Az «írók sátora»
A Nyugatnak van egy állandó rovata, ahol az irodalmi párt
belső tagjai a formák kényelmetlenségei nélkül tehetik szóvá mindazt, ami őket
érinti. A rovat címe: «Írók Sátora». Nem tudjuk, hogy a vérségi kapcson való bibliai
emlékek felrajzása-e, vagy a vásári sátorokra való utalás-e inkább? Úgy
hisszük, nagyon szerencsésen egyesíti a kettőt és még
szerencsésebben utal egy harmadik dologra. Arra, hogy irodalmi életük és íróik hiába
érték el a társadalmi és anyagi beérkezettség összes külsőségeit, a középosztályhoz,
sőt sok esetben a nagypolgársághoz való hozzáolvadást, alapjában véve ugyanazok
maradtak, akik a gettókból és szerkesztőségekből és éjszakai kávéházakból
kinőttek: füstös és rongyos sátoraljanép.
E tarka világ zajos és nyugtalan forrongása sokszor csap
túl saját határain. Általában tiltakozni szoktak az ellen, ha ügyeiket nem
látjuk mindig a «tiszta irodalom» éteri ragyogásában és a felettük szóvá tett
legkisebb véleménynyilvánítást is mint az abszolút
irodalom ellen intézett támadást szokták a legnagyobb méltatlankodás közt visszautasítani.
Pedig ügyeik nem
mindig
kizárólagosan irodalmiak. Ott van a Baumgarten-díjnak
évről-évre ismétlődő kínos botránya, amit már szóvá is tettünk s egyebek közt
itt van most a Pen-Club döntése a Rothermere-díj
odaítélése körül.
*
Ezer angol font nagyon tekintélyes összeg, de
hogy egyik felét Móricz Zsigmond kapta, másik felét Krudy
Gyula, az senkit sem az összeg nagysága miatt bánt és a konzervatív irodalom
előkelőségeinek a klubból való kilépése sem e miatt következett be; hanem a
miatt, mert ismét bebizonyult: hiába emlegetik ők mint az irodalompolitika
legfőbb etikai követelményét, a tiszta irodalmiságot, mégis azonnal kizárólag a
saját zsebük felé hajlik a kezük, mihelyst pénzekről van szó az irodalommal
kapcsolatban.
A hűvös, fölényes, angolszász szellem az előkelőség – társadalmi
vagy lelki előkelőség – számára elsősorban kötelezettségeket ismer el és a fair
play elvéhez hozzátartozik
az ellenfelek iránt való elfogulatlanság is. A magyar
irodalom baloldala hiába érte el a magyar polgári élet szerény külsőségein, a
perzsa-szőnyegen,
három-hatszobás telefonos lakáson, a sajtón át való állandó közvélemény befolyásoláson
és egyebeken túl még a híres nemzetközi íróegyesület előkelőségéi is, ezt az
értelmi és elfogulatlanságbeli előkelőséget már nem tudta
elérni. A sátoralja komplexum erősebb volt... hiszen Istenem: az ember nagyon messziről jött, az ember nagyon
mélyről jött, egész életében könyökölt, hát csak ide azzal a kis pénzzel, elkel
az még!
A klikk-elintézésre különben jellemző, hogy már előre
eldöntetett a nyertesek személye. 1931-ben megjelent művek kötelezettsége állt
fenn, tehát Móricz Zsigmond is, Krudy Gyula is
hirtelenében kiadtak egy-egy novelláskötetet. Krudyé
pontosan az év utolsó napjára készült el, Móriczé
pedig úgy tudjuk, jóval később. Ami különben Móricz Zsigmondot illeti: az ő
tehetségét senki sem vonja kétségbe. De Krudy... érzékeny szívek ponyvaírója, novella– és regényiparos,
valami egészen különös összetételű, holdvilággal kérődző modorban. Lehet, hogy mostanában
bajok vannak körülötte is a gazdasági válság kapcsán...
No mindegy! A sátor népe pedig zsivajogva mutogatja
ökleit mostanában és «kikéri magának», hogy a döntésükhöz akárki is
hozzászóljon.
*
Ők, akik a maguk számára mindig emelt fejjel követelték a
szabad kritika jogát, a jerichói lárma összes harsonáit
megfújták, amikor a Vojnich-díj odaítélése alkalmával
az Akadémia kritikusa éles szavakkal mutatott rá a magyar drámairodalomnak a
művészettől elvált szempontjaira, amelyek nyíltan apellálnak legfőképpen a
testiségre a siker érdekében. Ügyészt és bírót kiáltottak «megtámadott
becsületük» védelmére. Azután kiderült, hogy kissé
kényelmetlen lenne számukra a magyar bírói emelvényen röntgenfénybe állítani
«művészeti alkotásaikat», így azután jobbnak látták elhallgatni.
Legklasszikusabb módon Az Est viselkedett az ügyben:
vezércikket írt arról, hogy «nem engedi a magyar irodalmat kettészakítani». Az
ember felkapja a fejét. 1932-ben vagyunk, a kereszténynek nevezett irányzat
14-ik esztendejében, tehát majdnem másfél évtized múlott el felettünk, anélkül. hogy egy-két konzervatív
irodalmi testületen és orgánumon kívül más hatalmi bázisa volna a jobboldali irodalomnak.
A baloldali irodalom mamut-kiadóvállalatának lapja
pedig imperialista fölénnyel rendelkezik a magyar irodalomról.
A sátor aljáról valók nevében! És még mindig!
Tamás László
(Magyar Kultúra, 1932/5. /március 5./ 227-228. p.)