Az «írók sátora»

 

A Nyugatnak van egy állandó rovata, ahol az irodalmi párt belső tagjai a formák kényelmetlenségei nélkül tehetik szóvá mindazt, ami őket érinti. A rovat címe: «Írók Sátora». Nem tudjuk, hogy a vérségi kapcson való bibliai emlékek felrajzása-e, vagy a vásári sátorokra való utalás-e inkább? Úgy hisszük, nagyon szerencsésen egyesíti a kettőt és még szerencsésebben utal egy harmadik dologra. Arra, hogy irodalmi életük és íróik hiába érték el a társadalmi és anyagi beérkezettség összes külsőségeit, a középosztályhoz, sőt sok esetben a nagypolgársághoz való hozzáolvadást, alapjában véve ugyanazok maradtak, akik a gettókból és szerkesztőségekből és éjszakai kávéházakból kinőttek: füstös és rongyos sátoraljanép.

E tarka világ zajos és nyugtalan forrongása sokszor csap túl saját határain. Általában tiltakozni szoktak az ellen, ha ügyeiket nem látjuk mindig a «tiszta irodalom» éteri ragyogásában és a felettük szóvá tett legkisebb véleménynyilvánítást is mint az abszolút irodalom ellen intézett támadást szokták a legnagyobb méltatlankodás közt visszautasítani. Pedig ügyeik nem

mindig kizárólagosan irodalmiak. Ott van a Baumgarten-díjnak évről-évre ismétlődő kínos botránya, amit már szóvá is tettünk s egyebek közt itt van most a Pen-Club döntése a Rothermere-díj odaítélése körül.

*

Ezer angol font nagyon tekintélyes összeg, de hogy egyik felét Móricz Zsigmond kapta, másik felét Krudy Gyula, az senkit sem az összeg nagysága miatt bánt és a konzervatív irodalom előkelőségeinek a klubból való kilépése sem e miatt következett be; hanem a miatt, mert ismét bebizonyult: hiába emlegetik ők mint az irodalompolitika legfőbb etikai követelményét, a tiszta irodalmiságot, mégis azonnal kizárólag a saját zsebük felé hajlik a kezük, mihelyst pénzekről van szó az irodalommal kapcsolatban.

A hűvös, fölényes, angolszász szellem az előkelőség – társadalmi vagy lelki előkelőség – számára elsősorban kötelezettségeket ismer el és a fair play elvéhez hozzátartozik az ellenfelek iránt való elfogulatlanság is. A magyar irodalom baloldala hiába érte el a magyar polgári élet szerény külsőségein, a perzsa-szőnyegen,

három-hatszobás telefonos lakáson, a sajtón át való állandó közvélemény befolyásoláson és egyebeken túl még a híres nemzetközi íróegyesület előkelőségéi is, ezt az értelmi és elfogulatlanságbeli előkelőséget már nem tudta elérni. A sátoralja komplexum erősebb volt... hiszen Istenem: az ember nagyon messziről jött, az ember nagyon mélyről jött, egész életében könyökölt, hát csak ide azzal a kis pénzzel, elkel az még!

A klikk-elintézésre különben jellemző, hogy már előre eldöntetett a nyertesek személye. 1931-ben megjelent művek kötelezettsége állt fenn, tehát Móricz Zsigmond is, Krudy Gyula is hirtelenében kiadtak egy-egy novelláskötetet. Krudyé pontosan az év utolsó napjára készült el, Móriczé pedig úgy tudjuk, jóval később. Ami különben Móricz Zsigmondot illeti: az ő tehetségét senki sem vonja kétségbe. De Krudy... érzékeny szívek ponyvaírója, novella– és regényiparos, valami egészen különös összetételű, holdvilággal kérődző modorban. Lehet, hogy mostanában bajok vannak körülötte is a gazdasági válság kapcsán... No mindegy! A sátor népe pedig zsivajogva mutogatja ökleit mostanában és «kikéri magának», hogy a döntésükhöz akárki is hozzászóljon.

*

Ők, akik a maguk számára mindig emelt fejjel követelték a szabad kritika jogát, a jerichói lárma összes harsonáit megfújták, amikor a Vojnich-díj odaítélése alkalmával az Akadémia kritikusa éles szavakkal mutatott rá a magyar drámairodalomnak a művészettől elvált szempontjaira, amelyek nyíltan apellálnak legfőképpen a testiségre a siker érdekében. Ügyészt és bírót kiáltottak «megtámadott becsületük» védelmére. Azután kiderült, hogy kissé kényelmetlen lenne számukra a magyar bírói emelvényen röntgenfénybe állítani «művészeti alkotásaikat», így azután jobbnak látták elhallgatni.

Legklasszikusabb módon Az Est viselkedett az ügyben: vezércikket írt arról, hogy «nem engedi a magyar irodalmat kettészakítani». Az ember felkapja a fejét. 1932-ben vagyunk, a kereszténynek nevezett irányzat 14-ik esztendejében, tehát majdnem másfél évtized múlott el felettünk, anélkül. hogy egy-két konzervatív irodalmi testületen és orgánumon kívül más hatalmi bázisa volna a jobboldali irodalomnak. A baloldali irodalom mamut-kiadóvállalatának lapja pedig imperialista fölénnyel rendelkezik a magyar irodalomról.

A sátor aljáról valók nevében! És még mindig!

Tamás László

 

(Magyar Kultúra, 1932/5. /március 5./ 227-228. p.)