Színházi esték

Rezeda Kázmér szép élete

Krúdy-bemutató a Vígszínházban

Milyen jó színészek, mennyire nem jó előadás!

Talán csattanósabban hangzott volna rossz előadást mondani. De nem kell csattogni. Az előadás nem rossz. Csak: nem jó. Nagy különbség. Az a legnagyobb hibája, hogy alig van benne más, mint a Krúdy iránti szeretet, sőt rajongás. Ez azonban még nem színházi – azaz közügy. Más ám elmuzsikáltatni magunknak kottából – könyvből – ezt a férfias zenét, sötét délutánokon, esti magányosságban, szemüveggel a szemünkön – előbb, mint szemüvegre szorulnánk, meg sem igen érthető –, mint hangosan megszólaltatni, azaz színre vonni, a szeretet okán. Krúdy nagyon kényes szuverén. Gondoljuk csak meg, miféle mondatoknak – ha leltár szerint nem is éppen ezeknek – kellene itt színpadi szolgálatot teljesíteniük! „A nők néha megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor könnyedén végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a verseskönyv lapjai közé préselték, aztán elbocsájtották a szerkesztőt, aki lehajtott fejjel bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt...” Vagy: „Ismét délután volt, és a cserepes virágok az ablakokban kinyújtották leveleiket a nap felé, és az orgona gyöngéden remegett fehér fürteivel, mint egy szűz lány ég felé küldött fohásza emelkedik remegőn felfelé a székesegyház tömjénfüsfös boltozatában...”

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Kapás Dezső – aki Krúdy Gyula művei nyomán színpadra írta és rendezte ezt az előadást – tollpihéket akart összeforrasztani hegesztőpisztollyal; nem. Kapás tiszteli, érti, szereti Krúdyt, jobban is talán, mint az elfogulatlan megközelítéshez szükséges lenne – bár ezt méricskélni nincsen jogunk –, s a keze nyomán tisztán hangzó, igazi Krúdy állt a színpadon.

De hát az igazi Krúdy: irodalom. Csak irodalom és nem színház.

Ez a baj itt.

Az elmondottakkal szemben elméleti védekezés lehetne esetleg A vörös postakocsi színpadi bemutatója, a Szindbád-film, vagy a Napraforgó a televízióban. Ezek valóban jobbak – mert drámaibbak – voltak a Rezeda Kázmér szép életénél. Nem voltak azonban Krúdyn vett győzelmek milyen alkalmatlan szó! –, a transzponálások többé-kevésbé sikerültek, s noha szép élményeket adtak, de ahhoz képest, ami Krúdy, csak halvány-szép rajzolatok, helyenként erősebb vonásokkal, forró pillanatokkal. A Rezeda Kázmér szép életében ilyen csak kevés van. Ez az előadás nagyon szép illusztrációs album, kitűnő technikával előállítva. Érzékeny mester keze műve. Olyané, aki jól ismeri Krúdy világát, mélységét és magasságát, sőt: tudja, milyen leküzdhetetlen akadályok torlódnák egymásra –, de óriási erőfeszítéssel mégis megpróbálja meghódítani.

Erkölcsös, tisztes sikertelenség tehát.

Rezeda Kázmér 1913–1914 fordulóján, szilveszter éjszakáján jelenik meg, hármas alakzatban, múltjával, jelenében és jövőjével; a dús békeévek teljében, boldogtalanul, magányosan, női karoktól koszorúzva, valóságosan és bizonytalanul. Költői színpadi kép: hatalmas fehér leplek alatt a millennium, a századelő dísztárgyai és bútorai, üvegek, bronzok, fák, porcelánok, szobrok, hangszerek szomorú harmóniája. (Drégely László munkája a díszlet.) Ebben mozognak a Krúdy-alakok, – Wieber Mariann jelmezeibe öltözötten – szerelembe, gyászba, álomba, adósságokba borultan. Képek, hangok. ízek az első háború előtti Budapest életéből. Az egyik felejthetetlen: a „Vendég, aki temetkezési vállalkozó”, Kozák László játssza. A vendéglői asztalnál való jelenlétével végigkommentálja a játékot. Többnyire némán; gyönyörűséggel és művészien fogyasztván el a polgári vendéglő étlapjának nem csekély tételeit, önbecsüléssel, komolyan, valóságosan. Celebrálja a vacsorát.

Darvas Iván játssza Rezeda Kázmért. Képességei nem szorulnak méltánylásra; szájából ömlenek a gyönyörű mondatok, – de az ő nagyon szép játéka is csak illusztráció a Krúdy-művekhez, számtalan dimenziója van és egy sincs. Énekel Ady-verseket is – Darvas Ferenc szerezte a zenéjüket –, nagyszerűen; konkrétabb közelségbe vonszolván, a rendezői elképzelés szerint, a nézőt a korhoz, de ez csak mutatványnak és közjátéknak jó, a szellemét tekintve nem más, mint spekuláció. Krúdy–Ady song, nem tudom, van-e ilyen, lehet-e ilyen, a példa szerint nem lehet. Vagy: jobban ki kell találni. Tomanek Nándor (Beteges úriember, a késői Rezeda) szerepében nagyon magas színvonalú rutinmunkát végez, nemkülönben a Regényes fiatalembert megszemélyesítő ifjú Rezeda: Tahi-Tóth László. Ruttkai Éva (Fruzsina) érett, szép játékában sok Krúdy-nőalak összegeződik: Psota Irén (Johanna, leánykereskedő) közönséges és költői.

Többen játszottak még, hordozhatnám ide a jelzőket, minek? Érdemeset, fontosat, újat nem mondott ez az előadás – művelten, finoman, szépen nem mondott.

Tamás István

 

(Népszabadság, 1976/44. /február 21./ 7. p.)