Pusztuló világ

– Egy kis budai panoráma. –

 

A fekete pergamentbőrű, vén csuda­tévő Ridder Haggard afrikai varázsolója  kéne ide, hogy fölidézze az illő hangu­latot. De a fotográfus masinája pótolja  tán kissé, amikor a veszni indult régi Buda  néhány részletét bemutatjuk.

Micsoda kegyetlenséggel érvényesül  odaát az evolúció törvénye épp mostaná­ban. Pest és Buda egyesítését már negy­ven évvel ezelőtt mondta ki a parlament,  de – a páratlanul különböző városrészek  csak most kezdenek egységesen nivellá­lódni. A nagy építkezés a kilencvenes  években, amikor a krachot szülő „Csi­kágó” született a keleti pályaudvar mel­lett s egész utcasorok bújtak ki másfelé  is, Budát nem bontotta meg s csak a  Műegyetem lágymányosi házcsoportjával  jött létre az első, jelentősebb étap. Más,  tőlünk idegen világ volt odaát, de még  most is joggal mesélhetünk legendás anek­dotákat az öreg spieszekről, akik nem át­jönnek, hanem átutaznak néha Pestre,  amely piszkos tengerként terpeszkedik  alattuk a tüdőnyomó füstfelhőkben. És  most is akad még pesti lakos, aki még  soha nem volt Budán, bár a haja deres  már. És nemsokára örökre lemondhat egy  csomó finom, csöndes látványosságról,  mert Buda „szépül”, az építkezés hullámai  újabban teljes erővel csaptak át, itt is,  ott is csákányt vernek az ósdi kis há­zakba, letapossák a virágágyakat, kivágják az árnyas fákat és modern bérkaszár­nyákat emelnek a helyükbe. A selymes  rétek is tarlódnak s a földet már nem jámbor svábok, hanem fürge taljánok  törik föl, hogy gránitköveket meg síneket rakjanak végig. Nagyvárosi lárma, kalapálás, csilingelés, malterszag és mész­por, – a gyötrődő pesti meg ravaszul hu­nyorgat: megyünk Budára lakni, a   levegőbe, ózonos csöndbe.

Hogy a régi Buda pusztul, azt bizo­nyára nem sajnálják a lakásínség áldo­zatai. De mindenesetre kár, hogy magyar  Ruskin nélkül tűnnek el Buda kövei, pe­dig tán itt is találna megörökíteni valót  az olyan író, mint a Stones of Venice  szerzője. Föltétlenül méltóbbat és ked­vesebbet néhol, mint a modern Pest egy-­egy boulevardier-je. Tóth Bélán kívül,  aki speciálisan Gül Baba rózsáit éne­kelte meg, poétája is csak egy akadt  Budának a Krúdy Gyula személyében, aki  fantasztikus Szindbádját utaztatja pár  hónap óta az intim környezetben.

Mi se akarjuk most nagy apparátussal  fölfedezni Buda szépségeit. Eszünk ágá­ban sincs, hogy valami Ruskin-allürrel  lépjünk föl. Csak az amatőr szemével  nézzük és annak, amit látunk, nem ke­ressük a históriai, szociológiai és etikai  magyarázatát.

Nézzük először a régi-újat, a csuda­szép Halászbástyát, amelynek hatalmas  középnyílásából látjuk a nyugtalan, fia­tal és lázban-gőzben dolgozó Pestet, amely  fürge és mohó karjait átnyújtja már a  Dunán. S a természet-adta panorámában  látjuk innen a budai épülő házakat is,  amelyek egyelőre még rikítóan ágaskod­nak ki az alacsony öregek közül. Lejjebb  sétálunk aztán a kanyargós szűk kis ut­cákon és százados emlékek hangulatai szállnak elénk mindenfelől. Majd újra föl  a hegynek, oldalába ragasztott fecskefész­kek, apró tabáni házak mentén.

A Gellérthegy másik oldalán már pa­zarul épített új villák, utcányi várkas­tély-sor, de itt még törpe kunyhók, sze­gény tengődők, külvárosi nyomor. Csak­hogy itt még az ínség is tűrhetőbb és  más, mint a pesti oldalon, a dagály-utcai  vagy Teleki-téri kvártélyokban. A gyerek­had se olyan csenevész, mosolygósabb, já­tékosabb és ni, egy régi koldus, aminőt  Pesten sose láttunk ... Goertz lencséje  mutatja, hogy Repin ecsetjére méltó ...  Vagy a híres gellérthegyi boszorkányok  utóda, aki azonban már nem seprűn  nyargal, hanem békésen – krumplit há­moz a citadella foghíjasra levitézlett lép­csején. A kommentár jórészt fölösleges  a művészi fotográfiához, amelyek Erdélyi  mester műterméből kerültek ki s az idei  szezonban egy Uránia-darabot fognak tar­kítani.

Tábori Kornél.

 

(Új Idők, 1912/39. /szeptember 22./ 316. p.)