KRÚDY: ARANYIDŐK

 

Szeretném közölni Krúdy Gyula kis regénye olvasásán érzett örömömet, mielőtt még a megjelenő könyvet méltatnák. De istenemre, nem jutnak eszembe, csak afféle szaggatott, egyszerű megállapítások.

Nos, hisz úgy van, az szokott dadogni, azt hagyja cserben a hangja, aki túltelítődött érzésekkel és a betanult szó ömlik folyékonyan.

Különben ez a regény is olyan. Írója is alighanem úgy lehetett vele. Ott érzik ezeknek a drágalátos soroknak a kuszaságán a foganásuk heve. Ahogy a könnyes, bohókás, eleven emlékek megrohanták az írót, mint ahogy cábér gyerekhad, ujjongva és szepegve csimpajog a papán, aki valami nagy látványosságra viszi őket hazulról.

Az ifjúságtól kótyagos Budapest dúdol ebben a történetben. Valóban, az ifjúság tékozló készségével. Mert nem ezt a néhány oldalt, de háromannyit bírna el a regény meséje anélkül, hogy egy pillanatra fárasztana, vagy untatna.

Pedig mondom, az író szinte semmit sem tesz, hogy beossza, taglalja mondandóját. Ott hagyja könnyelműen az úgynevezett érdekfeszítő mozzanatokat és elmélázik, el bíbelődik semmiségeken. Nem harangoz eléje nagy és különös tragédiáknak. Nem készít vázlatot egy-egy hatásos képnek, Úgy, hogy néha szemöldünk jön ráncolni, ekkora léhaságon.

Csakhogy szó sincs róla, hogy igazunk lenne. Mert meglehet, hogy ebből a regény anyagból két kötet is futott volna, de ennek a kis regénynek a legnagyobb ereje, bája éppen ez a fura elbeszélésmód. Igen. Ez a látszólagos hanyagság valami egészen szokatlan zamatot ad a regénynek. Valami üdeséget. Valami csalafinta nyereséget, ami izgat, ami megzavar, istenem, amilyen az ifjúság.

Ez van ebben az írásban: ifjúság!

Szinte az az érzésem, hogy kár a mai rohadt időkbe, a múzsáknak ez a kis igazi szülötte.

Aranykönyvbe kellene leírni, és ezüst szekrénybe zárni és nem mutatni meg csak kiválogatott szemeknek,

TERSÁNSZKY J. JENŐ

 

(Nyugat, 1923/9. /május 1./ I. 649-650. p.)