TERSÁNSZKY J. JENŐ
Ha ért
valami meglepetésszerűen életemben, akkor az a Korona Kávéházban történt, az
akkori Andrássy úton.
Ott ültek
a Nyugat szerkesztői és fogadták az írókat. Amikor észrevesznek, szinte karban
hívnak:
– Jó hogy itt vagy. Már írni akartunk neked.
– Miről van szó, uraim?
– Józsikám! – mondja Gellért Oszkár. – Krúdy Gyula ötven éves! Neked
kell írnod róla nekünk egy szép méltatást.
– Dehát alázattal kérlek benneteket! – akartam
elhárítani a nekem szögezett kopját: – Krúdy Gyula sokkal különb magasztalót
igényelne nálam, aki hát sem társadalmilag, sem az írók karában nem foglalok el
olyan helyzetet, ami illő súlyt adjon cikkemnek.
– Tévedsz! – csaptak rám. – Krúdy Gyulának az a hang, az a modor
becses, amit te képviselsz, ő nem szereti azt a szokványos irodalmi áradozást.
– Nadehát itt egy olyan fajta ünneplésről
van szó, amit fönntartom, nálam jelentékenyebb személyre kell bíznotok. Itt van
Kosztolányi, Ambrus Zoltán, Kárpáti Aurél, Halász Gyula, sőt Márai Sándor is
...
Erre a
szerkesztők közbekacagtak. Aztán Osvát Ernő szava hangzott felém a vigadásból:
– Látod, magad fogod meg magadat, Józsi Jenő. Nemrégen te mesélted
nekünk el éppen, mi történt Krúdy és Márai között az óbudai Kéhli
vendéglőben. Mit mutat ez? Krúdyt émelyíti a dagályos magasztalás. Napokig
kacagtunk itt azon a jeleneten.
Milyen
volt ez a jelenet?
Krúdy és
Márai együtt poharaznak a Kéhliben. Krúdy szokása
szerint félrehajtott fejjel ül és szívja cigarettáját, hallgatagon, meg hát
időnként hörpint a borából.
Márai
beszél. Mégpedig kimerítően azt tárgyalja: milyen igézetes hatású reá nézve és
bizonyára mindenkire Krúdy Gyulának minden sora.
Krúdynak
az is szokása volt, hogy egyedül ülve is, hébekorba
bólogatott, mintegy a saját mélázatának. Márait ez
még jobban föllelkezte a Krúdy írásainak magasztalására. Egyszer aztán megáll a
szava és így szövegezi a kérdést Krúdynak:
– Ugye-ugye így gondolod ezt te is, Gyula bácsi?
– Mit? – kérdi vissza Krúdy.
– Hát hiszen bólintottál rá, amit mondtam! Vagy nem azt gondoltad? –
áll vitára készen Krúdyval szemben Márai. Majd, mert Krúdy késik a válaszával,
hozzáfűzi még egyszer: – Vagy nem azt gondoltad?
Krúdy
erre így felel:
– Hát kérlek, én azon gondolkodtam, mi teszi azt, hogy van egy deci
bor és vízzel kisfröccs, van két deci bor és vízzel nagyfröccs, van három deci
bor és vízzel ez a házmester? ... de aztán már a fél liter bor jön, négy deci
bort senki sem rendel, nincs is pohár, nincs is üveg hozzá, minek hagyják ki a
négy decit?... Babonából?
Márai
paffá lesz. Kacagni is elfelejt!...
Ezt
meséltem el a Nyugaték nagy vigasságára, nemrég. Ám most komolyan rám olvassák,
hogy: bízzak benne, Krúdy Gyulának egyetlen írótársa írhat ötvenedik
születésnapjára ínye szerint, és ez én vagyok!
Szóval
rávettek végül is.
Nekifeküdtem
a méltatásnak, amitől úgy berzenkedtem eleve. Mert egyáltalán a fejtegető
írásmódtól kezdettől fogva idegenkedem és néha valóban keserves nehézségek elé
állított.
Itt
azonban az történt velem, hogy egyetlen könnyű lendületben szinte fejtörés nélkül
ömlöttek papírra a sorok tollamból.
*
Krúdy
Gyula ötven éves
Kedves
Bátyám! Közel állok hozzá, hogy hebegő tacskónak érezzem magam, amikor
jubileumodon itt a Nyugatban megköszöntésedre vállalkozom.
Ilyenkor
az ember önkéntelen emlékeket kotorász föl. S bennem még elevenen él egynéhány
novelláddal szerzett különös lelki élményem, amiket még kurta nadrágban vagy
nem sokkal utóbb vettem Tőled.
Hiszen
mindenkinek ebből az időből a legelevenebbek és leghímesebbek az emlékei.
Huszonöt év távlatából zengenek vissza bennem sorok,
képek a tieidből és leng körül az a fura varázs
általuk, ami most sem más, ha valamelyik könyved kezembe jut, legföllebb nem tudom úgy megőrizni, mint az első nehány mását.
Azok az
akkor ismert Lusta Gaálok most is úgy nyújtózkodnak előttem és kerekednek föl
messzi útra, ami tönkreteszi őket, mintha valamikor találkoztam volna velük az
életben, nem pedig könyvedben olvastam volna róluk. Sőt talán elevenebbek
azoknál az embereknél is, akikkel az életben találkoztam.
Mert mi
volna más a művészet, a nagy, igazi művészet, ha nem ez?
Nem tudok
pamlagra feküdni rossz kedvvel, hogy eszembe ne jusson az a mondatod, hogy a
„bánat már olyan természetű, hogy a pamlagra húzza az ember fejét”.
Aztán
egyéb képek. Csikorgóban, éjben, havas utakon sikló csörgős szánkó, amely
magányos, puskás urat visz, akiért a ruszka lány
megvérezi hímzett ködmönében fehér keblét, mert társnője tetszik, nem ő.
És a
kisvárosi ficsurak, galambtekintetű vénhedő
kisasszonyok, kis kocsmák bizarr, bor- és dohánygőzös levegője, amiben zsenik
kallódnak el, ahol a trágár mókák, vad danolászás, duhajkodás mögött ott
ólálkodik a lélek legmélyén a szüntelen zokogás, valami furcsa tisztaság,
jóság, az esett emberek jósága és tisztasága, ahol az ötlet, a köznapban legegyügyűbb lelkekből is csodálatos magasságokat fut meg.
Aztán kártyavető hölgyek és színésznők lábainál hentergő zsurnaliszták,
ideggyilkos redakciók. És szülőfölded, Szabolcs vezér országa, a Nyírség
buckái, bokortanyái, ez a furcsa vidék, a szertelenségek, kiáltó ellentétek
helye, ahol a fogyatkozó ezerholdas kiskirályok esztelen tékozlása mellett a
józan tirpák évtizedekkel előzi meg a nemzetgazdászati reformokat és
szervezkedést, ahol úgy reformálják meg ármányosan a magyarok az eklézsia katolikát, hogy a pápának is meglegyen a magáé és tovább
miséznek, de magyar nyelven, ahol a kaftános zsidó nem kerüli a kapát-kaszát és
falvakat népesít be, de az első száz holdnál meg zsakettnél már túltesz
tékozlásban és duhajságban a bennszülött dzsentrin ...
Ez a
csodálatos világ, a te írásaid világa, amit a köznapból boszorkánymester
módjára bűvölsz emberek elé, akik benne, vagy mellette élvén és látván, mégsem
látják meg nélküled.
Boldog
Isten! mennyivel fakóbb, köznapibb maradt volna a világ nagy része előttem is s
bizonyára ezer más előtt, ha újjá, mássá, színesebbé, ilyenné nem teremted
soraiddal.
Én,
Kedves Bátyám, mondom, hogy méltóbb csokrot Neked nem tudok ezer szóvirágból
sem kötni ünneplésedre, mintha csak azt ismétlem meg újólag, hogy amikor még az
olvasók legfelületesebbje voltam, amikor még Ponson
du Terrail hét kötetei mellett kucorogtam félnapokat,
akkor kapott meg furcsa ízével, zamatával, kritikák befolyása nélkül,
varázslatod a betűkben, úgy, hogy annyi éven át semmit se veszítsen üdeségéből
ez a varázs.
A
tudatos, jóindulatú műértőt vesztegetni meg mélyenjáró különös művészettel, az
még mindig nem akkora siker, mint az, mikor indolens, felszínes laikust vezetsz
rá az élet nem sejtett szépségeire.
Azt
hiszem, ez az igazi siker és jutalom. Kedves Bátyám, amit író elkönyvelhet
magának. Azok a hangtalan sikerek, mint ahogy a színházban sokkal inkább beszél
a megilletődöttség csöndje a hatásról, amikor a nézők elfelejtenek tapsolni,
mint a mondva is csinálható tapsvihar. ..
Hát, hogy
kívülem még sok ezeren gondolnak így vissza órákra,
amikben, műveidet olvasván, az áhítat csöndje támadt lelkűkben, az nem szorul
bizonygatásra.
Ez a pár
szó ezeknek a mélyre szállott érzéseknek kíván szerény visszhangja lenni.
Nem tudom
miért, de mindennél méltóbbnak érzem Hozzád, ha itt, most, születésed ötvenedik
évfordulóján nem a kivételesek és értők nevében igyekszem hangokat keresni
magasztalásodra, hanem azoknak a névtelen olvasóidnak háláját és szeretetét
tolmácsolom Neked, akik közé valaha magam is tartoztam s könnyen tudok ma is
tartozni. Így köszöntelek!
*
Én magam,
be kell vallanom, sosem voltam Krúdy Gyulával puszipajtásságban.
Amúgy
folytattunk csöndes, komoly társalgást együtt, leginkább az Otthon körben. Meg
hát görnyedtünk a bakk-asztal körül egymás
szomszédságában és ugyanúgy italoztunk is. De mindig csak társaságban.
Nincs
miért hánytorgassam ennek okát. Így volt!
Krúdy
pedig sok ember között nem nyílt meg, nem vitte a szót. Főleg kartársak között.
Egyszerű polgárok társaságában már igen! Kedélyessé vált, még dalolt is. Vagy
pedig aztán egy-egy kartársával, akiket szeretett, közöttük Babay
József volt az elsőszámú barátja és ivócimborája.
Ő
közvetített nekem hamisítatlan Krúdy-eseteket, hitelesen.
Babay József, népszerű, kedves írónk, meg én is, több ízben szolgáltuk
a szórakoztató ipart. Nem esett le egyikünk fejéről sem a babérkoszorú amiatt,
hogy a zongora előtt, vagy gitárral a kézben mulattattuk a nagyérdeműt.
Nem
sokkal szomorú és korai halála előtt, két fröccs között, mint szakmabelinek
meséli Babay Jóska nekem:
– Megyek egyszer, tudod, a körúton, hát valaki hátulról vállam közé
bök. Visszafordulok. Hát Krúdy Gyula!
– Hej, te csibész, be örülök, hogy találkozom veled! – kezdi Gyula
bácsi.
– Hát még én! – feleltem boldogan.
– Nanana! Csak vissza ne szippantsd! – mondja Krúdy. – Tudniillik
nincs egy vasam sem és megöl a szomjúság, míg valami vérszopótól kerítek.
– Hát, sajnos, pénzem nekem sincs! – felelem. – Ellenben inni ihatsz
velem. Gyula bácsi, amennyi belénk fér. Csak ide kell ellibegnünk Óbuda
elejére. Valamikor ott zongoráztam a Nyulacska című kocsmában. A tulaj most is
visszasír. Visszacsábítana, mert szerettek a vendégek. És ha belépek, kérés
nélkül hozza a tütüt.
– Ajj, ezt már menetközben is
elmondhattad volna! – lök előre Gyula bácsi.
Ismerted
őt? Vágtatunk a villamoshoz és tíz perc múlva a Nyulacskában ülünk.
A tulaj
máris helyezi elénk a lityis üveget. Bemutatom Krúdynak. Egész odavan a
megtiszteltetéstől. Nem is mer előhozakodni előtte nekem azzal, hogy mint írót
visszacsábítson.
Na,
leöntjük gyorsan a bort. Gyula bácsi éppen rám sandít kérdőleg: jön-e még valami
nedű?
Egyszerre
bebukik az ajtón a legjobb régi vendégem. Egy gazdag kárpitos. Tudod?...
Kefekötő, famegmunkáló, asztalos, kárpitos, ezek a legjobb ivók, mert szőrrel,
porral szárítják ki a torkukat.
– Hűha! Művész úr! Visszajöttél mégis? – ujjong nekem a kárpitos.
Aztán máris kiabál a csaplárnak: – Gyerünk csak ide két lityit! Ha megengedik
az urak?
Gyula
bácsi már közben megrúgta a lábam az asztal alatt és dünnyögi:
– Ez már döfi! Hogyne engednénk meg! – mondja hangosan a
kárpitosnak. – Legyen szerencsénk!
Hozzák a
bort. Koccintunk. Valamit pöntyögünk a kárpitossal.
Abban már kotyogott egy kis ital. Hát azzal kezdi nekem:
– Mindig gondoltam, hogy csak még egyszer hallanám itt a zongorán
azt a „Kétszer nyílik az akácfa virága ...”
De ezt
már bömböli is a kárpitos ... Tudod? ... Hát én kicsit feszengek Krúdy előtt és
makogom a kárpitosnak:
– Ide figyelj, kedves jó komám! Ő a legnagyobb magyar író! Krúdy
Gyula. És most már én is írással foglalkozom!...
Krúdy
erre szinte színét váltja, úgy förmed rám:
– Micsoda író?... Irtózol a becsületes keresettől, te csibész?
Ugorsz rögtön a zongorához?
Tán föl
is lök székestől Gyula bácsi, ha nem pattanok fel.
Na erre
kezdődik a ricsaj. A kárpitos üvölti egyre-másra a nótáit. És minden
ivásszünetben öt pengőt, tíz pengőt tesz a zongorára. Én illendőségből ott
hagynám. De Gyula bácsi fölkel és zsebre vágja a pénzt.
Mit
meséljem tovább! A kárpitos letejelt vagy huszonöt pengőt és az összes cehhet vállalta. Végre aztán kész lett. Csukladozott,
bóbiskolt. Gyula bácsi rázta le őt és kilógtunk.
– Na most gyere, iszunk egy jó, rumos feketét, itt közel van egy
elegáns bár. Onnan aztán hazamegyünk! – vezényelt Gyula bácsi.
Így is
volt. Csak persze az egy feketéből három lett. Úgy hogy végül, amikor
kikecmeregtünk a levegőre újra, Gyula bácsi a zsebébe nyúl, megszámolja a
maradék pénzt és azt mondja:
– Hát sajnos fiam, ez csak három pengő ösznye-visznya!
Éppen kapupénzünk van. Nesze egyötven! Elutasítottad
volna, te borjú ezt a becsületes keresményt? Ha nem vagyok melletted!...
Hát ez
volt Gyula bácsi, isten nyugtassa őt! – fejezte be Babay
Jóska.
Történt
pedig ez, mint említettem, négy nappal Babay József
váratlan és bizonyos oldaláról nézve különösképpen megrendítő halála előtt.
(Alföld /Debrecen/, 1964/4. 321-324. p.)