Színházi
esték
Rezeda Kázmér szép élete
Krúdy-bemutató a Vígszínházban
Milyen jó
színészek, mennyire nem jó előadás!
Talán
csattanósabban hangzott volna rossz előadást mondani. De nem kell csattogni. Az
előadás nem rossz. Csak: nem jó. Nagy különbség. Az a legnagyobb hibája, hogy
alig van benne más, mint a Krúdy iránti szeretet, sőt rajongás. Ez azonban még
nem színházi – azaz közügy. Más ám elmuzsikáltatni magunknak kottából –
könyvből – ezt a férfias zenét, sötét délutánokon, esti magányosságban,
szemüveggel a szemünkön – előbb, mint szemüvegre szorulnánk, meg sem igen
érthető –, mint hangosan megszólaltatni, azaz színre vonni, a szeretet okán.
Krúdy nagyon kényes szuverén. Gondoljuk csak meg, miféle mondatoknak – ha
leltár szerint nem is éppen ezeknek – kellene itt színpadi szolgálatot
teljesíteniük! „A nők néha megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor
könnyedén végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a
verseskönyv lapjai közé préselték, aztán elbocsájtották a szerkesztőt, aki
lehajtott fejjel bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt...”
Vagy: „Ismét délután volt, és a cserepes virágok az ablakokban kinyújtották
leveleiket a nap felé, és az orgona gyöngéden remegett fehér fürteivel, mint egy szűz lány ég felé küldött fohásza
emelkedik remegőn felfelé a székesegyház tömjénfüsfös
boltozatában...”
Nem azt
akarom ezzel mondani, hogy Kapás Dezső – aki Krúdy Gyula művei nyomán
színpadra írta és rendezte ezt az előadást – tollpihéket akart összeforrasztani
hegesztőpisztollyal; nem. Kapás tiszteli, érti, szereti Krúdyt, jobban is
talán, mint az elfogulatlan megközelítéshez szükséges lenne – bár ezt
méricskélni nincsen jogunk –, s a keze nyomán tisztán hangzó, igazi Krúdy állt
a színpadon.
De hát az
igazi Krúdy: irodalom. Csak irodalom és nem színház.
Ez a baj
itt.
Az
elmondottakkal szemben elméleti védekezés lehetne esetleg A vörös postakocsi
színpadi bemutatója, a Szindbád-film, vagy a Napraforgó a
televízióban. Ezek valóban jobbak – mert drámaibbak –
voltak a Rezeda Kázmér szép életénél. Nem voltak azonban Krúdyn vett
győzelmek milyen alkalmatlan szó! –, a transzponálások többé-kevésbé sikerültek,
s noha szép élményeket adtak, de ahhoz képest, ami Krúdy, csak halvány-szép
rajzolatok, helyenként erősebb vonásokkal, forró pillanatokkal. A Rezeda
Kázmér szép életében ilyen csak kevés van. Ez az előadás nagyon szép
illusztrációs album, kitűnő technikával előállítva. Érzékeny mester keze műve.
Olyané, aki jól ismeri Krúdy világát, mélységét és magasságát, sőt: tudja,
milyen leküzdhetetlen akadályok torlódnák egymásra –, de óriási erőfeszítéssel
mégis megpróbálja meghódítani.
Erkölcsös,
tisztes sikertelenség tehát.
Rezeda
Kázmér 1913–1914 fordulóján, szilveszter éjszakáján jelenik meg, hármas
alakzatban, múltjával, jelenében és jövőjével; a dús békeévek teljében,
boldogtalanul, magányosan, női karoktól koszorúzva, valóságosan és
bizonytalanul. Költői színpadi kép: hatalmas fehér leplek alatt a millennium, a
századelő dísztárgyai és bútorai, üvegek, bronzok, fák, porcelánok, szobrok,
hangszerek szomorú harmóniája. (Drégely László munkája a díszlet.) Ebben
mozognak a Krúdy-alakok, – Wieber Mariann
jelmezeibe öltözötten – szerelembe, gyászba, álomba, adósságokba borultan.
Képek, hangok. ízek az első háború előtti Budapest életéből. Az egyik
felejthetetlen: a „Vendég, aki temetkezési vállalkozó”, Kozák László
játssza. A vendéglői asztalnál való jelenlétével végigkommentálja a játékot.
Többnyire némán; gyönyörűséggel és művészien fogyasztván el a polgári vendéglő
étlapjának nem csekély tételeit, önbecsüléssel, komolyan, valóságosan.
Celebrálja a vacsorát.
Darvas
Iván játssza
Rezeda Kázmért. Képességei nem szorulnak méltánylásra; szájából ömlenek a
gyönyörű mondatok, – de az ő nagyon szép játéka is csak illusztráció a
Krúdy-művekhez, számtalan dimenziója van és egy sincs. Énekel Ady-verseket is –
Darvas Ferenc szerezte a zenéjüket –, nagyszerűen; konkrétabb közelségbe
vonszolván, a rendezői elképzelés szerint, a nézőt a korhoz, de ez csak
mutatványnak és közjátéknak jó, a szellemét
tekintve nem más, mint spekuláció. Krúdy–Ady song, nem tudom, van-e ilyen,
lehet-e ilyen, a példa szerint nem lehet. Vagy: jobban ki kell találni. Tomanek Nándor (Beteges úriember, a késői
Rezeda) szerepében nagyon magas színvonalú rutinmunkát végez, nemkülönben a
Regényes fiatalembert megszemélyesítő ifjú Rezeda: Tahi-Tóth László. Ruttkai
Éva (Fruzsina) érett, szép játékában sok Krúdy-nőalak összegeződik: Psota Irén (Johanna, leánykereskedő)
közönséges és költői.
Többen
játszottak még, hordozhatnám ide a jelzőket, minek? Érdemeset, fontosat, újat
nem mondott ez az előadás – művelten, finoman, szépen nem mondott.
(Népszabadság, 1976/44. /február 21./ 7. p.)