az idei szezonban egy Uránia-darabot
fognak tarkítani.
Tábori Kornél.
(Új Idők, 1912/39. /szeptember 22./ 316. p.)