„...a garabonciással újabb és újabb tájakra, újabb kocsmákba lehet elmenni, mert a diáknak az volt a főfoglalkozása, hogy a főváros és környéke háromezer-kétszáznegyven vendéglőjét, bormérését, csárdáját egytől egyig meglátogassa, tapasztalatait feljegyezze, és a kocsmák nevezetességeit kalendáriumába írja.”

Krúdy Gyula

 

A Garabonciás özvegye Fotó: Ispánki Ferenc

Ki volt Garabonciás, Krúdy Gyula talán egyetlen szívbéli barátja, életének és írásainak évtizedeken át vissza-visszatérő alakja? – kérdezzük Hargitay Istvánnétól, a Garabonciás özvegyétől.

Csillaghegyen, a futballpályára néző lakásban – ahol a konyha is könyvekkel, kéziratokkal van tele – így emlékezik:

– Férjem, Hargitay István 1891. szeptember 2-án született Csíkszeredán, unitárius székely családból. Édesapját igen korán, féléves korában elvesztette; nagyapja nevelte spártai szigorral. A három és fél éves kisfiút például egy 48-as honvéd tanította lovagolni. Leesett és tüdővérzést kapott, nagyapja azonban nem engedte orvoshoz; ha életképes, megmarad, s életre való ember lesz belőle. Az is lett; fájdalmat, hideget-meleget jól tűrő, sohase panaszkodó férfi.

Iskoláit Csíkszeredán, Csíksomlyón járta, édesanyja kívánságára mezőgazdasági szakiskolát is végzett Győrött és – újságíró lett. Verseit már 18 éves korában közölte a Pesti Hírlap, 1914-től a Magyarország munkatársa. Később is Szakács Andor lapjaiba dolgozott, egészen a felszabadulásig (A Mai Nap, Független Kisgazda).

– Hogyan ismerte meg Krúdy Gyulát?

– Krúdyval mint újságíró került kapcsolatba, atyai barátjaként tisztelte a nála 13 évvel idősebb, kiváló írót. Hargitay István 1916-ban végleg Pestre költözött, s szinte mindennapos kísérője lett Krúdynak.

 

 

Hargitayné megsárgult Krúdy-kéziratot vesz elő, a Royal Szálló levélpapírjára írt Pesti levelek egy példányát. „Hargitay Pistának, kitartó barátomnak” dedikálta Krúdy Gyula 1916-ban, a Hüllő csárdában.

– Garabonciásnak is Krúdy nevezte el férjemet: így hívja az örökösen csavargó és bizony a kocsmák, vendéglők ismeretében igencsak járatos Hargitayt, például Az utolsó szegénylegény című 1923-ban megjelent elbeszélésében és az élete alkonyán írt Zöld Ász-ban.

– Miről írt Hargitay István?

– Riportokat írt, tabáni történeteket, novellákat és nagyon sok mezőgazdasági, kertészeti szakcikket. Egy-egy faluban mindig a harangozót, a sírásót és az útkaparót kereste; ezektől szerinte megtudható minden lényeges. Írt a csobánkai cigányokról, orgoványi zsiványokról; nemrég a rádióban hallottam férjem nevét, egyik vidéki útján megtalálta Petőfi kulacsát, melyet ma az Irodalmi Múzeum őriz.

– Mit csinált Hargitay a felszabadulás után?

– A Friss Újságnál és a Kis Újságnál dolgozott, majd a Magyar Nemzet és a Magyar Vasárnap külső munkatársa lett. Folytatásos regénye jelent meg Martinovicsról, szerkesztette a Kisemberek házatáját, cikksorozatot írt A szabadságharc arcképcsarnoka és Régi jó világ címen. Krúdy Gyulával való barátságáról, tabáni kalandozásairól és Krúdy utolsó napjairól többször is írt ezekben az években, 1951-ben állandó állást is kapott, az Országos Jegyközpont tisztviselője lett. Ekkoriban – mint annyi pályatársának – csak ritkán jelenhettek meg írásai. 1952. január 17-én egy óra alatt meghalt szívtrombózisban. Rosszullétéről panaszkodni ekkor hallottam először, és, sajnos, utoljára.

Hargitay Istvánné elhallgat; a fényképezésnek nem örül, magáról alig árul el valamit. Pedig volna mit mondania. A Magyar Pamutiparban dolgozott 1933-tól nyugdíjazásáig. 1949–50-ben elvégezte a textiltechnikumot, művezető lett, munka és tanulás mellett a háztartást sem hanyagolhatta el. Nagyon szeretné, ha férje életművének legjava kötetben is megjelenne.

Tasi József