[…]

*

 

De meséljek róla [Móritz Zsigmond] egy más beállítású, mulatságosabb esetet. A Nyugat ülte huszonötödik évfordulóját, nagy nyilvános ünnepség keretében. Jászai Mari és Rózsahegyi Kálmán szavalt. Amellett természetes, hogy az emelvényre vonult minden jelentősebb író is.

Hát ott nyüzsgünk, kicsik-nagyok, a föllépés előtt. Legtöbbünk papírral a kezében biflázik. Az izgulat elég nagyra csap ebben a hadban. Hiszen nem hivatásos, gyakorlott előadók gyűltek ide. Sok a félénk szobatudós. Őszinte reszketést, szurkolást is lehet megállapítani egyes szereplőkön.

Nahát, ebbe a társaságba küldte el fiatal, nagy becsvágyú tudósítóját egyik képes színházi újság élelmes szerkesztője. Feladata: vegyen ki nyilatkozatokat az írókból, hogy micsoda hatással van lelkületükre az, ha nem műveik útján, távolból, hanem közvetlen, személyileg lépnek érintkezésbe a nyájas olvasókkal?

– A nagy neveket beszéltesd, fiam, jó hosszan. Amit csak ki tudsz sajtolni belőlük!

Ez a szerkesztői utasítás. Érthető. A két légy egy csapásra esete. A szóbeli nyilatkozat egészen ingyen kézirat a lapnak, sőt az írók hálásak a közlésért.

Hát a fiatal, ügyes újdondász furakodik, nyomakodik odafele a nagyságokhoz. Jegyzőkönyvébe szorgalmasan firkantja le gyorsírással a nyilatkozatokat.

[…]

Nosza! Már ront is neki Krúdy Gyulának az ifjú.

Krúdy egykedvűen mélázik. És érdekesen fejtegeti:

– Hát tudod, édes kisöcsém, kedves dolog, hogy így beszélgetésre van alkalma valakinek, író létére, olvasóival, csak hát az emelvény, a túl sok ember, az olyan rideg dolog. Ha fröccsöt tennénk magunk közé, és úgy csevegnénk, az lenne bűbájosabb... Ha már erről van szó! Mi a fenének várni ilyen soká itten, szárazon... De ezt ne írd bele, hé! Mert összemorzsollak! ...

[…]

 

(Tersánszky J. Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan.
Bp. 1962, Magvető. 170-172. p.)