KRÚDY GYULA ÖTVEN ÉVES
Kedves Bátyám, közel állok hozzá, hogy hebegő tacskónak
érezzem magam, mikor jubileumodon itt a Nyugatban megköszöntésedre vállalkozom.
Ilyenkor az ember önkéntelen emlékeket kotorász föl. S
bennem még elevenen él egynéhány novelláddal szerzett különös lelki élményem,
amiket még kurta nadrágban vagy nem sokkal utóbb vettem Tőled.
Hiszen mindenkinek ebből az időből a legelevenebbek és
leghímesebbek az emlékei. Huszonöt év távolából zengenek
vissza bennem sorok, képek a tieidből és leng körül
az a fura varázs általuk, ami most sem más, ha valamelyik könyved kezembe jut, legföllebb nem tudom úgy megőrizni, mint az első néhány
mását.
Azok az akkor megismert Lusta Gaálok
most is úgy nyújtózkodnak előttem és kerekednek föl messzi útra, ami
tönkreteszi őket, mintha valamikor találkoztam volna velük az életben, nem pedig könyvedben olvastam volna róluk. Sőt talán
elevenebbek azoknál az embereknél is, akikkel az életben találkoztam.
Mert mi volna más a művészet, a nagy, igazi művészet, ha
nem ez?
Nem tudok pamlagra feküdni rossz
kedvvel, hogy eszembe ne jusson az a mondatod, hogy a „bánat már olyan
természetű, hogy a pamlagra húzza az ember fejét.”
Aztán egyéb képek. Csikorgóban; éjben, havas utakon sikló
csörgős szánkó, amely magányos, puskás urat visz, akiért a ruszka
lány megvérezi hímzett ködmönében fehér keblét, mert társnője tetszik, nem ő.
És a kisvárosi ficsurak,
galambtekintetű vénhedő kisasszonyok, kis kocsmák bizarr, bor- és dohánygőzös
levegője, amiben zsenik kallódnak el, ahol a trágár mókák, vad danolászás,
duhajkodás mögött ott ólálkodik a lélek legmélyén a szüntelen zokogás, valami
furcsa tisztaság, jóság, az esett emberek jósága és tisztasága, ahol az ötlet,
a köznapban legegyügyűbb lelkekből is csodálatos
magasságokat fut meg. Aztán kártyavető hölgyek és színésznők lábainál hentergő
zsurnaliszták, ideggyilkos redakciók. És szülőfölded,
Szabolcs vezér országa, a Nyírség buckái, bokortanyái, ez a furcsa vidék, a
szertelenségek, kiáltó ellentétek helye, ahol a fogyatkozó ezerholdas
kiskirályok esztelen tékozlása mellett a józan tirpák évtizedekkel előzi meg a
nemzetgazdászati reformokat és szervezkedést; ahol úgy reformálják meg
ármányosan a magyarok az eklézsia katolikát, hogy a
pápának is meglegyen a magáé és tovább miséznek, de magyar nyelven, ahol a
kaftános zsidó nem kerüli a kapát-kaszát és falvakat népesít be és az első száz
holdnál meg zsakettnél már túltesz tékozlásban és duhajságban a bennszülött
dzsentrin...
Ez a csodálatos világ, a te írásaid világa, amit a
köznapból boszorkánymester módjára bűvölsz emberek elé, akik benne, vagy
mellette élvén és látván, mégsem látják meg nélküled.
Boldog Isten! mennyivel fakóbb,
köznapibb maradt volna a világ nagy része előttem is s bizonyára ezer más
előtt, ha újjá, mássá, színesebbé, ilyenné nem teremted soraiddal.
Én, Kedves Bátyám, mondom, hogy méltóbb csokrot Neked nem
tudok ezer szóvirágból sem kötni ünneplésedre, mintha csak azt ismétlem meg
újólag, hogy mikor még az olvasók legfelületesebbje voltam, mikor még Ponson du Terrail
hét kötetei mellett kucorogtam félnapokat, akkor kapott meg furcsa ízével,
zamatával, kritikák befolyása nélkül varázslatod a betűkben, úgy, hogy annyi
éven át semmit se veszítsen üdeségéből ez a varázs.
A tudatos, jóindulatú műértőt vesztegetni meg mélyenjáró,
különös művészettel, az még mindig nem akkora siker, mint az, mikor indolens,
felszínes laikust vezetsz rá az élet nem sejtett szépségeire.
Azt hiszem, ez az igazi siker és jutalom Kedves Bátyám,
amit író elkönyvelhet magának. Azok a hangtalan sikerek, mint ahogy a
színházban sokkal inkább beszél a megilletődöttség csöndje a hatásról, mikor a
nézők elfelejtenek tapsolni, mint a mondva is csinálható
tapsvihar.
Hát hogy kívülem még sok ezeren
gondolnak így vissza órákra, amikben, műveidet olvasván, az áhítat csöndje
támadt lelkükben, az nem szorul bizonygatásra.
Ez a pár szó ezeknek a mélyre szállott érzéseknek kíván
szerény visszhangja lenni.
Nem tudom miért, de mindennél méltóbbnak érzem Hozzád, ha
itt most születésed ötvenedik évfordulóján nem a kivételesek és értők nevében
igyekszem hangokat keresni magasztalásodra, hanem azoknak a névtelen olvasóidnak
háláját és szeretetét tolmácsolom Neked, akik közé valaha magam is tartoztam s könnyen tudok ma is tartozni. Így köszöntelek!
TERSÁNSZKY J. JENŐ
(Nyugat, 1928/21. /november 1./ II. 567-568. p.)