[…]
*
De meséljek róla [Móritz Zsigmond] egy más beállítású, mulatságosabb esetet.
A Nyugat ülte huszonötödik évfordulóját, nagy nyilvános ünnepség
keretében. Jászai Mari és Rózsahegyi Kálmán szavalt. Amellett természetes, hogy
az emelvényre vonult minden jelentősebb író is.
Hát ott
nyüzsgünk, kicsik-nagyok, a föllépés előtt. Legtöbbünk papírral a kezében
biflázik. Az izgulat elég nagyra csap ebben a hadban.
Hiszen nem hivatásos, gyakorlott előadók gyűltek ide. Sok a félénk szobatudós.
Őszinte reszketést, szurkolást is lehet megállapítani egyes szereplőkön.
Nahát, ebbe a
társaságba küldte el fiatal, nagy becsvágyú tudósítóját egyik képes színházi
újság élelmes szerkesztője. Feladata: vegyen ki nyilatkozatokat az írókból,
hogy micsoda hatással van lelkületükre az, ha nem
műveik útján, távolból, hanem közvetlen, személyileg lépnek érintkezésbe a
nyájas olvasókkal?
– A nagy neveket
beszéltesd, fiam, jó hosszan. Amit csak ki tudsz sajtolni belőlük!
Ez a szerkesztői
utasítás. Érthető. A két légy egy csapásra esete. A szóbeli nyilatkozat egészen
ingyen kézirat a lapnak, sőt az írók hálásak a közlésért.
Hát a fiatal,
ügyes újdondász furakodik, nyomakodik odafele a nagyságokhoz. Jegyzőkönyvébe
szorgalmasan firkantja le gyorsírással a nyilatkozatokat.
[…]
Nosza! Már ront
is neki Krúdy Gyulának az ifjú.
Krúdy egykedvűen
mélázik. És érdekesen fejtegeti:
– Hát tudod, édes
kisöcsém, kedves dolog, hogy így beszélgetésre van alkalma valakinek, író
létére, olvasóival, csak hát az emelvény, a túl sok ember, az olyan rideg
dolog. Ha fröccsöt tennénk magunk közé, és úgy csevegnénk, az lenne
bűbájosabb... Ha már erről van szó! Mi a fenének
várni ilyen soká itten, szárazon... De ezt ne írd
bele, hé! Mert összemorzsollak! ...
[…]
(Tersánszky
J. Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan.
Bp. 1962, Magvető. 170-172. p.)