KRÚDY – FORGÓ SZÍNPADON
Egyízben
Illyés Gyula beszélt Krúdyról, amikor először és utoljára látta az írót. Márai
Sándorral volt együtt, a London étterembe mentek és a nagy terem végén
megláttak egy ültében is hórihorgasnak tűnő férfit. Nagy gonddal körömollót
tartott a kezében és manzsettájának rojtosodó szélét
hozta rendbe.
Márai különleges tisztelettel köszöntötte, meghajolt
előtte, mint a fejedelmek előtt szokás. Illyés csodálkozva kérdezte: Ki ez?
– Krúdy – felelte a későbbi Szindbád-életrajz író áhitatosan.
„Hírlapírónak szöktem el a szülei háztól, vidéki
színésznőbe bolondultam, boldog voltam, művész voltam, ittam, mulattam,
szerettem, nem is tudom, hogy mi történt vélem?” – írta Krúdy egyik
önéletrajzában.
Valóban, mi történt vele?
Aurélien
Sauvageot francia olvasók számára így foglalta össze
egy párizsi novelláskötet Krúdy-fejezetének élén életének történetét: „Nemesi
származású, vidéki ember volt. akinek azonban élete javarészben Pesten telt el.
De műveiben jutott hely a Nyírség tájainak, a magyar vidék költészetének, a
város forgatagának is. a fiatal szoknyavadászoknak, a csinos nőknek. akik
elcsavarják a férfiak fejét, az irodalmi kávéházaknak, a gőzfürdőknek, a
lóversenyeknek, a kártyának és a találkahelyeknek. Őmaga
is különböző alakokban áll előttünk: hívták őt Szindbádnak, a tengerésznek,
később Rezeda Kázmér, a szegény szerelmes költő nevét viselte, aki mindig
bolyong és teli van vágyakkal, nők körül forgolódik és az ennivaló a
szenvedélye, olyan ember, aki az élet hívsá- gos voltát hirdeti. Impresszionista képek, illanó percek
sokasága korának Magyarországán, annak valóságából ellesve, ezek alkotják
hasonlíthatatlan életművét, egy világ és egy férfi képe.”
S mégis e „ködlovag", a zajló életben való mindenkori
jelenlétének ellenére, mindvégig egyedül volt, pazarló életmódjának kulisszái
mögött elképesztően szegény, asszonyok, barátok. cimborák sokaságában is
magányos, az élet viharait mindenkor kiálló óriás, mint egy jegenyefa.
Illyés Gyula pillanatképe az öregedő Krúdyról szimbolikus:
ötvenedik születésnapja után Krúdy eltűnt, a Margitsziget magányába húzódva,
majd onnan is kikopva, óbudai, tehát majdnem kisvárosi polgáremberré szürkül,
akinek már több dolga van orvosokkal, mint szerkesztőkkel, s jobban esik
számára a pihentető és gyógyító mély álom, mint a remekműveket adó álmodozás.
Egy esztendővel ezelőtt, mint kutató, léptem be Krúdy
világába, hogy a magyar irodalom jubileumi Krúdy-évének megünneplésére, a
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár megbízásából emlékkönyvet állítsak össze az
íróról. (Májusban halálának 30., októberben
születésének 85. évfordulóján emlékeztünk.) A gyűjtő-munkából dokumentumkötet
állt össze, újfajta műfaj, mely memoár és regény, líra és történelem,
filológia és pszichológia között helyezkedik el s leginkább egy forgószínpad
körmozgásához hasonlítható, melynek főszereplője maga az író: talányos életű
Krúdy Gyula.
Hatszor mozdul a kép Krúdyról és koráról, hatféle műfaj
kosztümjében kél életre a korabeli színjáték.
Mindegyikből álljon itt némi ízelítő.
Családi album
Krúdy nem tudott család – feleség és gyermek – nélkül
élni, kétszer házasodott, regényes és viharos körülmények között, ám soha nem
tudott a családi fészekben megmaradni és megpihenni.
Egyízben
Shakespeare maszkjába bújt és elhatározta, róla ír életrajz-regényt: „Az ő
fénye, géniusza beterít engem és gyakran úgy érzem, hogy az ő világát élem... Az a célom, hogy róla írjak könyvet, azokról a
beszélgetésekről, melyeket vele folytattam. Arról az emberről, akit én látok
benne, aki vándor volt, küzdő ember, de mindenekfelett jó ember volt. Írnak
róla mindenfélét, próbálnak hibákat belemagyarázni a családi életébe, de ezek
nem igaz állítások. Már magában véve az, hogy minden Karácsony előtt hosszú utat
tett meg, hogy a családjával együtt lehessen, homlokegyenest ellenkező
dolgokat bizonyít.”
Első házasságát az apai tilalom ellenére kötötte, azt is
vállalva, hogy az édesapa, a módos, ám nyárspolgár nyíregyházi ügyvéd kitagadta
az örökségből. Idősebb nőt vesz el feleségül, az okos és kedves Bellát, ki Satanella néven már akkor, a századforduló éveiben neves
elbeszélőnek számított.
Egyenrangú társának érezte s levelezésük megdöbbentő
őszinteséggel leplezi le a család és a magány malomkövei közt őrlődő írót:
„Kedvesem, a kávéházban ülök, négy óra van, arra gondolok, hogy reggelre tán
meghalok. Ezért egyet-mást el kell mondanom, a piros ceruza zsebemben van,
könnyen írhatok. Soha- soha nem ismert engem...
Gúnyoljon ki! Nekem naponta szükségem van 2-3 órás magányra,
amikor gondolkozom. Nevessen ki: ezért a 2-3 órás pauzákért az apámat meg
tudnám ölni. Ezért élek még, ezért vagyok, ezért nem haltam meg, mert mindennap
egyedül voltam egyideig...”
A házasságból négy gyermek születik (egy kiskorban elhúnyt): Gyula, Ilona, Mária.
Gyula mindvégig „apja fia” maradt. Halk, csöndes férfi, ki
alakjában és magatartásában az apjára ütött, de – a sasfiókok szokása szerint –
tehetségben nem. Nem is igényelte a fiú, mikor nemrégen, 62 éves korában meghalt,
betegágyán is ugyanolyan szeretettel és megbecsüléssel beszélt édesapjáról a
magnetofonszalagra, mint a húsz éves újságíró-slapaj, ki levélben kéri meg
félénken az édesapját: „...remélem, nem veszi
rossznéven, hogy néha aláírom a kézirataimat...”
Ilona színésznőnek indult, írónő lett, nagy társaságbeli
életet élt, róla s a „legkedvesebb lány” és az édesapa kapcsolatáról a Párizsban
élő híres magyar származású újságíró, Krúdy Ilona férje, Andersen György tesz a
kötetben vallomást.
Mária, a ma is élő Krúdy-lány tanárnő lett, a szegedi
tanyavilág kialakulásáról írta meg bölcsészdoktori disszertációját és a
főváros egyik legpatinásabb leánygimnáziumában: a budai Szilágyi Erzsébet
gimnáziumban tanít.
A második házasság talán még viharosabbnak indult, mint az
első. Az első világháború esztendőben a szoknyabolond és éjszakai mámorban
tomboló Szindbádban egyre erősebben támad fel a mindennapos lelkiismeret. Benső
barátságot köt a főváros egyik nagyszállójának igazgató-bérlőjével s annak
családjával. Az asszony nagy házat visz, írók, művészek, tudósok fordulnak meg
szalonjában, közöttük Karinthy Frigyes és a leghíresebb magyar Freud- követő orvos és ideggyógyász Ferenczy Sándor. Krúdy,
mint levelében írja, „szerencsecsillagát” találta meg a társaság középpontjában
álló asszonyban, s így tesz vallomást neki: „Az életem, amelyet egy-két év
előtt céltalannak, bevégzettnek hittem, rámragyog a
szívén át. Büszkeség és bizalom tölt el, hogy talán mégsem vagyok a legutolsó
ember, akit így szeretnek. Hisz maga okos, tapasztalt, sokmindent
átélt nő, aki legjobban ismeri az életet, az embereket.”
A kapcsolatból, regényes fordulattal,
Krúdy tollára méltó történet kerekedik (meg is írta nem egy elbeszélésében és
kisregényében), az asszony első házasságából származó bakfislánya beleszeret az
íróba, lányszöktetés, majd szigorú családi börtönbe-zárás és végleges szakítás
az otthoniakkal az évekig tartó bonyodalom vége. Krúdy megházasodik: több, mint húsz évvel fiatalabb lány életét köti a magáéhoz.
Ám a megifjodott szív mégsem tud új otthonában, a Margitszigeten sem
megpihenni, s mardosó, önmagát vádló levelek érkeznek az új asszony címére a
budapesti éjszakából:
„Kedves Zsuzsikám, én nagyon szeretlek téged. Ha éjszaka
elmaradok, mindig lyukas a szívem, a könnyeimmel pedig alig bírok, mikor
eszembe jutsz. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza. Jobban fáj
ez nekem, mint néked.
Gyula,
kis apád”
A házasságból megszületik a legkisebb lány: Zsuzsa, ki
annyira kedves az öregedő édesapának. E másik Krúdy-lány, apja irodalmának
útját követve, könyvtárossá lesz s a Krúdy-kultusz egyik leglelkesebb
művelőjét, önzetlen szolgálattevőjét tisztelhetjük benne.
A „Családi album” fejezetben az első családról Mária, a
második családról Zsuzsa adnak meghitt naplójegyzeteket, emlékezve arra az
íróra, aki számukra az apát is jelentette.
Mária például így emlékezik: „A
családi életet kifejező szertartásokat igyekeztünk rendben elvégezni,
megünnepeltük a Karácsonyt és nyáron nyaralni mentünk, csak valahogy mindig
kiderült, eretnekek voltunk, s mindent kedvünk, vagy sajátos helyzetünk
szerint oldottunk meg, s még csak nem is szégyenkeztünk emiatt. Egy alkalommal
szabályos kis rulettgépet leltünk a korácsonyfa alatt és mi reggelig rulettoztunk
Karácsonyestén...”
A kis Zsuzsának egyik legemlékezetesebb élménye is az
„életművész” Krúdyra vonatkozik: „Máskor, amikor ő a beteg, ágyban fekszik,
akaratlanul felvidítom. Tudtam, hogy előző nap lóversenyen volt, ezért amikor
meglátom borogatással a fején, rémülten kérdezem: mi az, apu, leestél a lóról?...”
A családi emlékezések „kosztümjében” egy szelíd, bánatos
arcú, könnyes szemű férfi néz velünk szembe – s ugyanaz a könny csillog a
Papára mindig szívesen emlékező Krúdy-leányok szemében is.
Költők tisztelgése
Talán nincsen még irodalmunkban olyan érdekes,
költeményekbe illő alak, mint Krúdy Gyula, hiszen több, mint
félszáz versben kél életre alakja, szelleme, életművének hangulata, szinte
zenéje és illata.
Ki tudja ma már, hogy Kosztolányi híres verse, a „Rózsa”
(„Mert táncosnő volt és Krakkóban táncolt, S fehér nyakán egy halványlila lánc
volt.”) „Krúdy Gyulának” ajánlással került kinyomtatásra még a század elején? S
Ady Endre két versét is így jegyezte: „Krúdy Gyulának küldöm” (A menekülő
lovas; Öregszünk, öregszünk, öregszünk).
Somlyó Zoltán az orfeumokban darvadozó, iddogáló, olcsó kis nőknek drága
bókokat adó írót látta meg, Juhász Gyula pedig a Petőfi Zoltánka
szomorú sorsán tűnődő színmű szerzőjét köszöntötte benne. Jékely Zoltán
látomásában Rezeda Kázmér búcsúzik, Dutka Ákos a
lebontott Tabán, a vén város leghíresebb kocsmáját, a Mélypincét idézi, ahol
Krúdy Gyulának „mesélt a mámor, (a száz grádics odvas rejtekén) Poldi bácsi avas poharából.”
Berda
József Krúdy sírkő nélküli, borostyánokkal benőtt nyughelye fölött zokog az
élőknek is oly otthonos Kerepesi temetőben, Weöres Sándor gyász-zenét
komponál, szűrrealista látomásokban idézve az író
emlékét, Illyés Gyula pedig szonettbe-zárt, kis magyar irodalomtörténeti
összefoglalónak is beillő versében felsorolja a legnagyobbakat, Krúdyt is. E
versből egyenként emelhetjük ki „A faj védői”-t, az írókat-költőket, mint mélytengeri kagylók ritka
gyöngyét:
Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát
koponyája,
Petőfi szlovákos fekete
s Péterfy és
Tömörkény németes kék szeme
s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát
hordó
Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdú
vagyis
– hajjaj! – balkáni
Arany János, Veres
Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles
Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajkú;
s a janicsár
Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi
(a szép-olasz Széchényi és a szép-kurd királyfi:
nagy Rákóczi
Ferenc!) s a fél-kún,
fél-román
Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő –
– Bélül épp ettől oly más s pompás a gyuromány,
mit kelt örök
kovászod, páratlan Tekenő!
(A faj védői)
Író és kora
Hosszú az út a legendák Krúdyjától az igazi Krúdy Gyulához.
Hiszen a „legendák” Krúdyját megadta könnyűszerrel a kialakult hagyomány, a
kortársak anekdotái gyermekkortól halálig nyomon követték az írót. Ráadásul önmaga
is szántszándékkal „regényesítette” amúgyis talányos
személyiségét, életrajzi vonatkozású elbeszéléseiben keveredik az álom és való,
regényeiben viszont – az irodalom álarca alól – sokszor meglepően őszinte adalékokra,
hiteles mozzanatokra bukkan a figyelmes, és járatos olvasó.
„...talán
mindenütt voltam. Bálban és temetésen. Erdőben és vízparton. Bűnben és
erényben. Sokat utaztam... Most elfáradtam
...” – ez az önvallomás is egyik kisregényéből való (Kleofásné kakasa).
A Krúdy-életrajz összeállítójának hiteles epizódok százait
kell egymás után állítani, mint gyöngyszemeket felfűzni, s dokumentumokkal
hitelessé, személyes visszaemlékezésekkel érzékletessé tenni az ábrázolandó
korszakot, a kort, melyben az író élt: Krúdy világát.
A sok legendából éppen a hiteles miliő hiányzott, a
társadalmi háttér, a földrajzi környezet, a szavahihető személyek, a levéltári
és hírlaptári bizonyítékok. Már a kezdeteknél mutatkoztak nehézségek: olvasói
szemében – mint az egykori családi képek megmerevedett tablóin – Krúdy Gyula
életerős férfiként, asszonyságok, borozások, mulatozások hőseként élt, mintha
sohasem lett volna gyermek, vagy diák. Az író sem szívesen beszélt ifjúkori magáról,
s bár a hazai táj, a Nyírség és a diákesztendők hegyes-völgyes külön világa: a
Szepesség gyakran visszatérnek írásaiban, de már csak a regényíró által
benépesített, képzeletbeli figurákkal.
Nyíregyházán született, nagyapja, a legendás hírű honvédhuszárkapitány telepedett meg ebben a városban,
miután hősiesen védte Komárom várát a szabadságharc alatt Klapka seregében s
Világos után bújdosnia kellett. A nagyapa testvére
Krúdy Kálmán volt, az úri-betyár, a 48-as szabadságharc „továbbfolytatója”, aki
adót vetett ki a gazdagokra, s istápolta belőle a szegényeket. (Történetét Mikszáth
Kálmán írta meg, Krúdy Kálmán csínytevései címmel.)
A történelemnek ilyen levegője vette körül kora ifjúságában
a fiatal diákgyereket: családi legendák – Krúdy Kálmán tettei nyomán – és
családi krónikák – legidősebb Krúdy Gyula – a nagyapja elbeszélései alapján.
Az író szüleinek házassága sem mindennapi história:
édesapja, a nagyrahívatott fiatal ügyvéd beleszeret
egy házuknál cselédeskedő gyermekleányba, Csákányi Juliannába. Megszületik
Gyula fia, a későbbi író, kit követ még kilenc testvér. S mint egy Jókai
regényben: 1895-ben – miután már valamennyi gyermek világra
jött – titokban felutaztak Budapestre s az egyik belvárosi plébánián
megesküsznek a szülők.
Az író egyetlen, még élő testvére, dr. Votisky
Gézáné, született Krúdy Ilona ma is Nyíregyházán él, a szülővárosban.
Szüleinek különös házasságára így emlékezik vissza:
– Krúdy Gyula sose lett volna az, nem lett volna belőle
sohasem író, ha nem Csákányi Julianna az édesanyja. Mert neki volt az a
csillogó fantáziája. Mi mellette, tanult gyermekei, elbújhattunk... Apám egy minden fantázia nélküli, reális érzékű ügyvéd
volt. A legizgalmasabb perekben szerepelt mindig, itt Nyíregyházán.
Debrecenben és Budapesten. Gyilkossági pereket védett. A sok izgalom megtámadta
a szívét és 1900 december 31-én szívroham ölte meg.
Ahogy Gyula írta: nem jött át a XX. századba...
Szüleim házassága nagyon szerencsés vérkeveredés volt: egy nagyon egyszerű
családból származó anya és az úri középosztályból származó apa...
Az oroszlánkörmeit már diákkorában megmutató íróból, a
lapot szerkesztgető ifjúról csupán a legnevezetesebbet. Már akkoriban híreket
küldözgetett a Nyírség eseményeiről a fővárosi lapok számára. Tudósításából
egy ízben világhírnév kerekedett.
Egy Neukom nevű kútfúró járta a
Nyírséget, őszes, körszakállas férfiú, ki magnetikus erővel hitte felruházva
magát s különféle hipnotikus mutatványokat végzett. Az emberek csodájára
jártak, mit művelt médiumaival. A mutatványok híre eljutott gróf Lónyay
Menyhért tuzséri kastélyába, akinél nyaraló vendégként
ott tartózkodott Salamon Ella, a gróf feleségének testvére. A lányt állandó
fejfájások gyötörték, s úgy gondolták, hogy hipnózissal, s „modern gyógymóddal”
meg lehetne gyógyítani őt. Neukom elaltatta a lányt,
de hipnotikus álmából nem ébredt fel többé, meghalt. A gimnazista Krúdy
Tuzsérra sietett, napokig ott tevékenykedett. a
fővárosi lapok szenzációként közölték tudósításait, de még a külföldi újságok
is: a Times és a New York Herald ötszáz szavas
táviratot kért közvetlenül Nyíregyházáról.
Érettségi előtt Krúdy Gyula elszökik Debrecenbe, szigorú
édesatyja detektívekkel keresteti és kemény
fenyítésekkel kényszeríti vissza az iskolapadba. Leérettségizik – de a matúra
után már a maga útját járja: nem fogadja meg apja szavát, nem tanulja ki az
ügyvédi mesterséget, hanem véglegesen az írói pályát választja.
Debrecen és Nagyvárad redakcióiban dolgozik, a nyugtalan,
nagy tehetségű és nagy étvágyú, mindössze 17 esztendős fiatalembernek szűk a
vidéki újságíró szürke mundérja – életmódjával lázad ellene.
Egyik barátjának, egy mámoros, kialvatlan
éjszaka után így panaszkodik levelében: „…annyi az ismerősöm, annyi lump jó
barátom van, köztük egy tanár, aki ma nem tanár, hanem 40 ezer forintnak az
örököse, és az ország legnagyobb korhelye, ki mellett a nagyváradi
társaságban csak én emelkedem, illetve süllyedek hozzá. Luikám, meg fogok halni hamar. El kell mennem Váradról,
mert megdöglöm, mint egy kutya; mindennap részegen, holtrészegen menni haza, –
az megöl engem.”
Az ifjú Krúdy 1896-ban, a milléniumi
ünnepségekre érkezik fel Budapestre. A Kerepesi út végén, a Keleti
pályaudvaron száll ki a vonatból, s mámorosán, megittasodva a nagyváros
hullámzó pezsgésétől, sétál a reggeli utcán. Egy francia regényhős
céltudatosságával veszi szemügyre a fővárost, melynek majdan egyik leghűbb
polgára, leghitelesebb krónikása lesz. Most csupán ennyit mond: – Ezt meghódítom!
(Ifjúság c. kisregényében olvasható ez a jelenet.)
A „meghódítás” könyve: A vörös postakocsi.
Kiss József, a szigorú szerkesztő, a századelő éveinek
költőkirálya már régóta figyelte az oly termékeny író elbeszéléseit,
karcolatait, ifjúsági regényeit. Megrendelt nála egy igazi regényt,
folyóirata, „A Hét” számára. 1913. Vízkeresztjén
indult meg folytatásokban a leghíresebb Krúdy-regény, „A
vörös postakocsi”, a századforduló Budapestjének története. Főhőse a legendás
hírű nábob, Szemere Miklós, akiben, az „imádott orosz” irodalom mintája szerint
afféle puskini, lermontovi, turgenyevi „korunk hősé”-t
akart megmintázni, saját ifjúságának kedves alakjaival, vidéki színésznőkkel,
pesti költőkkel, a korabeli várossal.
Az írói fénykor évei ezek, a Szindbád-elbeszélések
nosztalgikus hátterével, amit majd eloszlat a történelmi idők dübörgő
ágyúmoraja: a háború. A szerencsés életű író még a frontokról is kap áhitatos leveleket, Wiesner Árpád
tüzérzászlós édesanyja fiának ezt a vallomását továbbítja az író Royal nagyszálló-beli otthonába:
„Most Krúdy Gyula legújabb könyvét, az Aranykéz-utcai
szép napok-at olvasom – bár ez a hely nem
legideálisabb az ilyen gyönyörű, finom könyvhöz. Szerencsére ez a könyv elénk
varázsolja a hozzávaló környezetet is. Mikor olvasom, érzem a parfüm illatot,
körülöttem mozog az a sok figura, jobban mondva az a figura sok alakban, – sőt
még a szerelem is, itt-ott illattal vegyülve. Miután ez a könyv megteremtette a
hangulatot, mindjárt fokozott kedvvel olvasom. Közben távolról, alig hallhatóan
idehangzik az oroszok pergőtüze valahonnan és néha az illaton át a valóságot
juttatja eszembe. Milyen áldás itt a harctéren egy ilyen könyv, amelyikről
olyan szépeket tud álmodni a szegény katona.”
S elkövetkezett 1918-19, a forradalmas időszak, amikor
Krúdy már történelmi horizontot figyel, s az oroszországi változásokat szeretett
íróinak szemszögéből tekinti át: „Száz esztendeig tartott Oroszországban a mai
forradalom előkészítése... Minden szomorúság és
mélabú, ami az írók szaván átreszket: szerencsétlen hazájuk megváltásáért
volt. Száz évig nem nevettek, nem fakasztottak kacajra az orosz írók...”
Hivatalos levél érkezik címére, melyben
éppen e történelmi időkben kél életre a régen dédelgetett álom: Krúdy Gyula
lapszerkesztő lesz!
„Krúdy Gyula urat a magyar nyelvű Néplap helyettes
főszerkesztőjévé nevezem ki, s mint ilyen, ő a magyar Néplap összes szerkesztői
teendőit, a teljes hatalommal gyakorolja.
Budapest, 1919, február 3.
Buza
földművelésügyi miniszter”
A Néplap, mely parasztújság volt – ,,gazdasági
heti-újság a földmívelő nép számára” – az ország
minden részébe eljutott, s népszerű falusi mindentudónak számított. Főszerkesztői
székében Móricz Zsigmond ült. A két szomszédos megyebeli: a szatmári Móricz és
a nyírségi Krúdy felhívással fordult az olvasókhoz, mit szeretnének olvasni az
újságban. Biztatásul Móricz mindjárt megírta a Földtörvény Kis Kátéját.
A felhívásra sok levél érkezett, azoktól a
parasztolvasóktól, akik bizonyára első tudósítói, levelezői voltak a magyar
újságírás történetének. hiszen szabadon írhattak már az oly keserves elnyomás
után. A levelek most kerültek elő Krúdy Gyula hagyatékából, a „bohém”-nak tartott író nagy gonddal megőrizte azokat haláláig...
Ám a levelek legmeghatóbbja mégis egy
családi levél: a nagymamáé, Radics Máriáé, aki 1849-ben együtt raboskodott a
komáromi várban legidősebb Krúdy Gyula honvédhuszárkapitánnyal,
az író vitéz nagyapjával, a szabadságharc bukása után. Radics Mária a
Krúdy-család forradalmi hagyományaira hivatkozva, 1919 elején ezt írja országos
hírnevű unokájának:
„Édes Gyula!
Egy gondolat bánt éngem.
Hogy te édes Gyula eben a veszélben
lévő Hazánkat meg tudnád menteni. Na! Személesen be utaznád azokat a kétes gondolkodó vidékeket és a Nagy Kosut ként felráznád ennek az alvó nemzet lelkét, a kik a
nembánomságon andalognak, a míg elenségeink
felosztják Hazánkat.
Kérlek édes Gyula, ha volnál oly kegyes és Károly Mihálnál ki eszközölnéd, hogy mint
Honvéd századosnak 26 évig voltam hites felesége – és nem a szeretője, 83
éveimre talán segéllene engemet. Kis házamat el
kellett adnom a meg élhetésért.
Isten veled édes Gyula
szerető
nagy anyád
Mária”
A forradalom bukása után keserves esztendők következtek.
Az ünnepelt író megismeri az ünneplés nélküli éveket, a kiadóktól ostromlott
divatos irodalmár nem talál kiadóra, a pénz könnyűkezű fejedelme beletanul a
nélkülözésbe is.
Ponyvára kényszerül, csupán Álmoskönyvet szerkeszthet. Vagy
szeretett városáról ír, Budapestről, annak szinte minden utcáját s minden
házát megénekelve. S minduntalan – emlékezik. A Blaha Lujza térről, a Nemzeti
Színház melletti kis terecskéről hol éppen csak megpihenhet az ember szeme a
nagy kőrengetegek látványa után, így elmélkedik: „Blaháné
mosolya olyan, mint az őszi napfény, az elmúlt szép ifjúság. Blaha Lujza
mosolyában, mint egy tükörben, meglátjuk mindazt, ami a tizenkilencedik
századbeli Magyarországon szép és emlékezetes. Meglátjuk az ‚egykori boldog’
Magyarországot”.
Csodálhatjuk-e Krúdytól, hogy behúnyt
szemmel, fájdalmaktól meggyötört szívvel csupán emlékezik, lírai hangulatú
körképet adva a tegnapi országról?...
Levelesláda
A Széchényi könyvtári Krúdy-hagyaték nem csak családi leveleket,
vagy a Népújság főszerkesztőhelyettesének
parasztokkal történt levelezését őrizte meg számunkra, hanem bizalmasabb
jellegű magánleveleket is, melyeket harminc esztendővel a halál után már
diszkréció nélkül tehetünk közzé.
Fennmaradt az írónak Hatvany Lajossal, a bécsi emigrációban
élő „köd- és cukorbáró”-val (Krúdy szavai) folytatott
levelezése, valamint a híres békéscsabai könyvkiadó-dinasztia tagjával. Tevan Andorral váltott levelek is, melyek a régi kiadó
ügyébe mindkét oldalról engednek bepillantást, s más kiadókkal történt
levélváltásairól is bőven fennmaradt levelezés-anyag. Ez annál fontosabb,
hiszen Krúdynál többet nem veszekedett és egyezkedett kiadóval író. Tolnai
Simontól, a korabeli Táltos-ig a patinás Singer és Wolfnertől a
cápamohóságú Athenaeumig – minden komolyabb fővárosi és vidéki kiadó valamikor
valameddig öszeköttetésben állott a termékeny
íróval.
Megvették Krúdyt örökáron és részletre, másodközlésre és
ponyvára, vagy ifjúsági tömegkiadványként.
Milyen megható, hogy az álmodozó Krúdy a 20-as évek oly
reménytelen időszakában, amikor Tevan Andor
felajánlja, hogy ismét hajlandó Krúdyt kiadni, valósággal újjászületik, s így
lelkendezik: „Kedves Tevan Andor úr, az ön
vállalkozása a magyar irodalom megújhodását jelenti, amint ezt Feleky Géza mondotta, amikor az ön levelét megmutattam
neki. A síró-rívó, kétségbeesésükben megpenészedett pesti könyvkiadókat ismét
önnek kell irányítani, mint már egyszer ezt megcselekedte. A magyar
könyvkiadást halottaiból kell föltámasztani és a közönséget ismét hozzá kell
szoktatni a szép és jó könyvek vásárlásához. Mondhatom, hogy az egész
irodalmi közvélemény néz reményteljesen az ön vállalkozása elé.”
A magánlevelek egyszersmind Krúdy Gyula írói műhelyébe is
engednek némi bepillantást, hiszen adandó alkalommal beleszőtte anyagukat, az
alkotás nem mindig pontosan nyomon követhető törvényei szerint, prózájának
cselekménybeli szövetébe.
Mérték és Mű
1958 és 1963 között, az író halálának 25. és 30. esztendeje
között több, mint harminc Krúdy kötet jelent meg
Magyarországon, közel 300 000 példányban, 700 ív terjedelemben. Aki mindennap
csak egy oldal Krúdyt akar ezekből elolvasni, tízszer annyi időt kell
ráfordítania, mint az Ezeregyéjszaka, hiszen több, mint tízezer oldalnyi az a
Krúdy-próza, mely még azokat is meg kell hogy győzze
az író művészi nagyságáról, akik nem tartják őt kedves mesterüknek.
S a régebbi Krúdy-művek?
Kozocsa
Sándor, a szorgalmas bibliográfus, több, mint két
évtizede dolgozik a teljes életmű – könyvek, kiadások, kritikák – feltárásán.
Kutatásai elsőízben kerülnek napvilágra.
A bibliográfiát a korabeli kritikák szemelgetett részletei
gazdagítják, s az első kiadású Krúdy-könyvek facsimiléi színesítik.
Milyen érdekes tallózni e kritikákban. Satanella,
az első feleség, még mint az ifjú író asszonyszemmel
látó hódolója, így köszönti az 1899-ben megjelent Ifjúság c. kötetet:
„A múlt napokban, egy koraszép
napsugaras délután, egy kék könyvet adott nekem valaki. S a hogy olvastam
lassan megteltek a szemeim könnyel... Tessék leülni
és olvasni. Kritikát ez egyszer írni nem lehet. Mit írjunk? Azt, hogy ábrándos
lett nézésünk, remegő a hangunk, azt írjuk meg, és a hogy végigolvastuk a 16
mesét, behúnytuk a szemünket és sóhajtottunk... Ifjúság, bűvös varázsló, – szelíd ifjúság, szebben meg
nem énekeltek még – ifjú lányok, íme a könyv, e szép
és tiszta könyv, a tiétek, őrizzétek meg, ha hajatok fehér lesz, vegyétek elő
és bohó álmaitok életre kelnek. Köszönjétek meg!”
S köszöntik az idősebb és ifjabb kortársak: Kosztolányi Dezső,
Bródy Sándor. Cholnoky László, Kárpáti Aurél, Hatvany
Lajos, Zilahy Lajos.
1922-ben jelent meg az „N. N. (Egy szerelem-gyermek) Regényke.’’ Zilahy Lajos így számolt
be a Nyugat-ban Krúdy új könyvéről: „Számszerint az ötvennyolcadik Krúdy-kötet...
Egyhúrú gordonka – mondják rá azok, akik Krúdyt egyhangúnak találják... De most, az N. N. olvasása
közben mindenkinek éreznie kell, hogy Krúdy görcsösen ragadta meg a gordonka
nyakát, a nyirettyű vad fájdalommal vonaglik s a zümmögő húr felsikolt. A regényt
egyetlen lírai hangulat köti át: a férfiszív heves nosztalgiája a gyermekkor
és az ifjúkor után. A nyírségi táj után, ahol a gyermekkori őszök és ifjúkori
tavaszok elrepültek és amely telve volt magányos
tücskökkel...”
A felszabadulás utáni kritika már igyekszik
a Krúdy-mű teljessége felöl nézni az egyes műveket, megkeresni a legfontosabb
regények és elbeszélések művészi rendjét, összefoglalni a csak Jókai
termékenységével mérhető író alkotásának sajátságos lényegét, kijelölni helyét
XX. századi irodalmunkban.
1957-ben adták ki a Magyar Klasszikusok sorozatban
válogatott novelláit, melyet a fiatalon is már komoly hírnévre szert tett
Krúdy-kutató, a Nyíregyházán tanároskodó Katona Béla
elemzett fölényes biztonsággal s szerető tollal: „Sokan marasztalták el Krúdyt
azon a címen, hogy mindig ugyanazt az egy dallamot játssza gordonkáján. E 44
novella mindenkit meggyőzhet arról, hogy mennyire megalapozatlan ez a vád... Az
önéletrajzi jellegű Rumfy
Artúr merész líraiságától a Souvenir-Pesth
ódon hangulatán, A
vadmacska
és a Tótágas különös
szimbolikáján át a Kleofásné kakasá-ig és az Őszi
versenyek-ig
milyen sokszínű ez a költői világ... Utolsó novellái A
pincér álma, A hírlapíró és a halál, az Utolsó
szivar az Arabs Szürké-nél
és az Isten veletek, ti boldog Vendelinek
nem tehetsége hanyatlását, hanem éppen felívelését mutatják.”
(Irodalomtörténeti Közlemények, 1961.).
Kései beszélgetések Krúdy
Gyuláról
A
Krúdy Világa kötet e fejezete szokatlan kísérletre hívja az olvasókat. Mint
mágusok egykor a szellemeket bűvös mondókákkal, úgy idéztük mi is Krúdy Gyulát
kizárólag szavakkal, az emlékezés szeszélyes útvesztőjére bízva magunkat. Nem
fogalmaztuk meg írásban a mondanivalót, nem kértük írásban a vallomást, hanem
ősi (de egyben modern formát választottuk) az emberi szót, a hétköznapi beszéd
mondatait, a rögtönzés szülte, de mégis már az emlékezés iszapjában szunnyadó
valóságos, vagy annyi év után annak vélt történeteket.
Elsőízben
készült könyv Magyarországon magnetofonra rögzített beszélgetésekből. Meg
kellett találni a 85. születésnapját megünneplő Krúdy Gyula barátait,
kortársait, írókat és újságírókat, a bohém „Krúdy-had” jellegzetes alakjait:
pincéreket, kocsmárosokat, ivó-cimborákat, színésznőket, fiákkereseket,
de még a kiadóját, szerkesztőjét, könyveinek illusztrátorát, sőt orvosát is.
Csaknem száz emberrel készült magnetofonfelvétel,
kései beszélgetések Krúdy Gyuláról.
A feladat a következő volt: Krúdy ürügyén beszéljenek a
„szereplők”, ne csak az íróról s vele kapcsolatos leggátlástalanabb emlékeikről,
hanem elevenítsék fel önnön hangjuk bűvöletében régebbi életüket, azt a kort,
amelyben az író és emlékező egyaránt kortársként szerepel.
A beszélgető-partnernek az a szerep jutott, hogy miután
bemutatta az emlékezőket, jellemezve néhány mondattal azt a szerepet, amit
Krúdy világában játszottak volt, – felhúzza a zsilipeket, hogy áradjon a szó,
ha néha bőbeszédűen is. Sokszor nem is tudták a kitűnő hordozható Grundig gép
bekapcsolásáig, hogy Krúdyról lesz szó a magnetofonbeszélgetésben, hiszen a
meglepetés, az őszinteség és hitelesség egyik próbaköve.
Az olvasó nyomon követheti az ismétlődéseket,
megakadásokat, valamint a kitérőket, gondolkodásokat, sőt a mellébeszéléseket
is. Azt is érezni néhol, miként sántít az igazság, de mindenkinek megadatott e „kései
beszélgetések”-ben a tévedés joga. Még akkor is, ha
szántszándékkal akart valaki tévedni, elhallgatni, vagy félrevezetni. Ez
esetben lelke rajta, viszont korfestő dokumentumnak ebben a formában is
nyereség, mivel elgondolkoztatóan új megvilágításba helyeztek ismert, vagy éppenséggel
homályos dolgokat. (Pl. tudatosan szerepelnek több közreműködő elmondásában
Krúdy párbajai, hiszen a népmesék befejezése is vidékenként változó...)
A magnetofon-felvételek hiteles jegyzőkönyvei a korabeli
Magyarország társadalmi helyzetének, viszonyainak, emberi kapcsolatainak, de
még ezenfelül – stílusban – rögzítik vagy száz kortárs
fogalmazási rendszerét is, adalékokat adva ezzel irodalmárnak, történésznek,
szociográfusnak vagy nyelvésznek.
Nem a regények olvasmányosságára törekedtünk tehát – hiszen
az élet ilyesfajta magnetofonos vetülete erre nem vállalkozhat – hanem a
dokumentumok tárgyilagosságára egyrészt, szubjektív szemszögű hitelességére
másrészt, mely – annyi év után – az atmoszféra megteremtésére, a környezet
leírására vonatkozhat elsősorban.
Ha van érdeme e gyűjteménynek – melynek első felvétele 1962
júliusában, utolsója pedig decemberében készült – akkor az, hogy míg egyetlen
író a maga életét, az átélt, vagy az elképzelt életszituációkat sűríti, alakítja,
formálja irodalommá – itt száz Krúdy-rokon, nő, különböző foglalkozású férfi,
író és művész, terít élet-mozaikokból életrajz-szerű elbeszélésköpönyeget
Krúdy köré.
E „kései beszélgetések”-ben nem
alakulhatott ki egységes ítéletű Krúdy-kép, hiszen célunk a legendás hírű író
életéről „beszédes kutyák” kiosztása volt, nem pedig a kártyajáték lejátszása,
vagy a megoldás passziánsz-szerű asztalra terítése.
Ez esetben nem lenne dolga – talán öröme s feladata is
egyben – az érdeklődő olvasónak.
*
A forgószínpad Krúdy világáról hatszor fordult meg, hatféle
módon mutatkozott meg az író, hatszor tekintettük át más és más nézőpontból az
életét, ismertük meg új és új oldalról, szinte a születéstől a halálig,
illetőleg a diadalmas utóéletet élő máig, amikor újrafelfedezett
Szindbádként a még mindig síremlék-nélküli nyugvóhelyéről sírontúli
győzelmet arat.
Az író műveiben él – a régi igazság, mint láttuk, nem
egészen illik Krúdyra. Még az sem, hogy kortársainak emlékezetében. Krúdy Gyulánál
a kialakult hagyományok éppen nem az igazi Krúdyt segítették megismerni.
Olyannak tűnt eddig az író, mint ha a Hortobágyot csak délibábjáról vélnénk
felismerni, igazi pusztát puszta nélkül.
S mennyi még a tennivaló, az életrajz összeállítása a
sok-sok mozaikból, egységes Krúdy-kép kialakítása, a társadalmi és művészi igények
hitelességével.
Befejezésül – a nemrégiben feltárt Krúdy-hagyaték sokezer fogalmazványa közül – idézzünk egy széljegyzetet,
melyben Krúdy Gyula önmagának is megmagyarázza irtózását korának jelenétől:
„A mai idő hasonlatos egy kis vasúti állomáshoz, melynek
várótermében, hideg éjszaka, fázva, betegen, egymáson könyökölve az elkésett,
hófúvásba fulladt vonatot várjuk. A vonat csak nem akar jönni... Miért
írnánk hát erről a félig alva, félig álmodva, zsúfoltan és lökdösődve töltött
időről? Majd ha messzi mennek a napok, a mostani naptárak megfakulnak, e jelen
örömei és fájdalmai elhalványulnak; bizonyosan találok valamit én is ez évek
hervadt virágai között, amelyet régi szerelemmel és áhitatosan
a kezembe veszek, felette elgondolkodom, mint a gyászjelentésen, amely
valakinek, akit hajdanában szerettünk, az elmúlását mondja. Amint múlttá válik
a jelen – még a mellény gombjait is jobban megolvashatjuk, mint most, amikor
szemközt állunk mohó, éhes horpaszaival.”
Tóbiás Áron
(Látóhatár, 1963/december. 166-173. p.)