TERSÁNSZKY J. JENŐ

Krúdy Gyula emlékezete

Ha ért valami meglepetésszerűen életemben, akkor az a Korona Kávéházban történt, az akkori Andrássy úton.

Ott ültek a Nyugat szerkesztői és fogadták az írókat. Amikor észrevesznek, szinte karban hívnak:

Jó hogy itt vagy. Már írni akartunk neked.

Miről van szó, uraim?

Józsikám! – mondja Gellért Oszkár. – Krúdy Gyula ötven éves! Neked kell írnod róla nekünk egy szép méltatást.

Dehát alázattal kérlek benneteket! – akartam elhárítani a nekem szögezett kopját: – Krúdy Gyula sokkal különb magasztalót igényelne nálam, aki hát sem társadalmilag, sem az írók karában nem foglalok el olyan helyzetet, ami illő súlyt adjon cikkemnek.

Tévedsz! – csaptak rám. – Krúdy Gyulának az a hang, az a modor becses, amit te képviselsz, ő nem szereti azt a szokványos irodalmi áradozást.

Nadehát itt egy olyan fajta ünneplésről van szó, amit fönntartom, nálam jelentékenyebb személyre kell bíznotok. Itt van Kosztolányi, Ambrus Zoltán, Kárpáti Aurél, Halász Gyula, sőt Márai Sándor is ...

Erre a szerkesztők közbekacagtak. Aztán Osvát Ernő szava hangzott felém a vigadásból:

Látod, magad fogod meg magadat, Józsi Jenő. Nemrégen te mesélted nekünk el éppen, mi történt Krúdy és Márai között az óbudai Kéhli vendéglőben. Mit mutat ez? Krúdyt émelyíti a dagályos magasztalás. Napokig kacagtunk itt azon a jeleneten.

Milyen volt ez a jelenet?

Krúdy és Márai együtt poharaznak a Kéhliben. Krúdy szokása szerint félrehajtott fejjel ül és szívja cigarettáját, hallgatagon, meg hát időnként hörpint a borából.

Márai beszél. Mégpedig kimerítően azt tárgyalja: milyen igézetes hatású reá nézve és bizonyára mindenkire Krúdy Gyulának minden sora.

Krúdynak az is szokása volt, hogy egyedül ülve is, hébekorba bólogatott, mintegy a saját mélázatának. Márait ez még jobban föllelkezte a Krúdy írásainak magasztalására. Egyszer aztán megáll a szava és így szövegezi a kérdést Krúdynak:

Ugye-ugye így gondolod ezt te is, Gyula bácsi?

Mit? – kérdi vissza Krúdy.

Hát hiszen bólintottál rá, amit mondtam! Vagy nem azt gondoltad? – áll vitára készen Krúdyval szemben Márai. Majd, mert Krúdy késik a válaszával, hozzáfűzi még egyszer: – Vagy nem azt gondoltad?

Krúdy erre így felel:

Hát kérlek, én azon gondolkodtam, mi teszi azt, hogy van egy deci bor és vízzel kisfröccs, van két deci bor és vízzel nagyfröccs, van három deci bor és vízzel ez a házmester? ... de aztán már a fél liter bor jön, négy deci bort senki sem rendel, nincs is pohár, nincs is üveg hozzá, minek hagyják ki a négy decit?... Babonából?

Márai paffá lesz. Kacagni is elfelejt!...

Ezt meséltem el a Nyugaték nagy vigasságára, nemrég. Ám most komolyan rám olvassák, hogy: bízzak benne, Krúdy Gyulának egyetlen írótársa írhat ötvenedik születésnapjára ínye szerint, és ez én vagyok!

Szóval rávettek végül is.

Nekifeküdtem a méltatásnak, amitől úgy berzenkedtem eleve. Mert egyáltalán a fejtegető írásmódtól kezdettől fogva idegenkedem és néha valóban keserves nehézségek elé állított.

Itt azonban az történt velem, hogy egyetlen könnyű lendületben szinte fejtörés nélkül ömlöttek papírra a sorok tollamból.

*

Krúdy Gyula ötven éves

 

Kedves Bátyám! Közel állok hozzá, hogy hebegő tacskónak érezzem magam, amikor jubileumodon itt a Nyugatban megköszöntésedre vállalkozom.

Ilyenkor az ember önkéntelen emlékeket kotorász föl. S bennem még elevenen él egynéhány novelláddal szerzett különös lelki élményem, amiket még kurta nadrágban vagy nem sokkal utóbb vettem Tőled.

Hiszen mindenkinek ebből az időből a legelevenebbek és leghímesebbek az emlékei. Huszonöt év távlatából zengenek vissza bennem sorok, képek a tieidből és leng körül az a fura varázs általuk, ami most sem más, ha valamelyik könyved kezembe jut, legföllebb nem tudom úgy megőrizni, mint az első nehány mását.

Azok az akkor ismert Lusta Gaálok most is úgy nyújtózkodnak előttem és kerekednek föl messzi útra, ami tönkreteszi őket, mintha valamikor találkoztam volna velük az életben, nem pedig könyvedben olvastam volna róluk. Sőt talán elevenebbek azoknál az embereknél is, akikkel az életben találkoztam.

Mert mi volna más a művészet, a nagy, igazi művészet, ha nem ez?

Nem tudok pamlagra feküdni rossz kedvvel, hogy eszembe ne jusson az a mondatod, hogy a „bánat már olyan természetű, hogy a pamlagra húzza az ember fejét”.

Aztán egyéb képek. Csikorgóban, éjben, havas utakon sikló csörgős szánkó, amely magányos, puskás urat visz, akiért a ruszka lány megvérezi hímzett ködmönében fehér keblét, mert társnője tetszik, nem ő.

És a kisvárosi ficsurak, galambtekintetű vénhedő kisasszonyok, kis kocsmák bizarr, bor- és dohánygőzös levegője, amiben zsenik kallódnak el, ahol a trágár mókák, vad danolászás, duhajkodás mögött ott ólálkodik a lélek legmélyén a szüntelen zokogás, valami furcsa tisztaság, jóság, az esett emberek jósága és tisztasága, ahol az ötlet, a köznapban legegyügyűbb lelkekből is csodálatos magasságokat fut meg. Aztán kártyavető hölgyek és színésznők lábainál hentergő zsurnaliszták, ideggyilkos redakciók. És szülőfölded, Szabolcs vezér országa, a Nyírség buckái, bokortanyái, ez a furcsa vidék, a szertelenségek, kiáltó ellentétek helye, ahol a fogyatkozó ezerholdas kiskirályok esztelen tékozlása mellett a józan tirpák évtizedekkel előzi meg a nemzetgazdászati reformokat és szervezkedést, ahol úgy reformálják meg ármányosan a magyarok az eklézsia katolikát, hogy a pápának is meglegyen a magáé és tovább miséznek, de magyar nyelven, ahol a kaftános zsidó nem kerüli a kapát-kaszát és falvakat népesít be, de az első száz holdnál meg zsakettnél már túltesz tékozlásban és duhajságban a bennszülött dzsentrin ...

Ez a csodálatos világ, a te írásaid világa, amit a köznapból boszorkánymester módjára bűvölsz emberek elé, akik benne, vagy mellette élvén és látván, mégsem látják meg nélküled.

Boldog Isten! mennyivel fakóbb, köznapibb maradt volna a világ nagy része előttem is s bizonyára ezer más előtt, ha újjá, mássá, színesebbé, ilyenné nem teremted soraiddal.

Én, Kedves Bátyám, mondom, hogy méltóbb csokrot Neked nem tudok ezer szóvirágból sem kötni ünneplésedre, mintha csak azt ismétlem meg újólag, hogy amikor még az olvasók legfelületesebbje voltam, amikor még Ponson du Terrail hét kötetei mellett kucorogtam félnapokat, akkor kapott meg furcsa ízével, zamatával, kritikák befolyása nélkül, varázslatod a betűkben, úgy, hogy annyi éven át semmit se veszítsen üdeségéből ez a varázs.

A tudatos, jóindulatú műértőt vesztegetni meg mélyenjáró különös művészettel, az még mindig nem akkora siker, mint az, mikor indolens, felszínes laikust vezetsz rá az élet nem sejtett szépségeire.

Azt hiszem, ez az igazi siker és jutalom. Kedves Bátyám, amit író elkönyvelhet magának. Azok a hangtalan sikerek, mint ahogy a színházban sokkal inkább beszél a megilletődöttség csöndje a hatásról, amikor a nézők elfelejtenek tapsolni, mint a mondva is csinálható tapsvihar. ..

Hát, hogy kívülem még sok ezeren gondolnak így vissza órákra, amikben, műveidet olvasván, az áhítat csöndje támadt lelkűkben, az nem szorul bizonygatásra.

Ez a pár szó ezeknek a mélyre szállott érzéseknek kíván szerény visszhangja lenni.

Nem tudom miért, de mindennél méltóbbnak érzem Hozzád, ha itt, most, születésed ötvenedik évfordulóján nem a kivételesek és értők nevében igyekszem hangokat keresni magasztalásodra, hanem azoknak a névtelen olvasóidnak háláját és szeretetét tolmácsolom Neked, akik közé valaha magam is tartoztam s könnyen tudok ma is tartozni. Így köszöntelek!

*

Én magam, be kell vallanom, sosem voltam Krúdy Gyulával puszipajtásságban.

Amúgy folytattunk csöndes, komoly társalgást együtt, leginkább az Otthon körben. Meg hát görnyedtünk a bakk-asztal körül egymás szomszédságában és ugyanúgy italoztunk is. De mindig csak társaságban.

Nincs miért hánytorgassam ennek okát. Így volt!

Krúdy pedig sok ember között nem nyílt meg, nem vitte a szót. Főleg kartársak között. Egyszerű polgárok társaságában már igen! Kedélyessé vált, még dalolt is. Vagy pedig aztán egy-egy kartársával, akiket szeretett, közöttük Babay József volt az elsőszámú barátja és ivócimborája.

Ő közvetített nekem hamisítatlan Krúdy-eseteket, hitelesen.

Babay József, népszerű, kedves írónk, meg én is, több ízben szolgáltuk a szórakoztató ipart. Nem esett le egyikünk fejéről sem a babérkoszorú amiatt, hogy a zongora előtt, vagy gitárral a kézben mulattattuk a nagyérdeműt.

Nem sokkal szomorú és korai halála előtt, két fröccs között, mint szakmabelinek meséli Babay Jóska nekem:

Megyek egyszer, tudod, a körúton, hát valaki hátulról vállam közé bök. Visszafordulok. Hát Krúdy Gyula!

Hej, te csibész, be örülök, hogy találkozom veled! – kezdi Gyula bácsi.

Hát még én! – feleltem boldogan.

Nanana! Csak vissza ne szippantsd! – mondja Krúdy. – Tudniillik nincs egy vasam sem és megöl a szomjúság, míg valami vérszopótól kerítek.

Hát, sajnos, pénzem nekem sincs! – felelem. – Ellenben inni ihatsz velem. Gyula bácsi, amennyi belénk fér. Csak ide kell ellibegnünk Óbuda elejére. Valamikor ott zongoráztam a Nyulacska című kocsmában. A tulaj most is visszasír. Visszacsábítana, mert szerettek a vendégek. És ha belépek, kérés nélkül hozza a tütüt.

Ajj, ezt már menetközben is elmondhattad volna! – lök előre Gyula bácsi.

Ismerted őt? Vágtatunk a villamoshoz és tíz perc múlva a Nyulacskában ülünk.

A tulaj máris helyezi elénk a lityis üveget. Bemutatom Krúdynak. Egész odavan a megtiszteltetéstől. Nem is mer előhozakodni előtte nekem azzal, hogy mint írót visszacsábítson.

Na, leöntjük gyorsan a bort. Gyula bácsi éppen rám sandít kérdőleg: jön-e még valami nedű?

Egyszerre bebukik az ajtón a legjobb régi vendégem. Egy gazdag kárpitos. Tudod?... Kefekötő, famegmunkáló, asztalos, kárpitos, ezek a legjobb ivók, mert szőrrel, porral szárítják ki a torkukat.

Hűha! Művész úr! Visszajöttél mégis? – ujjong nekem a kárpitos. Aztán máris kiabál a csaplárnak: – Gyerünk csak ide két lityit! Ha megengedik az urak?

Gyula bácsi már közben megrúgta a lábam az asztal alatt és dünnyögi:

Ez már döfi! Hogyne engednénk meg! – mondja hangosan a kárpitosnak. – Legyen szerencsénk!

Hozzák a bort. Koccintunk. Valamit pöntyögünk a kárpitossal. Abban már kotyogott egy kis ital. Hát azzal kezdi nekem:

Mindig gondoltam, hogy csak még egyszer hallanám itt a zongorán azt a „Kétszer nyílik az akácfa virága ...”

De ezt már bömböli is a kárpitos ... Tudod? ... Hát én kicsit feszengek Krúdy előtt és makogom a kárpitosnak:

Ide figyelj, kedves jó komám! Ő a legnagyobb magyar író! Krúdy Gyula. És most már én is írással foglalkozom!...

Krúdy erre szinte színét váltja, úgy förmed rám:

Micsoda író?... Irtózol a becsületes keresettől, te csibész? Ugorsz rögtön a zongorához?

Tán föl is lök székestől Gyula bácsi, ha nem pattanok fel.

Na erre kezdődik a ricsaj. A kárpitos üvölti egyre-másra a nótáit. És minden ivásszünetben öt pengőt, tíz pengőt tesz a zongorára. Én illendőségből ott hagynám. De Gyula bácsi fölkel és zsebre vágja a pénzt.

Mit meséljem tovább! A kárpitos letejelt vagy huszonöt pengőt és az összes cehhet vállalta. Végre aztán kész lett. Csukladozott, bóbiskolt. Gyula bácsi rázta le őt és kilógtunk.

Na most gyere, iszunk egy jó, rumos feketét, itt közel van egy elegáns bár. Onnan aztán hazamegyünk! – vezényelt Gyula bácsi.

Így is volt. Csak persze az egy feketéből három lett. Úgy hogy végül, amikor kikecmeregtünk a levegőre újra, Gyula bácsi a zsebébe nyúl, megszámolja a maradék pénzt és azt mondja:

Hát sajnos fiam, ez csak három pengő ösznye-visznya! Éppen kapupénzünk van. Nesze egyötven! Elutasítottad volna, te borjú ezt a becsületes keresményt? Ha nem vagyok melletted!...

Hát ez volt Gyula bácsi, isten nyugtassa őt! – fejezte be Babay Jóska.

Történt pedig ez, mint említettem, négy nappal Babay József váratlan és bizonyos oldaláról nézve különösképpen megrendítő halála előtt.

 

(Alföld /Debrecen/, 1964/4. 321-324. p.)