NAPLÓMBÓL

Írta: TOLDALAGI PÁL

 

[…]

Krudyról

Súlyos szív- és idegbeteg volt. Arcképét nézve megdöbbenek: egy meg­szállott, aki féken tartja, féken tudja tartani magát, olyannyira, hogy esze­veszett társas életet él és közben mérhetetlen sokat alkot. Mikor volt erre ideje, hogyan volt erre ideje, hiszen kocsmáról kocsmára járt. Micsoda in­dulatokat hordozott magában, másrészt milyen türelmes alázattal és szorga­lommal írja a műveit, ő a magyar elbeszélő irodalom legnagyobb rejtélye és egyben ő az, aki egyedüli világméretű prózaírónk. Voltaképpen szinte állan­dóan „leleplez”, még Petőfit sem kímélve, de ezt olyan finomsággal, kellem­mel teszi, hogy keserű szájízünk nem marad. Ennek az az oka, hogy mint minden nagy író, szereti az alakjait. Átfogó ereje óriási. Szendrey Júliáról és Petőfi Zoltánról szóló írásai nemcsak csodálatos alkotások, hanem egyben fi­gyelmeztetésül szolgálnak: a nagy művészek a környezetükbe kerülő embere­ket kilódítják eredeti pályájukról és örökségük is vészterhes. Vörösmartyról két-három oldalt ír oly módon, hogy legnagyobb részt „bájosan elcsacsog” — mint ahogy 99 éves édesanyám mondja —, de aztán pár sorban abban a félel­metes komorságban villantja fel őt, amilyen ez a nagy költő élete utolsó éveiben volt. Kemény Zsigmondról szólva ellágyul, mintha valamilyen távoli rokonságot érezne vele. A hírhedt Gasparone alakja nemcsak minket, őt ma­gát is szórakoztatja, ugyanakkor szánja is, mint az egész őrült világot. Vágya az ártatlanság, de ártatlan embereket nem tud ábrázolni. „A kék szalag hő­sé”-nek leányalakja valószínűtlen. Koráról, írásmódja segítségével, mely fedő­rétegül szolgál, gyilkos őszinteséggel ír; a katonák a harctéren szenvednek és meghalnak, mialatt Pest mulat. Sajátmagát is „kiadja”. Az ,,Aranykéz-utcai szép napok”-ban Bimm úrfi, ez a nagyon is alvilági fiatalember ő maga. S bár az írók, ha magukról írnak, jobbára dadognak, vagy mellébeszélnek, — talán Hemingwayt kivéve, — Krudy határozott könyörtelenséggel, persze a szépírás minden eszközének segítségbe vételével, vall fiatalkori züllöttségéről.

„Pest-Budai séták” című könyvét olvasva, újra megállapítottam, hogy Krudy kisebb írásai jobbak a regényeinél: ezek alapján a legnagyobbak kö­zött van a helye. Amit Krudynál legjobban csodálok, az a nyelvezete, fegyelmezettsége, biztonsága, s nem utolsósorban megdöbbentően pontos ítélőké­pessége, amivel a különböző nemzedékeket, korokat (Írói arcképek) bemutatja, éspedig oly hitelesen, hogy pillanatnyi kétségünk sincsen afelől: valóban ilye­nek voltak. Alig vehető észre ugyan, de valójában minden írásában állást foglal, csakhogy ezt végtelenül finoman teszi, szinte mellékesen, ami természe­tesen nem igaz.

A XX. századi életformát és légkört megvetendőnek tartja és vallja. A bomlás kétségtelenül akkor, vagy valamivel előbb kezdődik. De mit szólna korunk viszonyaihoz, a hatványozott ziláltságra, mely mindannyiunkat jelle­mez. „Gordonka” című írásában többek között ez áll: „De jó lett volna akko­riban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az időben s évekig epedtek az első csókért; senki nem sie­tett, csak a lóvasút, a tavaszi séta nagy élmény volt, és esténként mindenki­nek volt ideje a hold állását megfigyelni.” Ez Krudy ábrándja a huszadik századdal szemben: egy korábbi, viszonylagos „aranykorról” álmodozik.

Édesanyám, aki a faggyúgyertya korában született, nagyon szereti Krudyt, valószínűleg azért, mert gyermekkorára és ifjúságára emlékezteti. Voltaképpen egy Krudy-mű alakja lehetne. Matuzsálemi kort elérve beszámol arról, ha egy madár az ablakpárkányra száll, mindennap aggódva kérdezi meg, hogy jó volt-e a napom, s nemrégiben elmondta nekem, hogy ha nem tud elaludni, régi, gye­rekkori altatódalokat dúdol magában.

De vajon az az „aranykor”, amit Krudy visszakívánt, valóban aranykor volt-e? Semmiképpen sem. Anyai nagyanyám, akinek emlékiratairól Berde Mária a Kemény Zsigmond Társaság 1928-as évkönyvében „Erdélyi Vormärz” címmel tanulmányt írt, 45 éves korára elözvegyült és viszonylag el­szegényedett: nem tarthatott szolgasereget, még komornája sem volt. De a haját nem tudta és nem is akarta, sajátmaga fésülni. Ezt két lányára hagyta. Z..., az elszegényedett nemes úr ivócimborájával társulva feltörte Turn-Taxis her­cegné sírboltját s a halottat ékszereitől megszabadították. Egy parasztasszony, ahogyan anyám meséli, arra az időre, amikor a munkáját a szántó­földeken végezte, gyermekét térdig a földbe ásta, hogy ne alkalmatlankod­jon neki. A gyermek persze meghalt. Az emberek, ha hosszabb útra mentek kocsival, karabélyt és kardot vittek magukkal, a gyalogos meg fütyköst. Kár is tovább sorolni. Az emberiség mind többet akar, mind inkább jobb életet, ugyanakkor mind jobban elvadul. Psychopata világban élünk.

 

(Vigilia, 1969/9. /szeptember/ 602-603. p.)