ÍGY ÉL KRÚDY GYULA
az óbudaiak emlékezetében

 

Krúdy Gyula ismeretlen arcképe

KRÚDY GYULA színész- és újságíróbarátai közül már többen megírták az író óbudai kiruccanásainak történetét. Itt most azokat az egyszerű embereket: házmestert, kocsmárost, pincért, bérkocsist szólaltatjuk meg, akik ismerték az írót.

ÖZV. PANOVICS JÁNOSNÉ, a Krúdy-lakásával szomszédos Haszmann-féle ház házmestere, Panovics néni hetvennyolc esztendős. Sokszor hozott ebédett az írónak a szomszédos vendéglőből, de máskor is szívesen elüldögélt az íróasztalánál dolgozó Krúdy Gyulánál. Panovics néni font, fütyörészett, mikozben szélsebesen szaladt a toll a papiroson s egyik árkus a másik után telt meg írással. Ha elfáradt, tornáztatta az ujjait, vagy eljátszogatott a néni kis kutyájával. Ha búsult Panovics néni, így vígasztalta Krúdy Gyula az özvegyasszonyt: »Ne sírjon, meglehet ölelés nélkül is az ember! « Krúdy nagyon szerette a virágokat. Kedvence volt a dupla viola és a fehér begónia. »Ha dupla violát vittem neki – meséli Panovics néni -, keblére szorította, meghajolt s így köszönte: Ezért száz puszit adok magának.«

Krúdy Gyula írás közben többnyire szederszörpöt ivott. Ha elfogyott, reklamálta az újabb adagot Panovics néninél.

– Étkezés után azt szokta tréfásan mondani: »Nagyon jó volt, csak kevés volt.« Pedig annyit vittem, hogy mindig hagyott is belőle.

BARON MÁRTON, az óbudai Selyemkikészítő hetvenkét éves portása, fiákeres volt. Kaszás utca 11. sz. alatti lakásában pizsamában és hálósipkában fogad, s megtudván, hogy Krúdy Gyuláról érdeklődöm, szívesen otthagyja a televízió vidám műsorát és emlékeiről mesél.

– A nagyapám is fiákeres volt. Krúdy Gyulát siheder korom óta ismerem. Tizenhat éves lehettem, amikor először zörgetett éjjel félkettőkor a Bródyék pincére, hogy vigyük haza Pestre Krúdy urat. Apám engem ültetett a bakra. Az író a kocsiban hátradőlt és elbóbiskolt, ha meg jókedve volt, énekelt. Szeretett viccelődni. Mikor a Margit-hídon mentünk, megpöccintette a kalapomat a sétabotjával:

– Vigyázz, Marci, le ne vigye a kalapodat a szél!

Az óbudai kiskocsmák, mumpszlik, snapszbutikok állandó látogatója volt Krúdy. Látta a lakosság nyomorát.

»Igaz, Óbuda az a hely, ahol jóformán minden érdemleges dolog a vendéglőkben történik, mert az embereknek nincs meg a kellő otthonuk, hogy odahaza is történhessen velük valami. Szűk kis odvakban, udvari konyhákban, félhomályos szobákban, rossz-szagú kamrákban töltik az otthoni életüket. Egy csapásra megváltozna minden ebben a városban, ha a lakosság megfelelő jómódhoz jutna – mondja az író »Etel király kincse« című írásában.

ÖZV. APPL FERENCNÉ (Bécsi út 102/c.) így emlékezik rá:

– Mindig másodmagával jött hozzánk Krúdy Gyula, egy Lattmann nevű öreg harmonikás kísérte. Este 11 felé érkeztek, beültek a söntésbe, félliter bort, öt cigarettát, néha feketét rendelt Krúdy Gyula kettejüknek. Két könyökét az asztalra támasztotta s míg Lattmann halkan játszotta a stánclikat, nézte a söntés életét.

Kéhli Ferenc és Schuller József pincérek kedves epizódokra emlékeznek vissza.

– Egy téli délután lenge felöltőben érkezett a Kéhli-vendéglőbe Krúdy Gyula.

– Lencsi tanti, kérek két deci bort – mondta a Kéhli mami nővérének, aki a söntésben segített. Lencsi tanti látván, hogy az író didereg, a platnin fel akarta melegíteni a bort.

– Sohse melegítse – intette le Gyula úr – a bor hidegen, a menyecske forrón jó!

– Élete utolsó napján sokáig időzött nálunk, megivott 6-8 zöldszilváni fröccsöt, már minden vendég távozott, csak miatta nem zártunk még. Éjjel egy óra után így szólt hozzám:

– Józsikám, töltsön nekem egy üveg csemege vöröst, majd otthon iszom meg.

Másnap reggel holtan találták ágyában, éjjeli szekrényén csonkig égett a gyertya és ott feküdt ágy alatt az üres üveg.

Krúdy Gyula Óbudán találta meg igazi otthonát, ahol pihenni, álmodozni lehet a múló élet változékonyságáról s szelíd történeteket írni ilyen formán: »Tegnap zivatar volt Óbudán, de mára kisütött megint a nap.«

TASI JÓZSEF

 

(Ország Világ, 1961/23. /június 7./ 5. p.)