SZINDBÁD

 

Szindbád a vörös szalonban

Minden illan-lebben, suhan-sóhajt, foszlik és eltűnik, elmosódik és újra feldereng – tájak, asszonyi keblek, csipkék, fodrok, fák, virágok, arcok és mondatok ... És ebben a halkságban, ebben a szüntelen, pasztellszín elmúlásban járókéi, emlékezik, szeretni akar és valami értelmet keres Szindbád, aki jött valahonnan – köd előtte, köd utána! – és elmosódik valahová, Szindbád, aki százhét nőt szeretett (őt valószínűleg többen) –, de egyet sem szeretett igazán. Az elérhetetlen Setétkét talán; de ez sem biztos. Jár-kel, kocsin és gyalog, felkeresi a régi asszonyokat, és akár az emlékezésben vagy az álomban: egybesimul az öregedés jelene és az ifjúság múltja. Öregedés? Ifjúság? Szindbád sosem volt igazán ifjú, így hát meg sem öregedhet, legfeljebb deres lesz. És nincs nő, aki megváltsa, aki magára vállalja bűneit, mint valaha Valentin a gyóntató székben. El kell kárhoznia – de van-e ennek az emlékező, töprengő Szindbádnak kárhozat? Nem az volt-e a kárhozat, hogy élt, és szeretni akart, és szerették? A mesék szindbádjai is eltűnnek valahol – ki tudja sorsukat: üdvüket vagy kárhozatukat? – és visszajönnek, és újra kezdik az újrakezdhetetlent, amit életnek szokás nevezni. A mesékben csakis. Szindbád életében.

Illanás, lebbenés, sárga falevelek pergése, asszonyi keblek pihegése, végtelen hajakban suhanó fésűk, és hosszú-hosszú, csodálatos, a lét közhelyeit varázsossá fogalmazó mondatok – ez Krúdy Gyula egyik világa.

Szindbád és az egyik szerelem (Latinovits Zoltán, Szegedi Erika)

 Ezt az egyik világot – a korai, fiatalon is bús-öregesen mélázó, emlékező Krúdy Gyulát – költötte-álmodta filmre Huszárik Zoltán. Ő írta a Szindbád-novellákból a forgatókönyvet is, és a hulló, sárguló falevelek, szállongó hópihék közé odahullajtotta, sóhajtotta Krúdy mondatait. A két Szindbád-novellafüzér – „Szindbád ifjúsága”, „Szindbád utazásai” – filmre alkalmazása? Több – fantázia Krúdy világáról, alakjairól, táji és lelki hangulatairól, fantázia, bárhol elkezdhető, bárhol abbahagyható, és újra kezdhető. Fantázia és látomás Krúdy Gyula egyik világáról, és ugyanakkor: olvasói vélemény is, elandalodva ennyi tűnékeny szépségen, szomorúságon. Egy író világát idézi elénk, egy író világába – ebbe a krúdy-i különös labirintusba – csábít maga után, veszteget meg sóhajokkal, indázó mondatokkal, Sára Sándor felejthetetlen színeivel.

Krúdy egyik világa? Igen. Hűség Krúdy szemléletéhez? Igen. Egy rendkívüli művészi becsvágy sikeres megvalósítása? Igen. Mennyi „igen” és még egyetlen – „nem” sem. Amikor forgatókönyv-író-rendező a hajdan volt, ifjú Krúdyt idézi elénk – magával ragad. Amikor nem tud ellentállni kisfilmes emlékeinek (így a női testek, vendéglői étkek sok-sok totálja; aki egy-egy ilyen képsor után megkíván egy női testet, ember legyen a talpán – aki végig tudná enni Szindbád mikroszkopikus gusztustalansággal tálalt ebédjét, alighanem többé ételhez nem nyúlna) – amikor ebből a pasztellszín fátyol-suhogásból kilép a realista ábrázolásba (Szindbád különben remekül megoldott, egy kisfilmre elég, ebédje), – megzavarja a nézőt. Ez már egy másik Krúdy – az utolsó tíz év Krúdy Gyulája.

Szindbád találkozik egy régi emlékkel

 Szindbád–Latinovits Zoltán. Most úgy emlékeztet, szinte hasonlít Krúdy Gyulára, mint nemrégiben Karinthy Frigyesre. És ez körülbelül annyit jelent, érzékeny intelligenciája azonosul az íróval, az író világával. Valahol azt írja Krúdy, Szindbádnak csellóhangja volt. Ez a megejtő csellóhang, egy fáradt elégiát muzsikálva elénk – a Latinovits Zoltáné is. Mellette-körülötte egy-két férfi – hisz volt-e Szindbád életében igazi barát, férfitárs? – Szénási Ernő remeklő Vendelin pincér, Horváth Sándor kitűnő Valentin. Aztán a nők, a nők! – a százhétből, vagy többől, legalább húszan, harmincan: ki győzné számlálni őket?! A már öregedők közt Dayka Margit, mint a gazdag lelkű, filozofikus „madám”, Majmonka – őt, ahogy valamikor mondták; „csak hódolat illeti, nem bírálat”. Ruttkai Éva is megjelenik a rezignáció néhány nagyszerű pillanatára. És végre vonzónak, nem elcsúfítottnak láthattuk a különleges tehetségű Nagy Annát: egy századvégi arcképet elevenít meg. És a többiek – Szegedi Erika, Andai Györgyi, Bánsági Ildikó, Meggyesi Mária, „krúdysan” szépen és hitelesen. És még mennyien érdemelnének meg annyit legalább, hogy a nevüket leírjuk – igazságtalanok vagyunk, ha csak Stieff Magdát, Dorián Ilonát, Tanay Bellát említjük.

Krúdy Gyula, az író. Huszárik Zoltán, a filmre-álmodó, Krúdy-hódoló. Sára Sándor, az operatőr. Ez a filmfantázia egyben képzőművészeti vallomás is – remekek, korhűek és finoman ironikusak Vayer Tamás díszletei, Vágó Nelly tékozló képzeletű jelmezei, Jeney Zoltán zenéje.

Valamikor Krúdy azt írta Anyeginről – „verseiből olyan varázslat áramlik, amely varázslat minden korban, öregen vagy fiatalon forgassuk a lapokat: felejteti velünk mindennapi életünk szomorúságát. Nők megszerelmesednek, ifjak regényességet éreznek, és az öregek felsóhajtanak. Anyegin Eugén az üdvösség könyve. Azon kevés könyvek közé tartozik, amelyekben egyetlen tanítás foglaltatik: hogy élni csak az igaz szerelemért lehet”. Ezt a Krúdy-mondatot – nem tudom, ismeri-e ő is? – idézi elénk első filmjében Huszárik Zoltán.

THURZÓ GÁBOR

 

(Tükör, 1971/48. /november 30./ 14. p.)