Krúdy Gyulát ötvenéves írói jubileumán a Nyugatban én méltattam, szobra leleplezésén is én tartottam emlékbeszédet róla.

Az Otthon-körben szoktam - ha futotta a pénzemből - vacsorázni és kártyázni egészen hajnalig, Krúdyval egyazon asztalnál.

Hajnalban okvetlenül átmentünk a Newyorkba reggelizni. Bablevest csülökkel. Kivált, mikor Tarján Vilmos újságíró kartársunk vette át a vezetést, olyan remekül sehol sem reggelizhettél. Szét is futott a híre, ragyogó külsejű vendégek gyűltek össze.

Tarján idején azonban Krúdy már más hajnali tanyákat szeretett. Mint a Mester utcai, korát megelőző, “önkiszolgáló” kiskocsma. Tulajdonosa a nyugalomba vonult pincér, csapra vert egy hordó bort, vendégei pedig - mind pincérek - fogták a poharat és csapoltak bele tetszés szerint. Akadt közöttük elegáns, frakkos alak, de kopott, pecsétes ruhájú, sőt ingujjas is. Pletykáltak, tárgyaltak. Más mesterségűt a gazda nem fogadott. Kivételt csak Krúdyval tett. Ő pedig sűrűn forgolódott köztük. Mert ki ismeri jobban az embert a pincérnél? Krúdy mérhetetlen bölcsességgel felismerte ezt és ezért is járt ide.

 

(Tersánszky Józsi Jenő: Emlékeim a Newyorkból… A Newyorktól a Hungáriáig. Szerk. Konrádyné Gálos Magda.
Bp. 1965, Minerva. 79. p.)