Írta:
TOLDALAGI PÁL
[…]
Krudyról
Súlyos szív- és idegbeteg volt. Arcképét nézve megdöbbenek:
egy megszállott, aki féken tartja, féken tudja tartani magát, olyannyira, hogy
eszeveszett társas életet él és közben mérhetetlen sokat alkot. Mikor volt
erre ideje, hogyan volt erre ideje, hiszen kocsmáról kocsmára járt. Micsoda indulatokat
hordozott magában, másrészt milyen türelmes alázattal és szorgalommal írja a
műveit, ő a magyar elbeszélő irodalom legnagyobb rejtélye és egyben ő az, aki
egyedüli világméretű prózaírónk. Voltaképpen szinte állandóan „leleplez”, még
Petőfit sem kímélve, de ezt olyan finomsággal, kellemmel teszi, hogy keserű
szájízünk nem marad. Ennek az az oka, hogy mint minden nagy író, szereti az
alakjait. Átfogó ereje óriási. Szendrey Júliáról és
Petőfi Zoltánról szóló írásai nemcsak csodálatos alkotások, hanem egyben figyelmeztetésül
szolgálnak: a nagy művészek a környezetükbe kerülő embereket kilódítják
eredeti pályájukról és örökségük is vészterhes. Vörösmartyról két-három oldalt
ír oly módon, hogy legnagyobb részt „bájosan elcsacsog” — mint ahogy 99 éves
édesanyám mondja —, de aztán pár sorban abban a félelmetes komorságban
villantja fel őt, amilyen ez a nagy költő élete utolsó éveiben volt. Kemény
Zsigmondról szólva ellágyul, mintha valamilyen távoli rokonságot érezne vele. A
hírhedt Gasparone alakja nemcsak minket, őt magát is
szórakoztatja, ugyanakkor szánja is, mint az egész őrült világot. Vágya az
ártatlanság, de ártatlan embereket nem tud ábrázolni. „A kék szalag hősé”-nek leányalakja valószínűtlen. Koráról, írásmódja
segítségével, mely fedőrétegül szolgál, gyilkos őszinteséggel ír; a katonák a
harctéren szenvednek és meghalnak, mialatt Pest mulat. Sajátmagát is „kiadja”.
Az ,,Aranykéz-utcai szép napok”-ban Bimm úrfi, ez a
nagyon is alvilági fiatalember ő maga. S bár az írók, ha magukról írnak,
jobbára dadognak, vagy mellébeszélnek, — talán Hemingwayt kivéve, — Krudy határozott könyörtelenséggel, persze a szépírás
minden eszközének segítségbe vételével, vall fiatalkori züllöttségéről.
„Pest-Budai séták” című könyvét olvasva, újra
megállapítottam, hogy Krudy kisebb írásai jobbak a regényeinél:
ezek alapján a legnagyobbak között van a helye. Amit Krudynál
legjobban csodálok, az a nyelvezete, fegyelmezettsége, biztonsága, s nem
utolsósorban megdöbbentően pontos ítélőképessége, amivel a különböző
nemzedékeket, korokat (Írói arcképek) bemutatja, éspedig oly hitelesen, hogy
pillanatnyi kétségünk sincsen afelől: valóban ilyenek voltak. Alig vehető
észre ugyan, de valójában minden írásában állást foglal, csakhogy ezt
végtelenül finoman teszi, szinte mellékesen, ami természetesen nem igaz.
A XX. századi életformát és légkört megvetendőnek tartja és
vallja. A bomlás kétségtelenül akkor, vagy valamivel előbb kezdődik. De mit
szólna korunk viszonyaihoz, a hatványozott ziláltságra, mely mindannyiunkat jellemez. „Gordonka” című írásában többek
között ez áll: „De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi
krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az időben s évekig
epedtek az első csókért; senki nem sietett, csak a lóvasút, a tavaszi séta
nagy élmény volt, és esténként mindenkinek volt ideje a hold állását
megfigyelni.” Ez Krudy ábrándja a huszadik századdal
szemben: egy korábbi, viszonylagos „aranykorról” álmodozik.
Édesanyám, aki a faggyúgyertya korában született, nagyon
szereti Krudyt, valószínűleg azért, mert
gyermekkorára és ifjúságára emlékezteti. Voltaképpen egy Krudy-mű
alakja lehetne. Matuzsálemi kort elérve beszámol arról, ha egy madár az
ablakpárkányra száll, mindennap aggódva kérdezi meg, hogy jó volt-e a napom, s
nemrégiben elmondta nekem, hogy ha nem tud elaludni, régi, gyerekkori
altatódalokat dúdol magában.
De vajon az az „aranykor”, amit Krudy
visszakívánt, valóban aranykor volt-e? Semmiképpen sem. Anyai nagyanyám, akinek
emlékiratairól Berde Mária a Kemény Zsigmond Társaság
1928-as évkönyvében „Erdélyi Vormärz” címmel
tanulmányt írt, 45 éves korára elözvegyült és viszonylag elszegényedett: nem
tarthatott szolgasereget, még komornája sem volt. De a haját nem tudta és nem
is akarta, sajátmaga fésülni. Ezt két lányára hagyta.
Z..., az
elszegényedett nemes úr ivócimborájával társulva feltörte Turn-Taxis
hercegné sírboltját s a halottat ékszereitől megszabadították. Egy
parasztasszony, ahogyan anyám meséli, arra az időre, amikor a munkáját a szántóföldeken
végezte, gyermekét térdig a földbe ásta, hogy ne alkalmatlankodjon neki. A
gyermek persze meghalt. Az emberek, ha hosszabb útra mentek kocsival, karabélyt
és kardot vittek magukkal, a gyalogos meg fütyköst. Kár is tovább sorolni. Az
emberiség mind többet akar, mind inkább jobb életet, ugyanakkor mind jobban
elvadul. Psychopata világban élünk.
(Vigilia, 1969/9. /szeptember/ 602-603. p.)