Becsületes keresmény

Babay József, népszerű kedves írónk, meg én is, többízben szolgáltuk a szórakoztató ipart. Nem esett le egyikünk fejéről sem a babérkoszorú amiatt, hogy a zongora előtt, vagy gitárral a kézben mulattattuk a nagyérdeműt.

Nem sokkal szomorú és korai halála előtt, két fröccs között, mint szakmabelinek meséli Jóska:

—Megyek egyszer, tudod, a körúton, hát valaki hátulról vállam közé bök. Visszafordulok. Hát Krudy Gyula!

—Hej, te csibész, be örülök, hogy találkozom veled! – kezdi Gyula bácsi.

—Hát még én! – felelem boldogan.

—Nanana! Csak vissza ne szippantsd! – mondja Krudy.

—Tudniillik nincs egy vasam sem és megöl a szomjúság, míg valami vérszopótól kerítek.

—Hát, sajnos, pénzem nekem sincs! – felelem. – Ellenben inni ihatsz velem, Gyula bácsi, amennyi belénk fér. Csak ide kell ellibegnünk Óbuda elejére. Valamikor ott zongoráztam a Nyulacska című kocsmában. A tulaj most is visszasír. Visszacsábítana, mert szerettek a vendégek. És ha belépek, kérés nélkül hozza a tütüt.

—Ajj, ezt már menetközben is elmondhattad volna! – lök előre Gyula bácsi.

Ismerted őt? Vágtatunk a villamoshoz és tíz perc múlva a Nyulacskában ülünk. A tulaj máris helyezi elénk a lityis üveget. Bemutatom Krudynak. Egész odavan a megtiszteltetéstől. Nem is mer előhozakodni előtte nekem azzal, hogy mint írót visszacsábítson.

Na, leöntjük gyorsan a bort. Gyula bácsi éppen rámsandít kérdőleg: jön-e még valami nedű?

Egyszerre bebukik az ajtón a legjobb régi vendégem. Egy gazdag kárpitos. Tudod? ...

Kefekötő, famegmunkáló, asztalos, kárpitos, ezek a legjobb ivók, mert szőrrel, porral szárítják ki a torkukat.

—Huha! Művész úr! Visszajöttél mégis? – ujjong nekem a kárpitos. Aztán máris kiabál a csaplárnak: – Gyerünk csak ide két lityit! Ha megengedik az urak?

Gyula bácsi már közben megrúgja a lábam az asztal alatt és dünnyögi:

—Ez már döfi! Hogyne engednénk meg! – mondja hangosan a kárpitosnak. – Legyen szerencsénk!

Hozzák a bort. Koccintunk. Valamit pöntyögünk a kárpitossal. Abban már kotyogott egy kis ital. Hát azzal kezdi nekem:

—Mindég gondoltam, hogy csak még egyszer hallanám itt a zongorán azt a „Kétszer nyílik az akácfa virága ...”

De ezt már bömböli is a kárpitos ... Tudod? ... Hát én, kicsit feszengek Krudy előtt és makogom a kárpitosnak:

—Ide figyelj, kedves jó komám! Ő a legnagyobb magyar író! Krudy Gyula. És most már én is írással foglalkozom! ...

Krúdy erre szinte színét váltja, úgy förmed rám:

—Micsoda író? ... Irtózol a becsületes keresettől, te csibész? Ugorsz rögtön a zongorához?

Tán föl is lök székestől Gyula bácsi, ha nem pattanok fel.

Na erre kezdődik a ricsaj. A kárpitos üvölti egyre-másra a nótáit. És minden ivásszünetben öt pengőt, tíz pengőt tesz a zongorára. Én illendőségből otthagynám. De Gyula bácsi fölkel és zsebrevágja a pénzt.

Mit meséljem tovább! A kárpitos letejelt vagy huszonöt pengőt és az összes cehhet vállalta. Végre aztán kész lett. Csukladozott, bóbiskolt. Gyula bácsi rázta le őt és kilógtunk.

—Na most gyere, iszunk egy jó, rumos feketét, itt közel van egy elegáns bár. Onnan aztán hazamegyünk! – vezényelt Gyula bácsi.

Így is volt. Csak persze az egy feketéből három lett. Úgy hogy végül, amikor kikecmeregtünk a levegőre újra, Gyula bácsi a zsebébe nyúl és számolja a maradék pénzt és azt mondja:

—Hát, sajnos, fiam, ez csak három pengő össznye-vissznya. Éppen kapupénzünk van. Nesze egy ötven! Elutasítottad volna, te borjú, ezt a becsületes keresményt, ha nem vagyok melletted!

—Na mit szólsz? – fejezte be Jóska szaktársam: – Hát ez volt Gyula bácsi! ... Jó? ... Mi?...

Tersánszky J. Jenő

(Ludas Matyi, 1958/9. /február 27./ 11. p.)