KRÚDY:
ARANYIDŐK
Szeretném közölni Krúdy Gyula kis regénye olvasásán
érzett örömömet, mielőtt még a megjelenő könyvet méltatnák. De istenemre, nem
jutnak eszembe, csak afféle szaggatott, egyszerű megállapítások.
Nos, hisz úgy van, az szokott
dadogni, azt hagyja cserben a hangja, aki túltelítődött érzésekkel és a
betanult szó ömlik folyékonyan.
Különben ez a regény is olyan. Írója is alighanem úgy
lehetett vele. Ott érzik ezeknek a drágalátos soroknak a kuszaságán a foganásuk
heve. Ahogy a könnyes, bohókás, eleven emlékek megrohanták az írót, mint ahogy cábér gyerekhad, ujjongva és szepegve csimpajog
a papán, aki valami nagy látványosságra viszi őket hazulról.
Az ifjúságtól kótyagos Budapest dúdol ebben a
történetben. Valóban, az ifjúság tékozló készségével. Mert nem ezt a néhány oldalt,
de háromannyit bírna el a regény meséje anélkül, hogy egy pillanatra
fárasztana, vagy untatna.
Pedig mondom, az író szinte semmit sem tesz, hogy
beossza, taglalja mondandóját. Ott hagyja könnyelműen az úgynevezett érdekfeszítő
mozzanatokat és elmélázik, el bíbelődik semmiségeken.
Nem harangoz eléje nagy és különös tragédiáknak. Nem készít vázlatot egy-egy
hatásos képnek, Úgy, hogy néha szemöldünk jön
ráncolni, ekkora léhaságon.
Csakhogy szó sincs róla, hogy igazunk lenne. Mert
meglehet, hogy ebből a regény anyagból két kötet is futott volna, de ennek a
kis regénynek a legnagyobb ereje, bája éppen ez a fura elbeszélésmód. Igen. Ez
a látszólagos hanyagság valami egészen szokatlan zamatot ad a regénynek. Valami
üdeséget. Valami csalafinta nyereséget, ami izgat, ami megzavar, istenem,
amilyen az ifjúság.
Ez van ebben az írásban: ifjúság!
Szinte az az érzésem, hogy kár
a mai rohadt időkbe, a múzsáknak ez a kis igazi szülötte.
Aranykönyvbe kellene leírni, és ezüst szekrénybe zárni és
nem mutatni meg csak kiválogatott szemeknek.
TERSÁNSZKY
J. JENŐ
(Nyugat, 1923/9. /május 1./ I. 649-650. p.)