Képernyő
A HÍRLAPÍRÓ ÉS A HALÁL
Krúdy
novelláinak ereje, íze, egyénisége a hangulatukban van; ábrándos színekkel
félálomszerűen ötvöznek jelent és múltat, figurái lágyan körvonalazottak,
nyelvének bizarr dekorációja, párbeszédeinek gúnyoros
lírája a legnagyobb élmény bennük. Hogyan lehet mindezt megeleveníteni,
képekké formálni – úgy, hogy megmaradjon a történet is, és a nézők érezzék a
Krúdy-novellák sajátos hangulatvilágát, költőiségét?
Nehéz feladat volt; úgy érezzük, sikerült megoldani.
A hírlapíró és a halál
Krúdynak egyik legszebb elbeszélése, Rózsa Zoltán
írt belőle televíziójátékot, az Utolsó szivar
az Arabs Szürkénél című
novella motívumaival kiegészítve. Arról szól, hogy Széplaki Titusz ifjú hírlapíró
egy cikkében megsérti az úrikaszinót, provokálják
érte s egy félelmetes céllövő hírében álló ezredessel kell megverekednie. Az
ezredes gentrybarátaitól értesül, hogy milyen
nyomorban él egy ilyen „kófic újságíró”; furcsa lelkiismeretfurdalást
érez, hogy meg kell ölnie, s háborgó úri lelkiismeretének leszerelésére néhány
órára átveszi Széplaki életformáját. Közben az élettől búcsúzkodó ifjú
hírlapíró könnyelmű korhelyhez illően tölti „utolsó óráit”, pezsgőmámorban,
léha hölgy karjaiban. S a párbaj azzal végződik, hogy Széplaki Titusz lövi le
a kaszinó ítéletvégrehajtóját.
Romantikus igazságszolgáltatás; játékká oldott,
szeszélyes, felelőtlen. Látszatra legalábbis. A mélyén azonban harag és
indulat is parázslik, nosztalgia az igazi igazság
iránt, felvillan benne a feudális társadalom kritikája, a bohém hírlapíró kósza
golyója mégis kiszámított pályán repül.
Zsurzs Éva rendezte a televíziójátékot.
Igyekezett a képek nyelvére lefordítani Krúdy Gyula stílusát, a félálomvilág
különös hangulatát, könnyed szomorúságát, költészetét. A novellákból helyenként
szaggatott belső monológok formájában mentette át, amit tudott – a televízióra
fordítás természetes veszteséghányadát leszámítva hiteles atmoszférát teremtett
a Krúdy-hősök köré. A cselekményt, a furcsa szerepcserét úgy mutatta be, hogy
felváltva ábrázolta az ezredes mulatságos vívódását és az újságíró ledér
búcsúját; a képek szellemesen felelgetnek egymásnak, kiegészítik egymást,
képszerűen fejezik ki Krúdy ironikus elmélkedéseit, a hangulatok finom
színváltozásait. A játék első része kissé vontatott, helyeként indokolatlanul
szatírába hajlik, még nem találta meg a kép és a nyelv egészséges egyensúlyát,
harmóniáját; egyik jelenetében szerkezetileg felesleges szereplő is akad – igaz,
hogy Mányai
Lajos nagyszerűen
alakítja az ódivatú pesti kiskocsmának e bolondos figuráját. A belső monológokkal
kissé túlterhelt első rész után azonban jó arányokban bontakozik ki a játék,
igazi Krúdy-világot mutat be olykor merengő líraisággal, olykor fájdalmas
öngúnnyal, megbocsátó bírálattal.
A hírlapíró és a halál írója, noha félreérthetetlenül érzékeltette
a két típus közötti társadalmi különbséget, annak igazságtalanságát, s
leleplezte a kaszinói morált – lemondóan feloldotta a vádat. A televíziójáték
szellemében hű maradt Krúdyhoz, nem toldotta meg erőltetett tanulságokkal; a
novellákból összeszőtt történet az elbeszélő Krúdy gondolatvilágához igazodott.
A rendező jól választotta meg a színészeket. Az ezredes
szerepében Kemény László – túlzás nélkül
mondhatjuk – remek alakítást nyújtott; Széplaki Tituszt Fülöp
Zsigmond személyesítette meg, kedves, romantikus, kamaszos
pózokkal, a századeleji ifjú hírlapíró gátlástalan
érzelmességével. Mágnás Elza szerepében kitűnő volt Váradi Hédi.
Fónay Márta, Kiss Manyi és Pándy
Lajos egy-egy pompás epizódalakítással tűnt ki. A
televíziójátékhoz hangulatos, álmatag tónusú jelmezeket komponált Nagyajtay
Teréz. Kitűnő volt Makkai
Péter díszlete.
Dicséret illeti Czabarka
György vezetőoperatőrt a szép felvételekért.
Tamás
István
(Népszabadság, 1963/152.
/július 2./ 8. p.)