TAMÁS ATTILA

AZ ELLENTÉT SZEREPE A NÉGY NOVELLÁBAN

Előre kívánom bocsátani: hogy éppen az ellentétnek, mint strukturális elemnek a tárgyalására vállalkoztam, az részben véletlenszerű. Annyiban nem az, hogy ennek – mint a műbe feszültséget, ill. mozgást vivő tényezőnek – tüzetes vizs­gálatát valóban fontosnak tartom, ugyanakkor ez a választás nem hivatott olyas­féle álláspont mellett érvelni, mely szerint az ellentétek vizsgálata a legfon­tosabb. Általában: elemzésem nem célozza valamilyen merőben új megközelí­tési elvnek vagy módszernek az illusztrálását.

A négy novellán belül a kontrasztok – részben a válogatás véletlenjéből ki­folyóan – a cselekmény szintjén egyenesen szembeszökőek: a Caligulában a császár és az összeesküvők, az Utolsó szivar...-ban a párbaj két részvevője, a Barbárokban Bodri juhász és övéi, ill. a veres juhász és társa állnak életre-halálra menő küzdelem részeseiként szemben egymással. Végső soron a „szabá­lyos” cselekménynek híjával lévő Januárban is ez a helyzet. Itt azoknak a cselekményszálaknak a vágásaiból, amelyek a felidézett külső (természeti—társa­dalmi) valóságban széjjelfutnak, de egymással lényegi kapcsolatban vannak, az író egy alap-ellentétre támaszkodó ellentétrendszert épít ki (montázsszerű el­beszélő-leíró technikával); ennek képviselői, a Gazdagemberek és a Szegényem­berek közt pedig nem kevésbé életre-halálra szóló az ellentét.

Ez – ti. a cselekmény szférájában lévő – ellentét azonban csupán a legszembeszökőbb a többi között.

A Caligulát véve elsőnek; itt mindjárt lexikai szinten vizsgálódva is szembeötlik, hogy az első szó: „Jupiter” (azaz legfőbb isten) és az utolsó: „ember” között ellentét-értékű különbség van. Továbbmenve az is látható, hogy ez az ellentét nem pusztán külsődleges (tehát érdektelen), hiszen az isten­szobrok és az istenülni vágyó, ám ember-mivoltában is torznak bizonyuló csá­szár között a cselekmény szférájában egészen közvetlen a kapcsolat. („Az is­tenek szobraira... mindennap olyan ruhát adattam, mint az enyém, aztán leüttettem fejüket s az én képmásomat tétettem oda.”) Ez az ellentét pedig az egész novella eszme-, ill. élményvilágának a középpontjában álló ellentéttel függ össze. Az abszolút hatalom birtokában lévő császár istenülési hóbortja és érzéki aranymámora, szadista kegyetlenkedései és különös játékossága, érzelmes feltárulkozása és embercsúfoló szórakozásai éppúgy egyfajta korláttalan – és eb­ben az értelemben teljes – létezési vágynak a megnyilvánulásai, mint mindeze­ken tűi valami elérhetetlenre irányuló nyugtalan vágyódása. Ez a mindenre vágyás kap különös beteljesülést a semminek a megtalálásában, s ennek a „beteljesedés”-nek a folyamatában jut el Caligula odáig, hogy valaki fölismeri benne – a császárban, ill. a szörnyben – az embert, minthogy a halálban le­hullt róla „a téboly álarca”. Hogy a létet megszüntető halál segít mintegy emberré lenni, már abban is van valami önellentmondás, maga ez a halál általi megkönnyebbítő álarclevétel viszont motivikusan ellenpontja az egy­kor fenyegető halál elleni gyerekkori álarcfölvételnek. Az ellentét így kü­lönösen erős, feloldhatatlan feszültséget teremt. – A motivikus összefüggések­nek másként is figyelmet érdemlő szerepük van itt. A Hold utáni vágyakozás és a Cassiussal való végzetes összetalálkozás között is így létesül szoros kap­csolat. (Magányos bolyongás fáklyavilágnál, fagyos hidegben mind a két cse­lekményrészben, különös szerelmi találkára való utalás mindkét cselekmény – leírás kapcsán.) Míg azonban e tekintetben csak a Holdnak Caligula szavaira nem válaszoló továbbrohanása alkot kontrasztot a hozzá „lassan, na­gyon lassan” közelítő „álomalaknak” nagyon is erőteljes záródást adó „válaszával”, addig a széttárt karokkal fogadott kard, mely a meghívott Cassiusnak hasonlóképp kitárt karokkal történő fogadásával is egybejátszik, már csaknem egyértelműen ellentétes töltésű kép. (Cassius úgy megy a palotába, mint aki „kardtól, gyiloktól” vár erőszakos halált, őt viszont ezirányú várakozásával ellentétben fogadja kitárt karral Caligula.) Maga ez a találkozás a cselekmény szférájában is pontos ellentéte a megelőzőnek. Cassius – akinek életkora pontosan a kétszerese Caliguláénak, – indult olyan tar­tással, mint aki halni megy – ő azonban életben maradt, viszont Caligula, aki ténylegesen a halál elébe megy, játékos könnyedséggel teszi ezt. – Az ellentét itt ugyanakkor jellem és cselekmény vonatkozásában is feszítő, vibráló nyug­talanságot visz a mű anyagába, ill. építményébe, hiszen a veterán harcos fogadja „rémülten” a vele megtörténő eseményeket, míg az őrült, bohóc császár megy fölényes hányavetiséggel és végül is cselekvően végzete elé. De ellentétpár második tagját alkotja a császár ledöfése abban a tekintetben is, hogy őt az az ember öli meg, akire rábízta magát: épp az, aki előtt ő a lel­két – legalábbis részben – feltárta. Ezáltal is mondhatni egyszerre kap pozitív és negatív töltést a végső akció: Caligula erőszakos halála méltányos a történelem viszonylatában, ugyanakkor méltánytalan magánvonatkozásban. Megrázó, amennyiben egy a végzetét magára idéző embernek a gyötrelmes pusztulása – és felszabadító, mert emberré tesz. (Ha a novellában megneve­zett színeket tekintjük ebből a szempontból: „ólomszürke” és „piszkoszöld”, „sárga”, „zöld” és „piros” valamint „fekete”, „sárga” és „szederjes” három színcsoportjának nyugtalan, disszonáns kavargását ellenpontozza – illetőleg „oltja ki” – a zárásban az egyetlen, a „fehér”.) – Ez a mondandójában némiképp „Esti Kornél”-ien gunyoros ellentétet tartalmazó, erősen intellektuá­lis novella – melynek elején jellemző módon Jupiter szobrának kacagása ad jelzést a veszélyről – természetszerűleg tartalmazza cselekményvonalában is a meglepetések sokaságát. (Tehát: a leírt eseményeknek fölkeltett várakozá­sunkkal ellentétes alakulásait.) Caligula nem azt végezteti ki, akit várni lehetett, gyanúja mégsem oszlott el róla, hiszen hívatja, de nem azért, hogy felelősségre vonja, hanem mintegy barátian, aztán mégis kigúnyolja; az összeesküvők előtt váratlan lehetőségek nyílnak, ők mégsem mernek vele élni, mert azt hiszik, hogy Caligula játszik velük – pedig csak­ugyan ezt teszi, csak nem úgy, ahogyan gondolják – és így tovább. Más­ként is van azonban valamilyen különös önellentmondás a befejezésben, hiszen a haldokló azt láthatja meg, ami valójában nem látható: „a semmit”, azt érzi, amit valójában nem érezhet: „hogy a világ nélküle van”.

Az „álarc-valódi arc” kettősség, illetőleg ellentét érdekes módon a Krúdy-novellában is fontos szerepet játszik. (Az író itt meg is fogalmazza a Koszto­lányinál filozofikusabbá tett gondolatot, hogy „némely embernek csak akkor látszik meg az igazi arca, ha a halál csinálja azt”.) Ebben a történetben a föltételezhetően eleve gyönge eredeti emberi én ad különös módon jelzést magáról a kitermelődött ezredes-szerep ellenében. („Egy idegszál”, „melyről az ezredes... keveset tudott.”) A szerep végső kialakítása előtti időszakban – eltérve a maguk szerepét már teljesen kialakítva élő társaitól – annakidején tepertő-vacsorákat evő embert tepertő utáni éhség fogja váratlanul el. Az „ezredes-szerep” ezt részint érthetetlennek tartja, részint a lelövendő „tepertő-evő” iránt érzett szánalom megnyilatkozásának. A vele nemcsak pár­bajban, hanem társadalmi szintjét tekintve is szembenálló féllel való leeresz­kedő (tehát az „ezredes-szerepbe” végső soron beillő!) „azonosulásnak” mind mértéktelenebbé és abszurdabbá válása azonban az említett emberi többlet – az eredeti emberi én – nyugtalanító hatását is sejteti. A kezdetben társadalmi ele­ganciával eljátszani kívánt „ideiglenes szerep” fölött már nem tud zugkocsmá­ban mulató grófok vagy éppen főhercegek példája nyomán úrrá lenni, visszalendülve az „állandó szerep”-be, s ebben az „ideiglenes szerep” (szerep a sze­repben) és az eredeti én közti egybe játszásnak is része van. A szerepjátszás önmaga ellentétébe csap át, amennyiben a játékos–látszólagos azonosulás a cselekmény szintjén teljes, végzetes azonosulássá lesz. Ebbe belejátszik az is, hogy a főszereplőben nemcsak az ezredesi és a „kófic”-szerep között van ellentét, hanem önmagáról való tudata és valóságos helyzete között is. Már mikor a tepertő-vásárlás közben a hentesné elmondja, hogy Vajda Jánosnak hívták a nála sűrűn megforduló költőt, akinek a verseibe most a tepertőt csomagolja, akkor is megfigyelhető ennek egy halvány jelzése: „Ismerem – felelt elpirulva az ezredes, most nem mondott igazat. De csak nem áll­hat sokáig diskurzusban egy... hentesnével.” A spontán szégyen­érzet jelentkezését tehát az ezredes-szerep-diktálta fölényeskedő magyarázattal próbálja önmaga előtt eltitkolni. Ezzel rokon fölényeskedés nem utolsó­sorban a párbajozással kapcsolatos megnyilatkozásaiban figyelhető meg – hason­lóképpen bizonyos belső zavart sejtetve, épp ennek túlhangsúlyozott tagadásá­val. Az ide kapcsolódó erőfitogtatás esetében („talán a rézkrajcárt is el tudnám harapni” stb.) egyértelművé is teszi Krúdy, hogy a túlzás gyöngeség-álcázás, hogy itt tehát látszat és való ellentétével van dolgunk: tudjuk, hogy az ezredest orvosa tiltotta a sörtől, s a pálinka „kissé elkábította” – bár ezt a „világért sem akarta észrevétetni”. Áttételesebben utal erre a ret­kekről szóló hosszas példázódás, melyből megtudjuk, hogy ezek felszíne gyakran nem árulja el belső romlásukat. – Az ezredes-szerepben való önmagát-biztosnak-képzelés és a szerep-túljátszással ok-okozati kölcsön­hatásban álló emberi elbizonytalanodás kettőssége az újságíró belépése után lesz nyilvánvalóvá. A „nyavalyás kófic” kivégzésével kapcsolatos ismételt hetvenkedés annak személyes megpillantását követően a valóságban mente­getőzéssé csöndesedik, ő azonban utóbb ennek ellenkezőjét próbálja magával elhitetni, ti., hogy épp a megpillantás után nem akart már az újságíróval „semmi körülmények között sem azonosulni”. Pedig a valóságban épp a meg­pillantás után történt meg a pálinkáspohár esetében a „játék” szerint formailag teljes, a valóságban pedig ugyancsak teljes értékű (mert az eredetileg az újság­íróra váró halál magára vevésében biológiailag döntő szerepet játszó) azonosulás. A szándéktalan megéhezéshez, a szándékokkal ellentétes elpiruláshoz hasonlóan, de hangsúlyozottabban ez is az ezredes-szerep által irányított akarat ellené­re történt. Épp ennek az eredeti, de az évek során elnyomott énnek már az ezredes által is észlelni kényszerült „elszabadulása” készteti a főhőst az ezredes- szerepnek minden eddiginél merevebb és elkötelezettebb fölvételére. Eddig az állandó és az alkalmi szerep közti ellentétre leginkább csak az utalt, hogy mennél alacsonyabb rendű ételeket evett, annál többet dicseke­dett a kaszinóbeli ínyencségek fogyasztásával. Itt a végzetes, „azonosuló” pohár-kiivás után azt az ellenfelével szembeni kegyetlen dölyföt emeli az ezredes immár életelvnek a rangjára, melyet előtte az újságíró az arcán csak megpillantani vélt: „Az a legnagyobb szamár, aki valaha is bocsánatot kér valamiért – mert igazi megbocsátásról amúgysem lehet szó... Hátrább az agarakkal annak, aki az életét félti: pöffentette az első füstgomoly, amelyet... szétfújt maga körül, mintha mindent el akarna egyszerre fújni, ami ezen a délután történt vele.” Az ezredes itt bizonyos tekintetben önnön emberi érzé­seit ítélte halálra (az élet egyszerű örömeiben való kötetlen gyönyörködés és a mások iránti természetes jóindulat emberéét) – az már akarata ellenére történik, hogy közben emberi énje is mintegy halálra ítélte az ezredest, rávíve őt egy a párbaj szempontjából abszurd cselekvéssorozat útjára, és végképp az ezredes-szerep-irányította akarat ellenére lesz – a felszíni egészség mögötti bomlás erőivel egybe játszva – ez az ítélet véglegessé. (Hiszen a fulladásig jól­lakott, italtól megszédült párbajhős nem teljes értékű párbajozó többé.) – Az itt felvázolt bonyolult ellentétrendszert aztán humor és tragikum, néhol vaskos életközelség és már-már romantikus líraiság stíluselemeinek ellentétei színezik- árnyalják tovább.

Idő hiányában csupán vázlatosan utald? a másik két novellára. A Január­ban a + és a – fokok kontrasztjával már az első sorokban érzékeltetett ellen­tétesség jut el a fokozatos kibontakozás után egyfelől a túlfűtött szobában lakó gazdagok és a megfagyó szegények társadalmának megrajzolásáig, másfelől a látszat (mely szerint irigy, gonosz szegények és jólelkű gazdagok közt van ellentét) és tényleges valóság közti ellentét kibontakoztatásáig – majd tovább: a természetnek kiszolgáltatott ember képének keserű-gúnyoros, „sachlich” megrajzolásától a természeten úrrá levő ember alakjának roman­tikus–expresszionisztikus hevületű megfestéséig. Más szempontból a megdöbbentőnek és komikusnak (pl. fagyhalál – Kajászószenteulálián), a lát­szólag könnyed szenvtelenségnek s a mögötte feszülő kegyetlen és egyszersmind megrendült gúnyorosságnak a stílusbeli ellentétében egy eddig nem vizsgált ellentét-fajtának a sajátságai ismerhetők fel. (A cselekmény­beli fordulatosság helyett is inkább csak az egyes mondatok egymásnak való sűrű ellentmondásai – másfelől a majd igen hosszúra nyúló, majd túlontúl rövid mondatszerkesztés ellenpontjai – visznek villódzást a műbe. Pl. „De azért nem ölelte meg a kályhát.” „Pedig hőmérő sem volt nála.” stb.)

Mindez itt is alap-ellentétekkel függ össze: egy olyan világnak a bemutatásá­val, melyben a dermesztő fagyot kacagással próbálják legyőzni, a tespedt jó­lét unalmát pedig megfagyott gyerekről szóló történetek olvasásával fölfrissí­teni.

A Barbárokban – megítélésem szerint – tüzetesebb elemzés sem tudná ellentétek (és párhuzamok) olyan bonyolult rendszerét kimutatni, mint a többi novellában. Itt viszont néhány alapellentét lesz rendkívül erőteljessé. Az első rész a rideg életben meglévő keménységet és könyörtelenséget érzékeltette, a második az ugyanebben fölismerhető szépséget örökítette meg – a harmadik az ennek egészével szembeni értetlenségnek: két világ áthidalhatatlan elkülönülésének megdöbbentő megragadása. Végtelen pusztán egymagában álló görbe fa – feléje irányuló mozgásokkal -, végtelen téren egymagában szüntelenül tovább- és továbbmenő asszony (fekete asszony – fehérben), majd mindkettővel szemben egyetlen szoba mozdulatlan színterébe szorított cselekmény; értelmetlen makacssággal szembeni értelmetlen összeroppanás; drámai-balladai tömörséggel szemben lírai-epikai előadásmód; más-más szférában mutatható ki itt is az ellentét, egészében mindez mégis egyszerűbb konstrukciót teremt a korábban elemzettek­nél. A más-más színekkel árnyalt ellentétek bonyolultságának egységes struk­túrává rendezéséből adódó játékos elegancia bravúrja hiányzik belőle. Hiszen itt nem az ellentmondásosság mint olyan lesz az egyik legfőbb témává: itt az ellentét a megragadott valóságdarab sokféle sajátosságának csu­pán egyikét adja. Mert míg a Caligula esetében a „Jupiter szobra... ka­cagni kezdett” – kijelentéstől kezdve világos, hogy a leírtaknak nincs tel­jes-valóság-értékük, (az író marionett-figurákat mozgat, intellektuális közlendői puszta kifejezési eszközeiként), addig a Barbárokban művészi eszközök sokasága szolgálja a leírtak valóság-értékéne k kidomborí­tását. Az ellentétek viszonylatában ez az ellentétek erőteljességének foko­zását, súlyának növelését eredményezi – ezeknek az eszközöknek (és céljuk­nak) a problematikája egészében azonban már kívül esik a jelenlegi vizsgálódás elé kényszerűen emelt határok vonalán.

 

(A novellaelemzés új módszerei. (A szegedi novellaelemző konferencia anyaga. 1970. április 9-11.) Szerk. Hankiss Elemér.
Bp. 1971, Akadémiai Kiadó. 169-173. p.)