Krúdy Gyulát ötvenéves írói
jubileumán a Nyugatban én méltattam, szobra leleplezésén is én tartottam
emlékbeszédet róla.
Az Otthon-körben szoktam - ha futotta a pénzemből - vacsorázni és kártyázni
egészen hajnalig, Krúdyval egyazon asztalnál.
Hajnalban okvetlenül átmentünk a Newyorkba
reggelizni. Bablevest csülökkel. Kivált, mikor Tarján Vilmos újságíró
kartársunk vette át a vezetést, olyan remekül sehol sem reggelizhettél. Szét is
futott a híre, ragyogó külsejű vendégek gyűltek össze.
Tarján idején azonban Krúdy már más hajnali tanyákat szeretett.
Mint a Mester utcai, korát megelőző, önkiszolgáló kiskocsma. Tulajdonosa a nyugalomba vonult pincér, csapra vert
egy hordó bort, vendégei pedig - mind pincérek - fogták a poharat és csapoltak
bele tetszés szerint. Akadt közöttük elegáns, frakkos alak, de kopott, pecsétes
ruhájú, sőt ingujjas is. Pletykáltak, tárgyaltak. Más mesterségűt a gazda nem
fogadott. Kivételt csak Krúdyval tett. Ő pedig sűrűn forgolódott köztük. Mert
ki ismeri jobban az embert a pincérnél? Krúdy mérhetetlen bölcsességgel
felismerte ezt és ezért is járt ide.
(Tersánszky Józsi Jenő:
Emlékeim a Newyorkból… A Newyorktól a Hungáriáig.
Szerk. Konrádyné Gálos Magda.
Bp. 1965, Minerva. 79. p.)